Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Állami kitüntetések a „Másfélmillió lépés Magyarországon” című filmsorozat alkotóinak

2014. márc. 4. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony, Kormánybiztos úr! Tisztelt Kitüntetettek, Hölgyeim és Uraim!

Erre az alkalomra – és egyébként is, akik segítenek nekem a beszédekben, gyönyörű idézeteket szoktak keresni, de úgy gondolom, hogy a mai napra tényleg egy gyönyörűt találtak. Hogyha Márai Sándornak lehetősége lett volna arra, hogy nézze a Másfélmillió lépést, akkor lehet, hogy azt gondolnánk, hogy erről a műsorról, erről a kulturális teljesítményről írta. Azt írja: „A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha sem egy ház, vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek, vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. (…) Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz, és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.”

Szerintem látta a műsort, de ha nem is, akkor is összeköti azt a kulturális teljesítményt, amit ma el fogunk ismerni: Márai Sándort és másokat – mindjárt mondok még néhány nevet. Valóban a sétának, a világban járásnak az öröme – Immanuel Kant a legenda szerint olyan pontosan indult el mindennap sétálni, hogy a königsbergiek hozzá igazították az órájukat. Rousseau is csak séta közben tudott meditálni, Heideggernek is séta közben születtek a legmeghatározóbb gondolatai, aztán Petrarcáról is följegyezték, Goethéről, Stendhalról, hogy az ő kedvenc hobbijuk is a séta volt, és – remélem, hogy ezzel nem sértem meg az elismerést kapókat – állítólag Bill Gatesnek is séta közben születnek a legjobb ötletei és gondolatai. Ha ez a séta pedig a természet látványával egészül ki amellett, hogy jó gondolatai születhetnek az embernek, máshol át nem élhető élményekkel is gazdagodik. Indulj el egy úton – énekeljük mi, magyarok; már nagyon régóta hangoztatjuk számtalan élethelyzetben, és hirdeti a műsor mára már legendássá vált főcímdala is.

Túrázni valóban nagyszerű dolog mindenhol a világban, a legnagyszerűbb mégis hazánkban. Ezt a gondolatot vallják, és ennek a gondolatnak az igazságát bizonyították be a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat kalandvágyó kitalálói és megvalósítói. Ahhoz, hogy igazán megismerjük magunkat, hogy tudjuk, honnan jöttünk és hová tartunk, ismernünk kell hazánkat. Ez a megismerési folyamat kulturális identitásunk része. Annak a kulturális identitásnak, melynek természetesen vannak egyéni tulajdonságai és stigmái, de egy összetettebb, átfogóbb kulturális kódrendszer része. A magyar emberek kulturális identitásának a része, és ha szabad ennyire személyesnek lenni, az én személyes kulturális identitásom része is, mert ifjúkorom egyik kedvenc műsora volt. Édesapám ennek alapján kért bennünket arra, hogy amikor Magyarország tájain járunk – azt mondta, először Magyarországot járjuk be, csak azután a külföldöt -, akkor utólag mindig készítsünk térképet. Emlékszem még a hártyapapírra, amit rátettünk a térképre, aztán körberajzoltuk, és ott kellett bejelölni, hogy merre is jártunk Magyarországon. Aztán ez a hálózat egyre inkább gyarapodott, és amikor elég sűrű volt, akkor azt mondta, hogy most jön a Kárpát-medence, és aztán valamikor az érettségi környékén mehettünk már másfele is, tehát akkor már engedték is.

A Másfélmillió lépés Magyarországon kitalálói és megvalósítói azt is mondhatnám, hogy ugyanolyanok, mint a nagy magyar feltalálók: a felfedezés élménye, a várt és a váratlan misztikus vonzotta őket. A váratlan, hiszen az ismeretlen mindig izgalommal kecsegtet, de természetesen a várt is, hiszen akik elindultak, tudták, hogy hova mennek, tudták, hogy mit akarnak megmutatni azoknak, akiknek szükségük volt erre. Hiszen a megmutatni másnak – erről szól az igazi televíziózás, és talán nem annyira ünnepi ez a gondolat, de mostanában, amikor már nagyon fáradtan hazamegy az ember – biztos ismerik ezt az élményt – úgy éjfél környékén, aztán elkezdi kapcsolgatni a televíziót, mindig az M3-nál akadok meg. . Nem tudom, a mai tévések nézik-e azt a csatornát, mert bizony van pironkodni valónk. Akkor azokkal a feltételekkel ilyen műsorokat lehetett csinálni? Nyilván a javát válogatták ki, de már az is egy nagyon szép kínálat, egy nagyon gazdag dolog. Akkor fölteszi az ember a kérdést: és ma?

Önök nem hagyták a nagyszerű gondolatot és ötletet semmibe veszni; forrást, teret, társakat, eszközöket kerestek és találtak a megvalósításhoz. Az alapanyagban mindenki biztos volt. Az alapanyag az a mi országunk, a mi hazánk, melynek kincseskamrája kifogyhatatlan. Jó feltalálóként – lehet így mondani – társadalmilag, kulturálisan is hasznosat, szükségeset alkottak minden magyar ember örömére. Nyilván a saját örömükre is, és ennél szebb dolog nincs, közben meg a munkájukat végezték. Hogyha az ember így végezheti a munkáját, akkor valóban boldog embernek nevezhetjük. Tevékenységükkel önök nemcsak értéket teremtettek, hanem egyfajta korrajzot is adtak, ahogy a maguk idejében Kodály és Bartók sem hagyták feledésbe merülni a magyar népművészet kincseit – ők sem, önök sem engedték ezt tájainkkal, természeti kincseinkkel és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel, hagyományokkal. Munkájuknak köszönhetően hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megismerjük hazánkat.

Mára a sorozatuk kultikus filmmé vált, ami nemzeti önazonosságunk része és megerősítője is egyben. A bemutatott felvételeken kívül biztosan számtalan film készülhetett volna arról, hogyan vitték felváltva a nehezebb kamerát, hogyan pakolták ki a fele ruházatukat útközbe, hogy könnyebb legyen a hátizsák, hogyan verték fel – gondolom a csehszlovák vagy az NDK sátrakat; miként védték a tekercseket és a technikai eszközöket, hogyan tisztálkodtak, pihentek, ettek vagy segítették egymást a kihívásokkal teli úton.

Csapatmunka volt a javából, most is egy csapatot köszöntünk itt, mindenki bedobta a közösbe a szakértelmét, tudását – külön-külön is jelentőset alkotva, de a sikereket mégis együtt elérve, hogy megszülessen ez a nagyszerű eredmény. Köszönjük az ötletgazdának, a kivitelezőknek, a túrázóknak, hogy végérvényesen és megkérdőjelezhetetlenül bebizonyították, hogy nem kell határainkon kívülre menni ahhoz, hogy természeti csodákat, érdekes jelenségeket lássunk.

Ezúton emlékezzünk meg azokról, akiknek köszönhetően a műsor megvalósult, de akik sajnos ma már nem lehetnek közöttünk: Rockenbauer Pál és Tubay László.

Akik pedig jelen vannak, azoknak személyesen is szeretném a Magyar Kormány és minden magyar ember nevében megköszönni kivételes munkájukat: Sinkó Lászlónak, a sorozat narrátorának, akit a családja képvisel; Faludi Sándor hangmérnöknek, Peták István szerkesztőnek, Petres Pálnak a sorozat technikustársnak, fejlesztőmérnökének, Péterfai Attila gyártásvezetőnek, Sáfrány József rendezőnek, Stenszky Gyula operatőrnek, Szabados Tamás operatőrnek, Heincz László képmérnöknek, Tolnai Ferencnek, a sorozat önkénteseként végzett munkáját, munkája elismeréseként.

Tisztelt Jelenlevők! Akkor még egy idézet, merthogy nemcsak Márai Sándor szereti a sétát, meg az utat, Kosztolányi Dezső írta: „Az utazás szememben előbb-utóbb az élet jelképévé magasodik. Elindulunk valahová, s megérkezünk.” 1979-ben útnak indult egy csapat, hogy felfedezze a hazáját, több volt ez mint túra, és több volt mint egy televíziós műsor, több volt mint munkavégzés, misszió volt. Misszió a televíziózásért, a természetjárásért, az ismeretterjesztését, a kultúráért, a hazáért, az összes magyar emberért. Amíg ilyen emberek és ilyen kezdeményezések lesznek, hazánk kincsei nem maradnak felfedezés nélkül.

Gratulálok Önöknek! Isten éltesse mindannyiukat!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter