Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zolán állami kitüntetéseket adott át 2014.03.15-én

2014. márc. 15. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Kitüntetettek, Ünnepeltek és Ünneplők, Államtitkár Asszony, Államtitkár Urak, Hölgyeim és Uraim!

Külön köszöntöm a Kossuth-díjasokat, mert ők azt bizonyítják, hogy egy családon belül a tehetség és a teljesítmény nem egy ember privilégiuma, hanem valamilyen módon kisugároz a család többi tagjára is. A várakozásnál három Kossuth-díjas körében állhattam, ez is jelzi az előbbi tétel igazságát.

Jutalmam, hogy tehettem – mély értelmű, régi mondás. Önök közül is bizonyára sokan gondolják így: persze, fontos a külső megerősítés, a visszajelzés, az, hogy jól csinálod a dolgod. Állítólag mi, magyarok abban nem vagyunk túlságosan jók, hogy a másiknak visszajelezzük azt, ha tényleg jól csinálja a dolgát. De azért mégiscsak az a lényeg, hogy tehetjük, hogy csinálhatjuk azt, ami jó, ami nekünk örömet okoz, még akkor is, hogyha sokszor nehéz, hogyha vannak is akadályok, amiket le kell győzni ahhoz, hogy tehessünk. Lehet ezt persze álszerényen is mondani – különösen egy kitüntetési ünnepség alkalmával tűnhet ez álszerénységnek -, de ha a dolognak a mélyére megyünk és belegondolunk, akkor ez valóban így van: azok az igaz tettek, amiknek a jutalma önmagában van. Amikor az ember, miközben teszi, teljes egészében egész személyiségével benne van abban, amit tesz, és nem kacsingat vagy pislog kifelé, hogy vajon, jön-e már az a megérdemelt elismerés. Ezen logika mentén azt is mondhatnánk, hogy a kitüntetés elsősorban nem annak fontos, aki kapja, hanem annak, aki adja. És aki adja, az nem egyszerűen a kormány, vagy a kormány előterjesztésére a köztársasági elnök, hanem az mindig egy közösség. Akkor jó a kitüntetés, ha mögötte egy közösség áll, egy közösségi akarat, egy közösségi ítéletalkotás. Azoknak az ítéletalkotása, akiknek a javára történt az a tett, az az élet, mert azt igazolja vissza, azt üzeni, hogy látják, hogy észrevették, és hogy elismerik, hogy kifejezik, az a munka, amit végeztél, amit végeztek, az érték, legyen szó bármilyen műfajáról a munkának. Mert a nemzeti közösség, a társadalom akkor emelkedik, hogyha a munka és a teljesítmény valóban érték. Az a társadalom emelkedik, ahol a munka és a teljesítmény polgári erénynek számít. És az is egy boldog pillanat – bízom benne, hogy az önök esetében egy ilyen boldog pillanat szemtanúi és részesei vagyunk -, amikor ez a két ítéletalkotás, ez a két döntés, a kormány döntése és a köztársasági elnöké, valamint a nemzeti közösség, a társadalom döntése egybeesik. Az a legjobb, ha összhang van a döntéshozók és azok között, akik érdekében ez a döntés történik, és akiknek az értékítéletét meg akarjuk jeleníteni. Az összhang, aztán majd visszhang is, amikor önöket tovább ünneplik a saját közösségükben, és valóban ez a legjobb, de játsszunk el azzal a gondolattal – miért is ne játszanánk el –, hogy mi van akkor, ha nem esik egybe a közösség ítélete, és azoknak az ítélete, akik a kitüntetést adják. Ilyenkor érdemes mind a két félnek elgondolkodnia, hogy ki téved, hiszen a kitüntetés az értékrend formálás.

Emlékszem még azokra az időkre, amikor például, ha egy lelkipásztort kitüntetettek, megkérdezték tőle: kaptál valami pénzjutalmat is? Mert ha nem, akkor ezek szerint csak a szégyen járt vele – voltak ilyen idők 1990 előtt; hála Istennek ez ma már nem így van.

A kitüntetés, az elismerés értékrend formálás, a társadalom értékrendjének a formálása, ami az önök életművének, az önök munkájának a gyümölcse lehet, természetesen felelősség. Azért felelősség, mert attól kezdve, hogy valaki egy ilyen elismerést tart, méltán tekintenek úgy rá – bízunk benne, hogy többségükre eddig is így tekintettek, – hogy példakép, hogy példamutatóan cselekszik, hiszen ezt elismerték, számára ezt az elismerést megadták.

Március 15. nemcsak Kossuth-idézetek nélkül nem az igazi, hanem Széchenyi István gróf mondatai nélkül sem. Az elismerésről egy gyönyörű mondata: “Közlegény-sorban állni és kitüntetés nélkül gyakorolni polgári erényt, néha szintoly magasztos állás és szintoly szent kötelesség, mint állani a dolgok élén.”

Hölgyeim és Uraim, Kedves Kitüntetettek! Magyarország gazdag ország. Ezt a gazdagságot önök jelenítik meg, nem az aranybányák, nem az ásványkincsek, hanem az emberi erőforrás. Az emberi erőforrás, amely a legnagyszerűbb erőforrás. Nincs földgázunk, nemesfémet is keveset adunk a világnak, de azokat a kiemelkedő, kimagasló emberi teljesítményeket, amikkel hozzájárultunk Európa és a világ szellemi kincstárához mi számon tartjuk és mások is számon tartják. Magyarországon is lehetne mondani: tehetségtöbblet van. Minél többet szánunk arra, hogy kimagasló egyedi eredmények tegyék naggyá az országot, annál többünknek van haszna belőle, annál többen leszünk gazdagok ezáltal.

Ma itt szinte nincs olyan tudományterület, nincs olyan szakma, melyet ne érne elismerés: postagalambász, műfordító, színházi rendező, táncművész, jogász, szabó, zenész, újságíró, numizmatikus, színész, tanár, közgazdász – a teljesség igénye nélkül, a lelkipásztorokat már említettem. Bízom benne, hogy ettől a kormánytól kitüntetést kapni nem szégyen.

Mégis a teljesség elégedettségével tehetjük föl a kérdést: mi mindent érhetünk el még ilyen emberekkel a hátunk mögött? És nemcsak a hátunk mögött, hanem sokszor előttünk, hiszen önök nem a második, a harmadik sorban állnak, hanem abban az ügyben, amiben teljesítettek, az élre állnak és az élre álltak. Mire lehetünk még képesek, hogyha az önök tehetsége és munkája formálja az egész közösséget? Mi olyat hozhat a jövő, ami ebben az erős szövetségben, ahol mindenki azt művelheti, amiben a legkiválóbb, ne tudnánk, ne lennénk képesek leküzdeni?

A mai kitüntetetési ünnepségre néhányukkal a megújult Kossuth Lajos tér avató ünnepségéről érkeztem, mert a mai nemzeti ünnepünkön fölavathattuk a magyarság, az egész világ magyarsága számára meghatározó jelképet. Egy olyan jelképet, amelyre minden magyar szerte a világon büszke lehet, és sajátjaként gondol. Ötezer ember dolgozott ezen a téren, nem egészen egy év kellett arra, hogy ilyen szép legyen. EZ a jelkép azt jelenti, megéri közösen harcolni a magyarság összetartozásáért. És ha nem tettek volna így 166 évvel ezelőtt a legkisebbektől a legnagyobbakig, akkor mi sem érezhetnénk azt, mit jelent a hazánkért küzdeni, mit jelent a magyar szabadság. Aki ezen a napon kitüntetést kap, joggal érezheti, 166 évvel ezelőtt élt és harcolt őseinket tiszteli meg azzal, hogy ott küzdött, ahol a legtöbbet tudta elérni, ahová odaállította a gondviselés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kitüntetettek! Legyen ez a nap az önöké, akik ma küzdenek értünk, és munkájukkal építik közös jövőnket, erősítve a tudatát annak, hogy büszkék lehetünk magunkra, itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban is.

Isten éltesse önöket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter