Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán átadta a Nemzetiségekért Díjakat

2013. dec. 16. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Nagykövet Urak, Excellenciás Uraim! Tisztelt Elnök Urak és Elnök Asszonyok! Tisztelt Díjazottak!

A világnak ezen a táján, közelebbről a Kárpát-medencében az etnikai, nemzetiségi kettős identitás nem kivétel. Még ha nem is szabály, de mindenképpen egy olyan adottság, amelyik mutatja, hogy a történelmünkben, a Kárpát-medence népei és nemzetiségei és a magyarok, több mint ezer éve együtt vannak, együtt élnek. És bizony van ezeknek a történeteknek olyan korszaka, amikor inkább egymás ellen, valamikor inkább csak egymás mellett, de olyan korszakai is vannak, amikor egymásért élnek ezek a nemzetiségek, ezek a népek.

A mi feladatunk az, hogy a történelemben azokat a pontokat találjuk meg, amikor inkább a békés egymásért élés, és nem csak egyszerűen az egymás mellett élés volt az irányadó, hiszen tele van a történelmünk olyan korszakokkal, olyan emberekkel, olyan közösségekkel, akik nem csak képesek voltak egymás mellett élni, hanem ezt természetes vagy éppen történelmi adottságnak tekintették, és úgy gondolták, hogy ebből a legjobbat lehet kihozni. A történelemnek az a szomorú logikája , vagy az a rossz matematikája, hogy sokszor a kettő kevesebb, mint az egy. Nekünk ezt meg kell fordítani, és amikor a kettős identitásról beszélünk, a nemzetiségi és a magyar identitásáról, akkor az a célunk, hogy a kettő több legyen, mint az egy, hogy ez a fajta kettős identitás gazdagítson, ne szegényítsen, ne el kelljen takarni, ne le kelljen tagadni, ne kelljen elbújni vele, ne valamifajta elhanyagolható mellékkörülmény legyen, hanem a gazdagság forrása. A gazdagság, a gazdagítás lehetősége.

Számos nép és népcsoport él és élt együtt itt, a Kárpát-medencében. Voltak, akik megmaradtak, voltak, akik beolvadtak. De akik beolvadtak, mint nemzetiség, még azoknál is ott van az önbecsülésben a származásuk gyökere. Én kormányülésen számos alkalommal kerülök olyan helyzetbe, hogy kun és horvát identitású miniszterekkel kell vitatkozni például a kazahsztáni kapcsolatokról, vagy éppen a Horvátországhoz fűződő viszonyról. De említhetnénk a besenyőket vagy éppen a palócokat is. De hát az a jó, ha ilyen módon fenntartjuk, és ilyen módon erősítjük azt, hogy honnan is jöttünk. Még akkor is, ha ezeket a gyökereket emlegetni már nem a határozott nemzetiséghez tartozást jelenti egy családtörténetben, egy közösség történetében.. Ezeket a gyökereket ébren tartani és gyümölcsöztetni nemcsak kötelesség, hanem lehetőség, és az örömnek, a gazdagságnak a forrása.

A nemzetiségi politika, akár csak az elmúlt húszegynéhány évet nézem – én bízom bennem, hogy ebben az elnök urakkal és asszonyokkal a nemzetiségi országos önkormányzatok részéről egyetértünk -, egy olyan konszenzussal övezett terület, ami ritka a magyar politikában. Hogyha szabad az 1993-as kisebbségi, ma úgy hívjuk, hogy nemzetiségi törvényt sikeresnek nevezni – és remélem, ezt nem tekintik öndicséretnek, hiszen akkor még nem voltam ott csak szakértőként -, akkor ez az egész magyar politikai elit közös sikere. Egy olyan törvény, amit kétharmaddal fogadott el az országgyűlés, és teljes egyetértésben voltunk abban a tekintetben, hogyan lehet megerősíteni Magyarországon a nemzetiségi identitást az országos önkormányzatok, a helyi önkormányzatok és a megyei önkormányzatok rendszerével. Milyen érdekes, hogy ezen a törvényen azóta újra és újra alakítanunk kellett. Én bízom benne, hogy ez a törvény sokkal inkább javára változott és nem kárára, de a konszenzus, mondhatnánk, hogy majdnem mindig megvolt. Hiszen nekünk, magyaroknak – és miért ne vallanánk be egy ilyen napon is, a nemzetiségek napjának előnapján – nagyon fontos a nemzetiségi kérdés, saját magunk miatt is.

Szeretnénk, ha a határainkon kívül élő magyar közösségek méltányos elbánásban részesülnének, szeretnénk, hogy ha az állampolgári és az emberi jogaik, a kulturális autonómiához, az oktatási autonómiához, egyáltalán a jogaik bármilyen autonómiához tiszteletben lenne tartva és megvalósulhatna. Ehhez az ember diplomáciai úton úgy tud leginkább hozzájárulni, ha saját maga jó példával jár elől. Nem mondanám, és nem állítom természetesen, hogy minden rendben van ezen a területen, de hogy újra és újra sikerül úgy alakítanunk a törvényt, úgy alakítanunk a képviseletet, hogy jó irányba haladunk, azt hiszem, hogy arra ma van egy fényes bizonyítékunk, és ez nem más, mint a legutóbbi népszámlálás. Nem olyan régen tudjuk az adatokat, azt hogy a magukat nemzetiségi identitásúnak tartó magyar állampolgárok száma másfélszeresére nőtt. Úgy gondolom, hogy ez egy fényes és jó eredmény, amire mindannyian büszkék lehetünk, mert ez nemcsak azt jelenti, hogy sikerül megőrizni a gyökereket, hanem – ami legalább olyan fontos – hogy ezt fel is lehet vállalni. Mindig vannak olyan – hogy is nevezzem őket – károgó hollók a közéletben, akik próbálják lebeszélni azokat, akik valamifajta speciális identitáshoz tartoznak. Nem mondanám, hogy kisebbségi, mert szerintem ez a szó nem alkalmas arra, hogy kifejezzük a nemzetiségek identitását – valamilyen speciális identitáshoz tartoznak. Azt mondani nekik, hogy ne valld be, ne mondd meg, ne ismerd el, ne képviseld kifelé, mert a végén még bajod lesz belőle.

És valóban, Európa történelmében volt már baja – most mondjuk mégis így – kisebbségeknek abból, hogy ők kisebbségekhez tartoztak. De ma már nem így van. Hogyha ki akarjuk fejezni, hogy ez nem így van, hanem vállalhatja mindenki büszkén, szabadon az identitását – legyen az etnikai, vagy felekezeti, vagy más típusú identitás -, úgy gondolom, hogy az a demokráciának a sikere.

Nem kisebbség, hanem nemzetiség, másfélszer többen vannak. Ez azt jelenti, hogy ezen a területen ma már nem a félelem igazgat – hogy József Attilára utaljunk -, hanem a büszkeség, az öntudat, amelyik arról szól, hogy igenis fontos továbbadni a gyermekeinknek és az unokáinknak a családban lévő kettős vagy hármas identitást.

Akkor, amikor 2011 áprilisában az országgyűlés elfogadta az új alaptörvényt, fontos volt számunkra, hogy a magyar politikai nemzet részeként határozzuk meg a nemzetiségeket, és megerősítsük a jogaikat, a lehetőségeiket. Ezért kötöttünk stratégiai megállapodást a 13 közösség országos önkormányzatával, és ezért igyekeztünk úgy alakítani a választási törvényt, hogy jövőre, amikor egyébként a magyar parlament létszáma majdnem a felére fog csökkenni először az újkori történelemben, alanyi jogon a nemzetiségek jelen lehetnek a magyar országgyűlésben. Ha sikerül annyi szavazatot összegyűjteni, hogy az országos listán az első és a második helyezett, vagy ki tudja, hányadik be tud jutni, akkor teljes jogú képviselőként. De ha ez nem is sikerül – legyünk reálisak, erre kevés önkormányzatnak, kevés nemzetiségnek van esélye -, akkor is ott lesz a képviselőjük szószólóként, tanácskozási joggal, és minden olyan segítséggel fölruházva, amelyik egy normál úton megválasztott képviselőnek jár. Ott lesz a magyar országgyűlésben, hallathatja a hangját, és az mindenképpen egy történelmi pillanat lesz – én már alig várom!

Amikor az országgyűlésben, akár a bizottsági ülésen, akár másutt anyanyelvén szólalhat meg egy magyarországi nemzetiség képviselője. Ma nem a közéleti része áll előtérben ennek a világnak, hanem a kulturális része. Fontos újra és újra megemlíteni és szóba hozni a kultúra ügyét, merthogy ami a közéletben történik, annak a lába, annak az alapja, annak a komolysága, annak a hitelessége a kultúrán múlik. Hogyha a nemzetiségi ügy csak valamifajta érdekképviselet, valamifajta érdekcsoport megnyilvánulása, és nem a kultúra ügye, akkor ez egy kérészéletű dolog lesz, akkor ez nagyon rövid életű lesz, és nagyon hamar átcsap egy olyan dologba, amit nem győzök eléggé hangsúlyozni, együtt küzdünk ez ellen, amit úgy hívnak, hogy etnobiznisz. Etnobizniszt azok követnek el, akik egyébként nem tartoznak a nemzetiségekhez. A nemzetiségeknek az az érdeke, és jó, hogy együtt tudunk ez ellen fellépni, hogy senki se kizárólag valamifajta politikai haszonszerzésből próbáljon meg ebben az ügyben képviselőként fellépni. És ehhez kultúra kell. Ehhez az kell, hogy legyenek olyan intézmények, és legyenek olyan személyiségek, akik az életükkel, a munkájukkal kifejezik, hogy a nemzetiséghez való tartozás egy olyan mély lelki, szellemi ügy, ami a kultúrának a felvirágoztatását jelenti. Ami jelenthet egyébként tudományos tevékenységet, jelenthet gazdasági tevékenységet – hiszen így van ez a díjnak az indoklásában -, mindazt, ami erősíti azt a nemzetiségi közösséget, amelyhez tartoznak.

Ezért ma, amikor a díjazottakat köszöntjük és elismerjük, olyan intézményeket ismerünk el, akik a média világában, tudományos kutatásban, ha kell, a szociális munkában, ha kell, a gazdasági életben, de leginkább a művészetben képviselik a saját nemzetiségüket. Van itt színház, táncegyüttes, vannak nagy egyéniségek, van olyan orvos önök között – majd hallani fogjuk a laudációt -, akinek az identitása orvosként is nagyon fontos, gyakorolja és segítséget nyújt ahhoz, hogy a saját nemzetiségéhez tartozók jól érezzék magukat ebben az országban. Van plébános, aztán van szociális munkás, és bizony van még szóló klarinétos is önök között.

Örülünk, hogy itt vannak, és bízunk benne, hogy az önök számára az idei advent elhozza nemcsak a békés családi ünneplést, hanem ezt a fajta megbecsülést is, és, hogy erre nemcsak a családjuk, hanem az egész nemzeti közösség büszke lesz.

Mi, Magyarország kormánya büszke vagyunk önökre, és köszönjük a munkájukat!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter