Close
2017. július
H K S C P S V
« jún    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Balog Zoltán beszéde „A 100 éves a védőnői szolgálat” című konferencián

2015. feb. 20. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit ezen a fontos ünnepen, a 100 éves védőnői szolgálat ünnepén!

Nem mindegy, hogy az ember ég vagy kiég. Merthogy égni, az azt jelenti, hogy az a munka, amit végzünk, több mint egyszeri szakma, az hivatás. Lehet-e a védőnőség csak egyszerűen egy szakma? Nem lehet, mert a védőnő az emberrel foglalkozik. Csak hivatásból lehet olyan munkát végezni, amely emberekre és közösségekre vonatkozik. Hogyha csupán szakmaként tekint a munkájára az ember, akkor azok, akikkel foglalkozik, csupán autóalkatrészeknek vagy gyógyítandó, gondozandó tárgyaknak minősülnek. De ha hivatás, akkor bizony az ember lelkesedik és lélekkel végzi ezt a munkát, különösen is azért, mert azok az emberek, akikkel törődnek, foglalkoznak, rászoruló emberek, segítségre szoruló emberek.

Igen, van kiégés is. Csak a kiégés nem egyszerűn fáradtság, hanem több annál, mert a fáradtságot, azt ki lehet pihenni, de a kiégésből nagyon nehéz kijönni, amikor az ember úgy látja, hogy amit végez, azt már legföljebb rutinból csinálja, mert sok értelmét nem látja, és csak viszi az energiát, de nem hozza. Merthogy ismerjük ezt a másik dolgot is, hogy amikor az ember magából, a saját tudásából, a saját figyelméből, a saját energiájából ad valamit, akkor jó esetben abból nagyon sok mindent visszakap azoktól, akikkel törődik, akikkel foglalkozik.

Most nem mondhatom, hogy tapasztalatból beszélek, mert védőnő nem voltam, bár sok minden voltam már az életben. Viszont a húgom sokáig volt védőnő, és emlékszem a 80-as évek közepén, amikor egy kis dél-borsodi faluban egyedüli nőként egy falu közepén, korszerűtlen, fűtetlen, hideg, vizes lakásban, szolgálati lakásban kezdte el a pályáját. Ebből így el tudják képzelni – azt gondolom –, hogy Dél-Borsodban milyen súlyos gondokkal kellett küzdeni. Kiosztottuk a családtagoknak, hogy melyik héten ki vigyáz rá, mert bizony szükség volt rá. Amikor én voltam kirendelve a védelmére, akkor egy kicsit közelebbről láttam, néha elkísértem őt különböző helyekre, ma úgy mondják ezt, hogy szegregált településrészekre. Azóta az unokahúgom is védőnő lett, őtőle is sok mindent hallottam már, bár talán egy budapesti, külsőbb kerületben azért könnyebb a helyzet.

Ma azért vagyunk itt, hogy megköszönjük önöknek azt a munkát, amit végeznek. De azért mégiscsak többről van szó, mert azt szokták mondani, hogy a köszönet ingyen van. Nincs ingyen. Hogyha komolyan gondoljuk a köszönetet, és mi ezt komolyan gondoljuk, akkor mindent meg kell tennünk azért, hogy égni lehessen, és ne kelljen kiégni. Ez pedig konkrét dolgokat, konkrét feladatokat jelent. Amikor száz évvel ezelőtt elindult a védőnői szolgálat Magyarországon – azt is mondhatnám, hogy diadalútjára –, akkor még egészen különlegesnek számított Európában. Úgy is mondhatnánk, hogy hungarikum volt. Ami hungarikum, azt meg kell becsülni, mert az azt jelenti, hogy valami olyat alkottunk, amit mások nem, vagy azért, mert nem tudtak, vagy azért, mert nem gondoltak rá. De a hungarikumoknak az a természete, hogyha nem vigyázunk rájuk, ha nem gondozzuk, ha nem ápoljuk, ha nem erősítjük őket, akkor csökken a színvonal, elveszik az értéke, és elveszik az a plusz, amit beletett ez az ország – és elsősorban a védőnők – az elmúlt száz évben.  A holland királynő iskolákat alapított Budapesten, a belga királyi hercegnő pedig védnökséget vállalt a védőnői szolgálat felett. Ez valóban példaértékű volt Ez számomra azt is jelenti, hogy volt idő, amikor lehet, hogy jobban megértettük egymást Európában, mint most, amikor deklaráljuk ezt a nagy uniót, azt, hogy milyen jól együtt vagyunk. Több megértés volt Európa nyugati meg középső része között, mint talán manapság.

Most, hogyha arról beszélek, hogy mi is a teendő a köszönetmondáson túl, akkor hadd mondjam azt – és erről kormánydöntés van –, eljött a védőnői szolgálat megbecsülésének és méltó helyre juttatásának az ideje. Hogy úgy gondoljuk át Magyarország egészségügyi alapellátását, hogy ebben világosan legyen kijelölve a védőnői szolgálat rangja és a helye.

Az elmúlt tíz évben, amikor elindultak a nagy beruházások, elindult egy egészségügyi lobbi Magyarországon, az európai uniós forrásokból 500 milliárd forintot költöttünk a kórházakra. Jól hallották: 500 milliárd forintot – miközben elhanyagoltuk az alapellátást. Ebben mindenkinek megvan a felelőssége. Ez azt jelenti, hogy az a fej, az olyan nagy már, hogy az alapok, azok repedeznek. 2010 és 2014 között nem lehetett kilépni ezekből a fejlesztésekből, ezeket végig kellett vinni, hiszen ez az európai uniós támogatásoknak a természete, lehetett rajta valamit alakítani, valamit jobbítani, de valójában végig kellett vinni. Most – ahogy államtitkár úr meghirdette – az alapellátások ideje jön. Ennek az alapellátásnak számos más dolog mellett két igazán erős pillére van: az egyik a háziorvosi rendszer, a másik pedig a védőnői rendszer.

A háziorvosi rendszerben már most elindultunk egy nagyon komoly támogatással, ami azt jelenti, hogy 2015. január 1-jétől minden háziorvosi szolgálat százharmincezer forint plusszal rendelkezik évente. Az előző években is igyekeztünk. Önök ismerik ezt a rendszert, az én tudásom szerint 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben is nőni kellett a jövedelemnek a védőnői szolgálat területén is, de ez nem volt egyértelmű, és nem volt egységes. Azért, mert a fenntartási kérdések, azok nem teljesen világosak, nem teljesen tisztázottak.

Tehát, amikor a kormány eldöntötte, hogy alkot egy új alapellátási törvényt, akkor ezt nem azért tette, mert szerette volna, ha egy törvénnyel több lenne – mert törvényből éppen elég van, akik meg betartják, azokból meg még mindig nincs elég, jó lenne, ha mindenki betartaná ezeket –, hanem azért van szükség új alapellátási törvényre, hogy megerősítsük – így szokták ezt mondani – az egészségügy védőkapuját. Hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy minél kevesebb embernek kelljen az utolsó fázisba, a kórházi kezelésre eljutni akkor, hogyha megbetegszik, illetve, legjobb lenne, ha meg sem betegedne. A megelőzésben és ebben a védőkapu rendszerben önök a háziorvosoknak a legjobb és legfontosabb szövetségesei. És nem csak a háziorvosoké. Annak, hogy én nem tudok elfelejtkezni a védőnői szolgálatról, leginkább személyes oka van, merthogy Bábiné Szottfried Gabriella állandóan ott kopogtat az ajtómon, mint miniszteri biztos, és azt mondja, hogy a védőnőkről nem szabad elfelejtkezni. Azt szeretném, ha abban fognánk össze a jövőben, hogy ebben az új alapellátási törvényben minden legyen benne, ami az önök biztonságos munkavégzését szolgálja, amelyik megadja, visszaadja, megerősíti a védőnői szolgálat rangját, világosan kijelöli a felelősségeket, világosan kijelöli a kötelezettségeket, nemcsak az önök kötelezettségeit, hanem az önkormányzatokét is, az államét is, a tisztiorvosi szolgálatét is, a háziorvosokét is ezzel az üggyel kapcsolatban.

Úgyhogy ebbe a törvénybe minden belekerülhet az önök javaslataiból – ha lesznek javaslataik. Azt kérem, hogy minél több javaslattal álljanak elő. Azt természetesen nem tudom megígérni, hogy minden úgy lesz, ahogy azt önök szeretnék – az egy másik országban lesz majd így: a mennyországban, most még egyelőre Magyarországon vagyunk –, de az fontos, hogy a kiérlelt szakmai javaslatok közül minél több ide kerüljön. És itt bizony föl kell tenni majd a fenntartás kérdéseit is – erről most többet nem merek még mondani, mert államtitkár úr azt mondta, hogy csak óvatosan. Ő talán bátrabb lesz majd, mint én vagyok, de mindenképpen meg kell kérdeznünk, hogy jó helyen van-e most a védőnői szolgálat, és ha nincs jó helyen, akkor vajon hol lenne jó helyen. De vannak a rendszerben strukturális problémák, amik nemcsak egyszerűen arról szólnak, hogy az egyik önkormányzat komolyabban veszi, mint a másik, vagy a másik kevésbé veszi komolyan, hanem valóban rendszerszintű problémák, akkor most eljött a lehetőség, hogy azokon változtassunk; ez a 100 éves évforduló erre is lehetőséget ad.

Amikor azt mondtam, hogy önök a háziorvosnak a legfontosabb szövetségesei, akkor én nem a legfontosabb szövetségest mondtam, mert önöknek a családok a legfontosabb szövetségesei, és a dolognak mégiscsak ez a lényege. A 21. századi Magyarország az erős családok Magyarországa lesz, de akár az is lehet, hogy az életszínvonal emelkedni fog még egy kicsit, vagy nagyon, vagy ki tudja, hogyan lesz, de az biztos, hogy ha nem lesznek erős családjaink, akkor ez az ország nem lesz az erős közösségek Magyarországa. Az is biztos, hogy erős családok nélkül azokat a hungarikumokat, azt az értéket, amit a mi országunk képvisel Európa közepén, nem fogjuk tudni továbbadni a következő nemzedéknek.

Mi ezt annyira komolyan vesszük, hogy külön egy Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárságot alkottunk a minisztériumon belül. Hogyha a családok megerősítésére gondolunk, különösen a gyengélkedő – mert ilyenek is vannak –, szétesett családok megerősítése az önök munkája, az önök áldozatvállalása nélkül elképzelhetetlen. Az önök legfontosabb szövetségeseinek, a családoknak a legfontosabb szövetségesei önök, és a családok azok, akik az önök munkáját várják. Ez nem egyszerűen egészségügyi tevékenység, még csak nem is egyszerűen szociális tevékenység, hanem legalább olyan fontos a közigazgatási téren nyújtott segítség, meg bizony még az oktatási része is.

Akkor, amikor 2010-ben, rögtön az előző kormányzati időszak kezdetén eldöntöttük, hogy azoknak a gyermekeknek a szülei, akiket nem küldenek iskolába rendszeresen, nem fogják megkapni a családi pótlékot, akkor én egy komoly kritikát kaptam a kormánytól. Akkor még államtitkár voltam, amikor azt a rendszert javasoltam, hogy ezt a pótlékot ne vegyük el a családoktól, hanem egy külön számlán kezelje a jegyző, és aztán, ha a gyerek újra elkezd járni rendszeresen iskolába, akkor ebből lehessen neki vásárolni valamit, amire szüksége van. El tudják képzelni, mennyire szerettek engem a jegyzők abban az időben!

Most már megszüntettük ezt a rendszert, de én azt szerettem volna kifejezni ezzel az intézkedéssel – és ez a legfontosabb dolog –, hogy bármilyen törvényt hozhatunk, bármilyen rendeletet hozhatunk, ha annak nincs emberi arca, akkor az semmit nem fog érni. Ha önök nem hiszik el nekünk, hogy az az alapellátási törvény, meg az az önök munkaterületeit kijelölő törvény, amit mi alkotunk, az nem azért történik, hogy önöktől még több munkát várjunk el, még kiszolgáltatottabb helyzetbe legyenek, hanem azért, hogy önöknek is jobb legyen meg az országnak, meg azoknak, akikkel önök törődnek, akkor nem fog semmit érni. De ha önök megbíznak bennünk, ezt elhiszik, segítenek a végrehajtásban, és úgy tudják képviselni ezeket az elveket, ezek a rendeleteket és szabályokat, hogy annak van emberi arca, akkor viszont hatékony lesz. Hogyha lesz, aki elmagyarázza, hogy miért így van, ezt miért így kell csinálni, és miért nem másként kell csinálni, aki a segítséget úgy nyújtja, hogy az nem egy lekezelő, rutinból jövő gesztus – önök pontosan tudják, miről beszélek, hiszen emberekkel foglalkoznak.

Az én eredeti szakmám egy rokon szakma a védőnőivel, ha azt vesszük figyelembe, hogy azok a legszebb szakmák a világon, azok a legszebb hivatások, amikor az egész emberrel lehet foglalkozni. Nemcsak egy kis résszel, nemcsak azzal, hogy fáj a foga, vagy éppen kisbabát vár, hanem azzal is, hogy akkor a hároméves gyermek elment-e óvodába, és akkor milyen tapasztalatai voltak. Vagy egy pillantásból meglátni, hogy valami baj van, el kéne küldeni mégiscsak orvoshoz, vagy kihívni azt a segítséget, vagy elmagyarázni, hogy miért fontos egyébként, hogy védőoltásban részesüljön az a gyermek, és így tovább, és így tovább.

De még jobban tudják önök, hogy a legfontosabb, az mégiscsak a jó szó. Tehát, amit jó szóval ad az ember, az jó. Amit meg rossz szóval ad az ember, vagy szótlanul, vagy lelketlenül, az nem jó, még akkor is, hogyha benne van a hatóanyag. Mert a hatóanyagnak a megsokszorozása, az az emberi magatartás, az a habitus, az a plusz, az az emberi plusz, amit önök hozzá tudnak tenni ahhoz, amit egyébként az állam szeretne, vagy az állam adni akarna. Hogyha nem akarjuk, hogy Magyarország végzetesen két részre szakadjon, egy peremre, ahol a családok nagyon nehéz helyzetben vannak, és egy fejlődő Magyarországra – a fővárosra és a Dunántúl bizonyos részeire –, akkor meg kell erősítenünk az alapellátást, amely sokkal több, mint csupán egészségügyi ellátás.

A másik, amit a minisztériumban tervezünk – és ez egészen biztos vonatkozni fog az önök munkájára is –, az a területileg differenciált ellátás. Ez kicsit szakmaian hangzik, de ez azt jelenti, hogy kell olyan rugalmasnak lenni a magyar államnak, hogy amikor szolgáltatást nyújt a polgárainak – a szolgáltatás számomra szolgálatot jelent –, akkor más sztenderdek, más szabályrendszer vonatkozzon a hátrányos helyzetű vidékekre, mint a fejlett térségekre. Az belátható, hogy a II. kerületben kevesebb fejlesztőpedagógusra van szükség, mint mondjuk Észak-Borsodban vagy Kelet-Szatmárban. Gondolom, ezt mindenki belátja. És az előbb felsorolt területeken, vagy Békés megyében vagy Baranyában végezni a munkáját egy védőnőnek, sokkal nagyobb erőkifejtést, sokkal nagyobb energiát, áldozatot jelent, mint egy jól menő budapesti kerületben, vagy éppen Győrött vagy Szombathelyen. Ezért a magyar államnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt jobban meg tudja becsülni, és olyan ösztönzőket építsen be – itt gondolok természetesen a jövedelemre is –, ami nagyobb esélyt ad arra, hogy az üres körzeteket be tudjunk tölteni, mert így ott is érdemes munkát vállalni. És ez igaz kell, hogy legyen a háziorvosokra, a védőnőkre és a tanárokra is. Annak a több mint ötszáz fiatalnak adunk ösztöndíjat, akik vállalják, hogy majd Magyarország hátrányos helyzetű térségeiben lesznek szaktanárok, merthogy igen, a szakos ellátásban meg hiány van.

Azt a fajta komplex megközelítést, amely az Emberi Erőforrások Minisztériumát jellemzi, a jövőben is szeretnénk komolyan venni és alkalmazni. Az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a kultúra és a sport mind összetartoznak – és akkor tulajdonképpen az Emberi Erőforrások Minisztériumának az összes államtitkárságát felsoroltam. Azért jöttem, hogy megköszönjem önöknek a munkájukat, azt szeretném még ehhez hozzátenni, hogy számítunk önökre, és bízom benne, hogy önök is számíthatnak ránk.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter