Close
2018. június
h k s c p s v
« máj    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a 2013. augusztus 20-i állami kitüntetések átadása alkalmából

2013. aug. 20. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Kitüntetettek! Tisztelt Ünneplők!

Üdvözlöm Önöket a nemzet színházában!

Amikor augusztus 20-a, államalapító Szent István királyunk ünnepe alkalmából kitüntetést adunk és kapunk, akkor ez szükségszerűen kötelez bennünket arra, hogy hozzámérjük magunkat ahhoz a műhöz, mely ezer évvel ezelőtt készült, s melynek ma is erősebb a kisugárzása, mint némely szenzációsnak kikiáltott, korszakalkotónak nevezett mega-szuper eseménynek, vagy éppen teljesítménynek. Persze a mérce nagyon magas, de ha alatta maradunk is, mégis megkérdem: szabad-e kevesebbet akarni ebben az országban, ezért az országért, ezért a nemzetért, mint amit Szent István akart és tett?

Szent István műve és alakja nem enged el bennünket. Bűvkörébe vonja, és bűvkörében tartja a magyarokat, és nemcsak a magyarokat ezer év óta. És hogyha vannak, akik ezt megpróbálják negatív színben beállítani, akkor éppen azt bizonyítják, hogy bűvkörébe von bennünket, a tiltakozás, a megerősítés, az érte való küzdelem mind-mind része annak, hogy harcolunk, küzdünk ennek az életműnek a megtartásáért.

Az életműnek titkát megfejteni, fejtegetni sokféle módon lehet, és kell is. A mai elismerések arra adnak lehetőséget, hogy odafigyeljünk egy olyan összefüggésre, mely minden megérdemelt díjnak, kitüntetésnek sajátja kell, hogy legyen, s amely összefüggést Szent István életműve is közvetít. És ez nem más, mint a személyiség és az alkotás egysége. Az élet és a mű együtt az életmű. Az ember és a teljesítmény. Lehet persze úgy is nagyot alkotni, hogy az ember közben nem azonosul teljesen azzal, amit tesz. Becsvágy, hobbi, kíváncsiság mozgatja, de való élete, privát élete, magánélete másutt van. És lehet úgy is, hogy valakinek az élete méltatlan ahhoz, amit elért. Milyen nagy csalódás tud lenni, amikor egy nagy mű alkotóját egyszer csak közelről látjuk és elszomorodunk, hogy: ő is csak ennyi? És ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy ő is csak emberből van. Szent István is emberből volt, és mégis életében a személyes döntés és az uralkodói tettek egymásra találtak, egymást erősítették. Amit az országnak akart – a keresztény hitet -, azt saját, személyes útjának is tekintette, saját személyes útjának is választotta, és fiának is ajánlotta apai bölcsességgel és szeretettel.

Amit mi ebből tanulhatunk: ha ott állunk teljes akaratunkkal, hitünkkel, életünkkel a mögött, amit teszünk, amit csinálunk, ami a munkánk, ami a szenvedélyünk, akkor abból hiteles alkotás lesz, akkor az megragadja a körülöttünk élőket, akkor annak hatása lesz a világra, akkor annak hatása lesz a hazánkra, melyben élünk. Az életnek csak az önfeláldozó munka, a szolgálat adhat értelmet. Azaz többet kell tennünk a világért, az országunkért, mint amennyit a világunk, a világ, az országunk tesz értünk. Bár az ember mérlegel, mikor alkot – hogyne mérlegelne-, amikor gyógyít, tanít, sportol vagy házat tervez; mérlegeli, hogy mi jön vissza ebből, lesz-e ennek kinyerhető haszna – ez természetes. De ha csak annyit tenne mindenki, amennyiből haszna lesz, hova jutna az ország, hova jutna a világ?

Önök többet tettek és tesznek, és ez elismerésre méltó. Önök: művészek, tanárok, orvosok, sportolók, tudósok, újságírók, akik makacs szeretettel szolgálják hazájukat. Mert a haza nem egy egyesület, ahová belépünk, aztán majd megkésve egyszer kifizetjük a tagdíjat, és haza még csak nem is jelképeink, földrajzi, történelmi és művészeti tájaink összessége, nemcsak kulturális örökségünk csarnoka, nem múzeum, nem képeskönyv, hanem a haza mi vagyunk, így együtt. És amikor a hazát önzetlenül szeretjük, akkor egyben családunkat, hozzátartózóinkat, honfitársainkat szolgáljuk határon innen és túl.

A haza mi vagyunk a hétköznapokban és az ünnepi pillanatokban is. Akkor is, amikor elbizonytalanodunk, mert nem kapunk visszaigazolást a munkánkról sem kormánytól, sem közösségtől, de akkor is, amikor a közösségünk vagy éppen a kormányunk elismeri a tevékenységünket. Kitüntetése sokaknak lehet, de dicsőség csak annak jár ki, aki valóban méltó rá. Az igazi megdicsőülés nem a piros szőnyegen vár az emberre, hanem az emberi kapcsolataiban, a munkahelyén, a szerettei között. A díj tehát akkor teljesíti be önmagát, ha a környezetünkben élők visszaigazolják azt. S ehhez kevés a teljesítmény. Ehhez kell személyiség, a hiteles ember, aki hisz abban, amit alkot. Az ember természetes veleszületett igénye, hogy a nagyobb közösség, az ország, a társadalom értékén és rangján fejezze ki róla alkotott véleményét, méltányolja átlagon felüli teljesítményét.

 

Tisztelt Ünneplő Közönség!

 

A megbecsülést is tanulni kell, tehát tudnunk kell megállni egy pillanatra, és fejet hajtani azok előtt, akik kiérdemelték 2013-ban a Magyar Érdemrendet és a Magyar Érdemkereszteket. Az életművek függetlenek ugyan az állami hivataloktól, de nem függetlenek a nemzeti közösségtől. Az alkotó is része ennek a közösségnek. Az életmű sohasem önmagában áll. Van hátországa, melyben az életút kiforrott. Hátország, azaz haza nélkül az életmű csak néhány lexikális adat lenne valamilyen emlékkönyvben, vagy éppen a Wikipédián.

Mire jók tehát a kitüntetések? Arra, hogy visszahelyezzék a fogalmakat, a teljesítményt a megfelelő helyükre; hogy kijelöljék az értékeket, hogy a nemzeti közösség számára viszonyítási pontokat határozzanak meg. Mi az, ami épít, és mi az, ami rombol. Mi az, ami előre visz, és mi az, ami hátrahúz. És az elismerésben mától még önök számára az Érdemkereszteken túl, amit kapnak, van még egy további kereszt, amit nem a nyakukba akasztunk, nem a mellkasukra tűzünk, hanem a hátán, a vállán hordja az ember ezt a keresztet; ezt pedig úgy hívják, hogy a nagyobb felelősségnek a terhe. Megfelelni annak a rangnak, melyet ma kiérdemeltek.

Ehhez kívánok erőt, szorgalmat, lelkesedést, ihletet.


Isten éltesse önöket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter