Close
2018. június
h k s c p s v
« máj    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a a Magyar–zsidó együttélés – együtt a közös jövőért című konferencián

2009. dec. 8. Egyéb | Hozzászólások
Tisztelt Marion Wiesel Asszony, tisztelt Elie Wiesel!

 

Főtisztelendő és főtiszteletű  Egyházi Méltóságok,

Képviselőtársaim, Miniszterelnök  Úr!

Excellenciás Nagykövet Hölgyek és Urak!

Tisztelt Megjelentek!

A nemzet az a közösség, ahol mindaz, ami másokkal történik, velünk is
történik.

1944-ben ennek a nemzeti közösségnek többszázezer tagját elhurcolták
ebből a szép, gyönyörű országból. Közöttük egy alig 15 éves fiút
Mármarosszigetről a haláltáborba. Mármarossziget újra nem Magyarország,
de Elie Wiesel Magyarországra tért vissza 65 év után először.

Bizonyára nem találja meg Budapest utcáin azokat az illatokat,
hangulatokat és színeket, gesztusokat, melyek gyermekkora világát
jelentették – mégis szeretném, ha tudná olyan emberek közé jött, akik
tudják, mi történt Európában és Magyarországon 1944-ben, s tanulni
akarnak belőle.

Tiszta szándékkal fogadjuk, s abban bízunk, hogy szövetségesei lehetünk
egymásnak. Bízunk benne, hogy meglátja Magyarország igazi arcát, mely
nem gyűlölettől eltorzult arc, még ha nem is tud mindig mosolyogni. 

Abban bízunk, hogy segít majd nekünk, s jó hírünket viszi a világba. A
magyar-zsidó  együttélés – konferenciánk címe ez – nincs ugyan
nehézségek és viták nélkül, de VAN együttélés. Hiszen Magyarországon a
tragédia után újjáéledt a zsidó közösség hite és kultúrája. Ilyen
új-régi ága a magyar zsidóságnak az Egységes Magyarországi Izraelita
Hitközség. Vitáink is vannak persze bőségesen, politikáról, kultúráról,
hitről, nemzetről, pénzről – , de ezek ellenére mi a gyógyító
emlékezésben vagyunk érdekeltek. Egy olyan Magyarországban, ahol hite,
vallása, faji, kisebbségi mivolta miatt senkinek nem kell félnie, mert
megvédi az állam, s a közösség ereje.

Készek vagyunk, nem törődve azzal, hogy mások, ellenfeleink, hogyan
használják fel önvizsgálatunkat, újra és újra magunkba nézni:
megteszünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy azok, akik egykor
tudatlanságból, keserűségből, ostobaságból, gyűlöletből a nemzeti
szocialista eszmék foglyaivá lettek, ne találjanak követőkre. S ne
gondolhassák, hogy nem olyan nagy baj az antiszemitizmus!

S ha ezt az önvizsgálatot újra és újra elvégeztük, akkor bátran
megkérdezzük: Akik ma Magyarországra, a magyarokra az antiszemitizmus
bélyegét sütik, azt milyen szándékból teszik? Tényleg az indulatok
csillapításában érdekeltek, nem inkább a még nagyobb békétlenségben?

Nem engedjük, hogy velünk, vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus
vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használhassák! Nem
tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva, az
országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra
kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük
erőnket!    

De a gyógyító  emlékezésben érdekeltek vagyunk! Mert emlékezni kell.

Megállni a másik ember szenvedése mellett, s levenni valamit a teherből,
melyet cipel  – ez az egyik legalapvetőbb emberi gesztus. Ebből él
minden közösség, abból hogy vannak közöttünk ilyen emberek. Ne felejtsük
el őket sem! Az ő tiszteletükre, a világ igaz magyarjainak tiszteletére
zöldellnek a fák Jeruzsálemben a Jad Vasemben. Még akkor se felejtsük
őket, ha az ő fényük mellett az árnyék, a sötétség is jobban látszik:
hogy ezrek és százezrek, behunyták a szemüket, elfordították a
tekintetüket, vagy éppen beszálltak az embervadászatba.

Van, aki saját vagy családja kommunizmusban elszenvedett sorsán
keresztül próbálja ma, Magyarországon megérteni a holokauszt, soá
áldozatainak szenvedéseit! Ne fájjon ez nekünk!

Ugyanis, ha az embernek nincs joga tulajdon fájdalmához, ha őt magát
semmibe veszik, akkor mások szenvedése sem érdekli többé. Az
áldozatoknak jó szívvel elégtételt adni egy olyan világban, ahol az
embert, a potenciális emlékezőt is naponta éri megaláztatás és
igazságtalanság – még ha ez nem is mérhető a népirtás borzalmaihoz – nem
fog sikerülni. Ha azt akarjuk, hogy a megértés növekedjen a holokauszt
tragédiája iránt, akkor a legfontosabb feladatunk egymás emberi
méltóságának tiszteletben tartása és megőrzése ma, itt, közöttünk,
mindenkivel szemben. Auschwitz, a Gulág borzalmaira a felnövekvő
nemzedék akkor tud valóságos megrendüléssel odafigyelni, ha megismerve a
tényeket így kérdezhet: „A tiszteletet, amit én megkapok a családomban,
a barátaimtól, az iskolában, a főnökömtől, a hatóságtól, a média
világában, a kormánytól, az egyházi közösségemtől  – azt miért tagadták
meg annakidején tőlük?! Hiszen nekik is jár, hiszen ők is ugyanolyan
emberek voltak, mint én!”

Egy vérből lettünk teremtve.

Sebeket gyógyítani csak emberi méltóságukat őrző emberek tudnak, s a
gyógyulás így sem könnyű. Hisz mennyi minden történt a holokauszt óta:
új szenvedések, új áldozatok, régi és új tettesek, régi és új
elhallgatások, s hazugságok. Az áldozatoknak csak azt a tiszteletet,
békét és igazságot tudjuk felkínálni, amiben mi, itt együtt élő emberek
egymást részesítjük. Magyarok és zsidók, anélkül, hogy egymást ilyen
alapon egyáltalán osztályoznunk kellene. 

Így jöhet el a bűn megvallása, így lehet megbocsátás, tisztelet, béke és
igazság.

A bocsánatkérés nem a gyengeség jele, hanem a belső lelki erőé. Általa
nem gyengébbek, hanem erősebbek leszünk.

A megbocsátás sem a gyengeség jele, hanem azt bizonyítja, hogy az
áldozat visszakapta emberi méltóságát. 

Mindannyiunknak szüksége van mindkettőre: hol a bocsánatkérésre, hol
pedig a megbocsátásra. 

Köszönjük, hogy elfogadták meghívásunkat. Különösen köszönjük Elie
Wieselnek, hogy eljött Budapestre.

Köszöntöm  Önöket a Magyar Országgyűlés, az Emberi jogi, kisebbségi,
civil -és vallásügyi Bizottsága nevében, valamint az Egységes Izraelita
Hitközség és a Magyarországi Zsidó Hitközségek szövetsége nevében.

Azt kívánom, hogy legyen hasznos és gyógyító a mai találkozásunk!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter