Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Bálint Endre-kiállítás megnyitóján

2014. jan. 31. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Főigazgató Úr, Nagykövet Asszonyok, Nagykövet Urak, kedves Művész Úr!

Azt is mondhatnánk, hogy végre! Végre bebizonyítja a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, ez a csodálatos kiállító egység, hogy megy ez külföldi partnerek nélkül is. Hiszen ezt a két intézményt az teszi naggyá, hogy olyan kapcsolatai, olyan nemzetközi kapcsolatai vannak világhírű kiállítóhelyekkel, múzeumokkal, hogy most már talán nem is kerül olyan nagy erőfeszítésbe idehozni a világ legjobbjait Cézanne-tól Caravaggióig – és vissza. Monet és Chagall után azt már látjuk, hogy jól működik a nemzetközi partnerség a nagy múzeumokkal, de most végre eljutottunk odáig, hogy a saját kincseinket is bemutassuk. Megy ez külföldi partnerek nélkül is – ez a nagy üzenete ennek a kiállításnak; hogy előhozzuk a raktárainkból, a múzeumok raktáraiból, képtárak raktáraiból. Meg talán egy kicsit előhozni az emlékezetünk raktáraiból mindazt, ami Magyarországot, a magyar kultúrát naggyá teheti, és ezt megmutatni méltó keretben, méltó formában – ez a magyar művészettörténeti szakma nagy küldetése. Ez a program, ami itt a Magyar Nemzeti Galériában zajlik, és aminek még majd látni fogjuk a gyümölcseit, azt mutatja, hogy a szakma ennek a küldetésének meg tud felelni.

Igen, Bálint Endre képeiből titokzatosság sugárzik. Úgy is szokták mondani, hogy ezt az úgynevezett Bálint-kódot talán akkor a legkönnyebb megfejteni, hogyha félretesszük azokat a beskatulyázásokat, amikre természetesen szükség van: dadaizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus, absztrakt vagy avantgárd – ezek mind fontos szavak lehetnek a művek megértésében, de az igazi út azért mégiscsak az, hogyha először félretesszük a kategóriákat, és hagyjuk hatni a képeket. Ilyen teljes kiállítás sohasem volt, még 1984-ben sem. Itt 350 mű segít bennünket: festmények, kollázsok, monotípiák és objektívek. Bálint Endre ma nyíló kiállítása egyben – azt is mondhatnánk, hogy – meghívás a konzervatív magyar közönségnek, mert ha végignézzük a festő tárlatát, akkor azok, akik egyébként a klasszikus képzőművészet mellé tették le a voksukat és a nonfiguratív alkotásokat talán nem tartják olyan sokra, biztos vagyok benne, hogy miután figyelmesen és nyitottan végignézik a kiállítás képeit, akkor kinyílik, kinyílhat erre a modern művészetre is a szemünk. Merthogy valóban utat mutat ez a tárlat ahhoz, hogy minél többen befogadóbbá váljunk a képzőművészet modern irányzatai iránt is. Bálint Endre ugyanis egyszerre volt újító és hagyományőrző, merthogy ezen a táján a világnak ez a kettő akkor jó, ha összetartozik. Újító volt, mert művészete kerülte az addig megszokott sablonokat, megszokott eljárásokat, és hagyományőrző volt, mert őrizte a saját hagyományát, azt is mondhatnánk, hogy életének hagyományát; soha sem felejtette el, hogy honnan indult, mindig visszatért a gyökereihez. Földrajzilag ez hazáját, ezen belül pedig Szentendrét, és aztán Zsennyét jelentette. Milyen különleges vagy talán éppen természetes, hogy minél távolabb volt ezektől a helyszínektől, annál fontosabbak voltak számára ezek a motívumok, például a szentendreiek éppen Párizsban.

Egyik legfőbb motívuma az ablak, ami azt szimbolizálja, hogy mindig készen állt, hogy nyisson az újra, ugyanakkor az addigi tudás és tapasztalat biztosan keretezte be az életét, és ezek a rácsok, a keret az ablakon valamilyen módon őrzik a személyisége titkát is. Akárhányszor ment külföldre alkotni, rendre hazatért. Ha belegondolunk, hogy 1914-ben született, és ami utána következett – micsoda sűrű élet, micsoda sűrű idő, micsoda hullámvölgyei és magas hegyei a sorsnak! Párizs mégsem ihlette meg talán annyira, mint Szentendre, és Nyugat-Berlin nem volt rá olyan nagy hatással, mint Zsennye, a zsennyei park. Lehet, hogy a szakmai megújulást külföldön érte el, de a lelki feltöltődéshez, az alkotáshoz nélkülözhetetlen nyugalom itthon várta. Egyszerre volt rá jellemző a könnyedség és a mélység, a fantázia és a valóság keveredése. Ahogyan különleges technikáiban összemosta a tereket, úgy mondanivalója is a valóság és a képzelet keveredését hirdette.

Találtam egy gyönyörű idézetet, amit feleségének írt, az a néhány mondat annyi mindent elmond erről. Ezt írja: „Ismered a bennem levő kettősséget, a szinte állandóan szomorúságra való hajlamot, és ugyanakkor a kicsapongó jókedv igényének pillanatait. Félelmeimet és vágyaimat, csillapíthatatlan szenvedélyeimet és melegség nosztalgiáimat. A sötét kutak mélyéről hozom fel az élményeimet, amelyek a világosságba érve színesek, játékosak lesznek, és csak én látom a drámát mögöttük, de aki nézi, csak harmonikus, groteszk világot talál, ahol több az életkedv és a lírai elrendezettség, mint az, ami létrehozza: a fekete és félelmekkel teli örvénylés.” Ezt írja feleségének. És talán Vincent van Gogh mondata rendkívül találó és illő ide, Bálint Endre alkotástechnikájára; ezt írta a nagy holland festő: „Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.”

Bálint Endre fogékony kisgyermekként a modern magyar irodalom első szervezőjének, vagy első modern szervezőjének, Osvát Ernőnek családi köréből került ki, a Nyugat folyóirat szellemiségével indult az életbe. Valahogyan nekünk, magyaroknak is a misztikus nyugat az egyik mérce. Vonzó szabadsága, korlátlansága, fejlettsége miatt ideálként vagy ideaként lebegett szemünk előtt. Ma már talán valamelyest módosult ez a nézet, de még mindig képesek vagyunk azt hinni, hogy ami ott van vagy onnan jön, az jobb, mint az itthoni, vagy legalábbis megkerülhetetlen. Pedig a mérce az sohasem a határokon túl van, nyugaton vagy keleten, a mérce, az igazán hiteles mérce az bennünk van. Saját lehetőségeink kibontása, saját erőforrásunk szabadon engedése, ebből lesz az a mérce, amihez képest jobbak tudunk lenni. Miután Bálint Endre egyik siker felé vezető útja a jeruzsálemi Biblia illusztrálása volt, ezért talán megengedik, hogy elmondjak egy félig bibliai történetet, egy héber történetet, egy zsidó anekdotát. Amikor a rabbi megszólítja Kohnt, hogy miért él olyan istentelen életet, részeges, nem dolgozik, veri a feleségét, egyáltalán az egész faluban nagyon rossz híre van, miért nem próbál meg már egy kicsit szentebb életet élni, akkor Kohn azt válaszolja: „Tudod rabbi, én is gondolkoztam ezen, elkezdtem forgatni a Szentírást, és hát láttam Ábrahám, Dávid, Mózes, ezek a nagyok. Hát van énnekem esélyem arra, hogy olyan nagy hívő legyek, mint ezek az emberek? Nincs semmi esélyem, így nem is próbálkozom.” Erre azt mondja neki a rabbi, hogy: „Tudod Kohn, ez úgy van, hogy majd akkor az utolsó ítéletkor, amikor ott állsz majd az Úristen színe előtt, akkor nem azt fogják kérdezni, hogy miért nem voltál Mózes vagy Ábrahám, hanem hogy miért nem voltál Kohn.” Ez a történet arról szól, hogy nekünk önmagunknak kell lenni, és akkor tudunk a legjobbak lenni. Bálint Endre erre gyönyörű módon ad példát, hiszen képes volt újítani, képes volt letérni a kitaposott ösvényről, kiolthatatlan bátorság és hit kellett hozzá, hogy akkor is éljen, amikor kétkedés fogadja. Más területeken is így van ez; amikor kétkedés fogadja az újat, az újítást, a más utakat, akkor is ki kell tartani az embernek a saját, biztos elképzelése mellett. De Bálint szorongásai, kétségei ellenére bejárta ezt a saját utat, és ennek köszönhető, hogy ma már egyik legjelentősebb művészünk, nemcsak itthon, hanem Európa-szerte is.

Persze a siker nem jön könnyen, ahogy neki sem jött könnyen, de ragaszkodott alapvető értékrendjéhez, és mindig volt benne elég erő az újrakezdéshez. Azt is mondhatnánk – ahogy ebben a kis anekdotában hallottuk –, a gondviselés a mellé az ember mellé áll, aki képes önmaga lenni, és ugyanakkor mer változtatni. Tudják ezt világhírű magyar feltalálóink, de tudják művészeink is, és erről tanúskodik Bálint Endre életműve is. Egy kicsit korábban élt, de mégiscsak nagy hatással volt erre a művészgenerációra Ady Endre. Az ismert sorok A Tűz csiholója című versből éppen ezt mondják: „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.”

Mennyire igaz ez Bálint életére is. A sikerhez újításra való hajlam, kreativitás és tehetség szükségeltetik – benne mindegyik megvolt, jól mutatja ezt az úgynevezett cseléd folklór módszer, ami az ő nevéhez köthető, és melynek lényege az volt, hogy díszítő elemekkel, papírból kiollózott formákkal egészítette ki képeit, így jöttek létre a híres kollázsok.

A magyar kortárs képzőművészet jeles alkotói Európa-szerte elismerésnek örvendtek 20. században és napjainkban is. Ám többen, akik munkásságuk alapján rászolgáltak volna nem csupán külföldön, de sokszor itthon sem kaptak megfelelő figyelmet és elismerést. Elég csak elmondani az évszázadok neveit, és akkor rögtön eszünkbe jut, persze, ez érthető; 30-as évek, 40-es évek, 50-es évek, vagy éppen 60-as évek – a többit azt folytassa Cseh Tamás, de mégis sikeres, mégis elismert, és ma csodálhatjuk a műveit. Valóban, ahogy a bevezetőben említettem, a Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt évek során éppen ezért állította kiállításpolitikájának előterébe, hogy számos, a magyar képzőművészetben meghatározó szerepet játszó alkotó életművének szisztematikus, monografikus felkutatása megtörténjen. Olyan misszió ez, amelynek köszönhetően mi, a közönség a korábbinál jobban megismerhetjük Zichy Mihályt, Vajda Lajost, Borsos Józsefet, Kovásznai Györgyöt, Markó Károlyt, Ferenczi Károlyt, Torma Jánost, vagy éppen legutóbb Ámos Imrét. Ebbe a sorba illeszkedik Bálint Endre. És már alig várjuk, hogy a közeljövőben Derkovits Gyula életművére is rá tudjunk így tekinteni. Ők is azok közé tartoznak, akiknek életművét, ha teljesebben megismerjük, azután azt a bizonyos saját mércét – mondhatjuk így talán – magyar mércét jóval feljebb tehetjük, mint ahogy azt néha szoktuk. Bálint Endre, Márffy Ödön, Ámos Imre, Vajda Lajos és sorolhatnánk még, a művészet terén éppen olyan jelentőset alkottak, mint feltalálóink. Mindenkinek megadatik a maga feladata, és ehhez még ha hozzáteszi a zsenijét is, akkor valóban mi járunk a legjobban. Az ő feladatuk az volt, hogy műalkotásokat hozzanak létre, a miénk pedig az, hogy értékeljük ezt, gyönyörködjünk benne, és a megfelelő polcra, méltó helyre tegyük a magyar képzőművészet halhatatlanjait. Nekünk csak élvezni kell a műveiket, és tanulni belőlük.

Köszönet azoknak, akik ezt számunkra lehetővé teszik!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter