Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Becket Szent Tamás emléknapon

2014. jan. 5. Beszédek | Hozzászólások

Eminenciás Bíboros Úr, Tisztelt Nagykövet Asszony, Nagykövet Úr, Rektor Úr, Főtiszteletű Püspök Úr!

Valóban, a kérdés az, hogy mi is az aktualitása Becket Szent Tamás életművének. Abba egy protestáns ne nyilvánítson véleményt, hogy miért is lesz valaki vértanú, de ahogy az elmélkedés bevezetőjét olvastam, valóban nagyon fontos összefüggésre irányítja rá a figyelmet az az önvallomás, amit maga Becket Szent Tamás mondott el, hogy a vértanúság az sohasem valamifajta külső körülmény okozata egyszerűen, hanem abban van valami olyan transzcendens motiváció, ami teljesen független az időktől és a koroktól.
De mégis, elfogadva a püspök atya értelmezését, ha azt nézzük, hogy az a kor, amiben Becket Szent Tamás élt mit is üzen a mi korunknak, a mai kornak, akkor én is azt mondanám – talán egy kicsit más megfogalmazásban -, hogy nincs olyan hatalom, nincs olyan politikai hatalom vagy nincs olyan világi hatalom, amelyiknek ne lenne szüksége kontrollra, amelynek ne lenne szüksége mércére. Ne lenne szüksége egy olyan külső mércére, amit nem egyszerűen önmaga állít saját magának – mert akkor úgy változtatja, ahogy éppen jól esik neki -, hanem amelyik változhatatlan.
Azt is mondhatnánk, hogy ne lenne szüksége abszolút mércére, az abszolút értékek nevében ne lenne olyan közösség, ne lenne olyan személyiség, ne lenne olyan nem világi hatalom, amelyik megméri egyébként a politikai hatalmat is. Mert annál a hatalomnál nincs veszélyesebb, amelyik nem képes saját magát kontrollálni, amelyik azt gondolja, hogy mindent megtehet, az előbb-utóbb diktatúrává válik, de lehet úgy is valaki diktátor, hogy nem tudja saját magáról ezt.

Valóban szükség van ma Európában azon gondolkozni, hogy mi is a hatalomnak, a hatalomgyakorlásnak, a politikai irányításnak az a fajta külső kontrollja, amelyik nem része feltétlenül a politikai rendszernek, és mégis megméretik rajta maga a politikai rendszer és a politikai irányítás. Hogyha innen indulunk ki, akkor az európai identitás és a keresztény értékek kapcsolatánál az első, amit bizony meg kell állapítanunk az, hogy ha európai identitásról beszélünk, akkor az európai identitás válságban van.
A pénzügyi és részben a gazdasági és szociális válság csak következmény, a következménye annak az identitásválságnak, aminek az a lényege Európa szempontjából, hogy amikor már nem tudom, hogy ki vagyok, amikor nem tudom, hogy honnan jövök, és amikor nem tudom, hogy mi a célom, vagyis hová megyek, akkor válságban van az identitásom. És ez persze nem jelenti azt, hogy Európában ne lennének gondolkodók, közösségek, intézmények, személyek, akik ne tudnák, hogy honnan jönnek, és hogy merre mennek és, hogy kik is ők valójában. De a gond valójában az, hogy ebből nem lesz egy előre vivő központi erő. Azoknak a gondolatából, azoknak a szándékából, azoknak a terveiből, azoknak az értékeiből, akik tudják, hogy kik, akik tudják, hogy honnan jönnek és, hogy mi a céljuk, nem lesz egy előre vivő központi erő, mert ami a központot elfoglalja – püspök úr úgy fogalmazott -, az a diktatórikus nihilizmus; én úgy fogalmaznék, hogy az értékalapot nélkülöző tolerancia.
A tolerancia, mint önérték, nem értéken alapuló tolerancia. Így éppen ezért az a következmény, hogy az értékek nem összeadódnak, hanem ha vannak is értékek Európában, amelyek artikulálódnak a társadalom különböző szegmenseiben – nem feltétlenül és nem is elsősorban a közéletben, hanem másutt: a kultúrában, a hitnek, a vallásnak a világában, vagy éppen a tudományban, vagy éppen az oktatásban vagy bárhol másutt -, ezek nem képesek összeadódni, hanem sokkal inkább kioltják egymást. A mindenek feletti, értékalapot nélkülöző tolerancia jegyében kioltják egymást, hiszen felettük áll egy olyan valami, amit joggal lehet nihilizmusnak nevezni.
Hogyha ehhez bizonyítékot keresünk, hogy hol is nyilvánul meg teljesen egyértelműen és világosan ez a típusú válság, ez a típusú értékválság, akkor az éppen az úgynevezett európai alkotmány ügye. Ahogyan abból minden, ami szellemi érték, ami erkölcsi érték, ami kulturális érték, vagy ha nem is minden, de jelentős része az európai örökségnek először kivonódott, először redukálódott, aztán kiderült, hogy még ez a redukált alkotmányos nyilatkozatnak nevezett valami is még sok az európai népeknek. Nem képesek erről sem megegyezni. És aztán azok a nyilvánvaló jegyek, jelek, amik a pénzügyi válságot kísérik, ahol ma már mindenki számára egyértelmű, hogy a spekulatív tőke, Európában és a világban a spekulatív tőke előnyt szerzett, primátust szerzett az emberi termelő munkával szemben. A virtuális pénz, a valójában nem is létező pénz, amelyik irányította a pénzpiacokat, aztán a valóságos piacokat, aztán egészen az egyéni háztartásokig lebontva a hitelválság irányította az emberek életét.
A spekulatív tőke szembeállítása az emberi termelő munkával.

És aztán ami a válságnak a következményeként megjelent, az az, hogy a közteherviselés helyett, a szolidaritás helyett, a polgárok, az egyszerű polgárok és háztartások viselték ennek a válságnak a terheit, nem azok, akik ezt elsősorban előidézték. Hogyha szabad egy punk zenekart idézni ezen a megszentelt helyen: „elmentek a tankok, bejöttek a bankok” – ez az a mondat, ami a rendszerváltozást kísérte Magyarországon, hogy bizony ebből a szempontból nagyon komoly igazság van.

Aztán a harmadik nagyon fontos jel, az a családnak a válsága, és talán nem is az egyéni életvezetésben, hanem az a közéleti vita, ami a családról kibontakozik. Amit finomkodva, finoman így szoktak nevezni, hogy a családot diverzifikálni kell, tehát nem csak egyszerűen egy férfinak meg egy nőnek a kapcsolata és a gyermekeikkel való közössége, hanem másfajta formák is nemcsak hogy megengedettek, hanem ugyanazon a szinten és ugyanabban a formában kezelendők, mint ez a hagyományos, keresztény, európai családmodell. Ez is jelzi a válságot.

Talán nem is csak ez az úgynevezett diverzifikálás, hanem az, ami megnyilvánul egyébként az európai adórendszereknek a vitájában. Kiket támogat az adórendszer? Azokat a családokat-e, amelyek gyermekeket vállalnak, vagy valamilyen tőke alapon a befektetések alapján érdemes az adórendszert elgondolni? Az a mondat, ami még néhány évvel ezelőtt is elhangzott – és bízom benne, hogy a következőkben ez már nem egészen így lesz -, hogy a legnagyobb szegénységű kockázat ma, egyébként nem csak Magyarországon, hanem számos helyen Európában, az a gyermekvállalás, az az európai kultúrának a szégyene. Az európai adórendszernek is a szégyene. Ezért olyan fontos, hogy végre eljutottunk odáig Magyarországon, hogy a gyermeket vállaló és egyébként munkát végző, adófizető állampolgároknak kell a legnagyobb támogatást adni.
Aztán a nyugdíjrendszernél is ez a kérdés, és ez is egy válságjel, ha nem tudjuk egyértelműen kimondani azt, hogy a nyugdíjrendszer a generációk szolidaritásáról szól, nem pedig a tőkejövedelmek megfelelő befektetéséről.

Hogyha szabad még egy válságjelről beszélni, az a nemzeti identitásnak a kérdése. Ahol Európában a nemzeti identitás, a nemzeti öntudat az sokkal inkább veszélyforrásnak minősül, nem pedig valami olyan pozitív értéknek, ami alapján jól lehet együttműködni a nemzeteknek Európában, megint csak a válság jele.
Talán ott veszítettünk el először – nem az egész küzdelmet, de mondjuk – egy csatát, amikor rögtön a rendszerváltoztatás kezdete után, mondjuk így: a kommunizmus összeomlása után attól volt hangos Nyugat-Európa, aztán utána már Közép-, és Kelet-Európa is, hogy a legnagyobb veszély most, hogy vége van a kommunizmusnak, a föltámadó új nacionalizmus. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna a régi viccnek a jegyében, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Nem a post kommunizmusnak a tovább élését és azokat a jelenségeket, amik az emberi mentalitástól elkezdve egyébként a gazdasági érdekszövetségekig irányítják vagy irányították még mindig Európának ezt a részét, nem abban láttuk a legnagyobb veszélyt, hanem úgy gondoltuk, hogy a nemzeteknek az újbóli öntudatra ébredése az, ami a legnagyobb veszélyt jelenti.
Hogyha szabad még egy fontos pontot említeni amellett, hogy a nemzeti identitást az élet természetes történelmi keretének tekintjük és egy szolidáris közösségnek, amelyik nem zárja ki, sőt indukálja a nemzetek közötti szolidaritást, talán Európának egy másik újkori szégyene, ahogyan a világban a keresztények üldözéséhez viszonyulunk. Miközben azt mondjuk, hogy az euroatlanti szövetség a legerősebb gazdasági, katonai és egyéb szempontokból is a világon, közben pedig elnézzük azt, hogy a világ különböző válságövezeteiben – meg a nem válságövezetekben is – halomra gyilkolják a keresztényeket. És Európa hallgat.
Vagy pedig valamifajta enervált nyilatkozattal gondolja mindezt elintézni. Ez természetesen vonatkozik az Amerikai Egyesült Államokra is. Egy olyan közösség – gondolok itt az európai közösségre -, amelyiknek a gyökere ott van a kereszténységben, és ezeket a gyökereket nem képes megvédeni a saját kontinensén kívül, az bizony valójában válságban van.

De hogy ha már itt ez a negatív prófécia jutott nekem ma, akkor hagy tegyük fel a következő kérdést is: a kereszténység, amivel mi meg szeretnénk menteni Európát, az tud segíteni? Az nincs válságban? Hiszen a kereszténységnek azért mégiscsak az lenne a lényege, hogy a keresztények csak azt tudják segítségként továbbadni, csak azt tudják felkínálni a közéletnek, a gazdaságnak, a szociális életnek, a tudománynak és minden másnak, ami nekik is van. Mert ez a keresztény értékek sajátossága, hogy a keresztény értékek csak akkor hatnak, azt is merném mondani, hogy csak akkor léteznek valóságosan, hogy ha vannak személyek és vannak közösségek, akik ezeket a keresztény értékeket megjelenítik, ezeket a keresztény értékeket gyakorolják, és ezeket a keresztény értékeket továbbadják.
Ezért nagyon fontos, hogy amikor arról beszélünk, vajon milyen segítséget tudnak adni a keresztény értékek Európának, akkor mindig önvizsgálattal kezdjük – és ez nem valamilyen protestáns önmarcangolás egy elsősorban katolikus közösségben, hanem ez egy közös keresztény tradíció.
Önvizsgálattal kezdjük, és azt kérdezzük, hogy nekünk, keresztényeknek van-e nekünk az, amit kínálni szeretnénk másoknak. Hogyha nincs meg ez az önvizsgálat, akkor legfeljebb lózungokat, legfeljebb jelszavakat fogunk tudni kínálni. De hogyha az önvizsgálatot elvégezzük, akkor eljutunk odáig – Hamvas Bélának egy nagyon szép tanulmánya szól erről -, hogy mit is jelent a keresztényeknél a birtoklás, hogy van nekik valami. Azt mondja Hamvas Béla, hogy ez a fajta birtoklás akkor nyeri el az igazi értelmét, ha adás lesz belőle. A tovább adásban rejlik a birtoklásnak az értelme. Így fogalmaz egy klasszikus szentíró, hogy „mid van, amit nem kaptál volna?” Úgy adni, hogy tudom, hogy én is kaptam, hogy kegyelmi állapot az, amit továbbadok ebben az ügyben.
Hogyha tovább vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kereszténység, hála Istennek, világméretekben nincs válságban, ellenkezőleg. A keresztény közösség növekszik, minden ellenkező híreszteléssel szembe. Hogy Európában ez nem így van, mert Európában csökken a keresztény közösségeknek a létszáma, az egy intő jel arra, hogy bizony a történelem ura képes a kereszténységnek a fő erejét más kontinenseken is elhelyezni, hogy ha arra Európa méltatlanná válik. De hát akkor mit is adunk és kinek is adunk, hogy is van ez a kapcsolat Európa és a kereszténység között? Természetesen történetileg, kulturálisan mondhatjuk, hogy ezt a kettőt, Európát és a kereszténységet egymás nélkül nem lehet elgondolni, hiszen a görög-római kultúra és a zsidó-keresztény kultúra az, amelyik meghatározza még ma is Európát, és innen érthető az a mondat, amit olyan gyakran idézünk Robert Schumantól, a modernkori európai keresztény demokrácia nagy atyjától: „Az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy pedig egyáltalán nem lesz”.
Hozzá lehet tenni talán egy kicsit könnyedebb anekdotát: amikor egy európait megkérdeznek arról, hogy te milyen vallású vagy, akkor azt válaszolja öntudatosan, hogy: hát én ateista vagyok. Erre a kérdés a következő: jó értem, de katolikus ateista vagy protestáns ateista?
Merthogy még az ateizmusnak is van felekezeti háttere Európában. Vagy, ahogy Antall József mondta annak idején: Európában még a nem keresztények is keresztények, csak nem tudják. Igen, mert az európai kereszténység ott van a kultúránkban, ott van a tudományban, a tudomány művelésének módjában, ott van a közéletben, ott van az életformában akár tudunk róla, akár nem.

Miután a kommunizmus bukása után Európa technikai, gazdasági és pénzügyi keretei kialakultak, az 1990-es évek közepén elindult egy európai program, amelynek a neve az volt, hogy „Adjunk Európának Lelket”. Amikor megismerkedtem ezzel a programmal, és engem is fölkértek szakértőnek, ezt egy tragikus megfogalmazásnak tartottam, mert az európai szekuláris ember, a közéleti irányító megint úgy gondolja, hogy majd ő Európának ad valamilyen lelket.
Európának nem kell lelket adni! Európa eredeti lelkét újra föl kell fedezni, és érdemes oda elzarándokolni. Van neki lelke, fedezd fel újra, fedezd fel a gyökereket! Hiszen ilyen viszonyban van egymással az európaiság és a kereszténység.

Van még itt egy pont, ami a keresztényeket mindenképpen önvizsgálatra serkenti, hiszen hogyha azt nézzük, hogy a szekularizáció – így szokták ezt mondani népszerűen, hogy az elvilágiasodás, az egyháziatlanodás – mikor kapta a legnagyobb erőt, mikor kapta a legnagyobb lendületet Európában, akkor kiderül, hogy mindez a harmincéves háborúk idején történt, amikor protestánsok és katolikusok Jézus Krisztus nevében halálra gyilkolták egymást harminc és még több éven keresztül.
Ez fölveti számunkra azt a kérdést a 19. században, hogy lehet-e valóságos ökumené nélkül hitelesen keresztény értékeket fölkínálni bárkinek. Ahol az ökumené az természetesen nem valami egyház diplomáciai fogás, hogy néha szép színes ruhákban – a protestánsok inkább feketében – megjelennek egymás mellett a püspökök, és elmondanak egy imát egy évben egyszer. Az is nagyon fontos, de az igazi felekezetközi összefogás, az igazi katolikus, protestáns, ortodox összefogás Európában, az együtt való fellépés az, ami nemcsak az erőnket sokszorozza meg. Mert lehet azt mondani – és talán még ebben van is igazság -, hogy a Szentszék a protestánsok nélkül is elboldogul, ez valószínűleg így van. De ez nem elsősorban annak a kérdése, hogy elég erősek vagyunk-e, hanem ez elsősorban a hitelesség kérdése. Akik saját maguk között nem képesek összefogni – gondolok a keresztényekre -, azok hogy tudnák fölkínálni azt másoknak, hogy: fogjatok össze?
Ezért nagyon fontos a hitelesség szempontjából, ha azt akarjuk, hogy hiteles legyen a fölszólításunk arra, hogy együtt, közösen védjük meg a keresztény értékeket Európában, akkor ez bizony csak egy olyan közösség lehet, amelyikben benne van természetesen a latin rítusú katolicizmus, benne van a keleti kereszténység, és benne van a protestantizmus is.

Mit adhatunk mi így Európának, ha elvégeztük az önvizsgálatot? Talán a legfontosabb tétele megint csak a keresztény antropológiának, hogy amit adhatunk az nem valami, hanem valaki. Mert hiszen ez egy személyközpontú vallás, ez egy személyközpontú hit. Amit mi adhatunk, azok saját magunk vagyunk, illetve rajtunk keresztül Jézus Krisztus, hiszen ez a kereszténységnek a lényege. Ezt le lehet bontani természetesen társadalmi üzenetre is. Hogy csak egyetlen egy példát mondjak, az egyik kedves példám az, amikor azt mondjuk Jézus Krisztusról, hogy ő volt az, aki gyűlölte a bűnt és szerette a bűnöst, akkor ez arról szól, hogy egészen a büntető törvénykönyvig, meg egyébként a közéleti etikáig mindig különbséget kell tudni tenni az ember, mint személy, akinek a méltósága magától a teremtőtől van, és a tettei között. A tetteivel, ha nem értek egyet, ha a tetteit úgy látom, hogy veszélyesek a nemzeti közösség számára, akkor a tetteit gyűlölnöm kell, az ellen harcolnom kell, neki pedig, mint személynek, mint Isten teremtményének kegyelmet kell kérnem, és szolidaritást kell vele vállalnom. Őt sohasem támadhatom igazából, sohasem a személyt, hanem mindig a tetteit.

Egy másik fontos vonatkozása a közjónak és a szolidaritásnak a kapcsolata, vagy az egyéni boldogulásnak és a közjónak a kapcsolata. A kereszténység szeme előtt az a társadalmi berendezkedés lebeg, amelyik az egyéni boldogulás optimumát összeköti a közösségi haszonnak az optimumával. Az egy boldog nemzet, az a társadalom épül keresztény alapelvekre, ahol a legtöbb egyéni boldogulás akkor jön ki, hogyha a legnagyobb haszna van ebből a közjónak, és a közjó legnagyobb emelkedéséből minden polgárnak, mindenkinek külön egyéni boldogulásra is jut lehetősége. Ennek a kettőnek az együttlátása, az összehangolása, egy olyan rendszer teremtése, amelyik nem egyéni túlélési akciókat enged meg, akár korrupt, akár nem korrupt módon a közösnek a rovására, egy ilyen rendszernek a fölépítése a legfontosabb feladata egy polgári keresztény alapú kormányzásnak.

Az emberi méltóságról már mondtam néhány szót. Az emberi méltóság, amelyik ha valamifajta demokratikus közmegegyezésben – legyen az kétharmados, négyötödös, feles vagy bármilyen – gyökerezik, egy esélytelen dolog, mert akkor szavazással lehet módosítani az emberi méltóság kérdését. De azok a keresztények, akik hisznek abban, hogy minden ember Isten-képű, ő számukra az emberi méltóság, az nem szavazásnak a dolga, hanem a teremtettségnek a lényege. Ezért van az, hogy sohasem a személyt, hanem mindig a tetteit ítéljük el. Éppen ezért mindenkire vonatkozik az Isten-képűség, ezért ez vonatkozik az ellenfélre is, sőt még az ellenségre is, ez vonatkozik arra is, aki nem éppen és egészségesen él, és ez vonatkozik elsősorban és mindenekelőtt a szegényekre.

Végül a harmadik nagyon fontos alapelv, ami nélkül keresztények nem tudnak hitelesen Európának üzenetet mondani, és Európa sem tud hiteles lenni sem önmaga sem mások előtt, ez pedig a felelősség kérdése. Az, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért. Látjuk azt és szenvedünk attól, hogy ezt a fajta felelősséget vannak olyan közösségek, amelyek nem képesek számon kérni saját tagjaikon. Azért, mert akik számon kérhetnék a felelősséget, a tetteikért vállalt felelősséget, akár politikusokkal, akár bárki mástól, azok részei a rendszernek, és nem érdekük, hogy kimondják adott esetben azt, hogy a király meztelen, vagy bármilyen visszásságra fölhívják a figyelmet, arról ítéletet alkossanak és mondjanak.
Ezért nagyon fontos, hogy mi keresztények, amikor felelősségről beszélünk, felelősek vagyunk a tetteinkért, és minden ember felelős a tetteiért, akkor ezt azért mondhatjuk, mert mi tudjuk, hogy van egy olyan végső felelősség, ami megint nem szavazásnak a kérdése, megint nem ügyes ügyvédeknek a kérdése, hiszen ez a végső felelősség a teremtett embernek a Teremtő előtti felelőssége. Ez a felelősség ugyanúgy, ahogy az emberi méltóság, mindenkinek jár. Ezért nagyon fontos, hogy amikor a szegényebbekről beszélünk – mondjuk így: a fölzárkózás politikájáról beszélünk -, akkor így fogjuk meg ezt a kérdést. Azokat lehet fölzárkóztatni, akik fölismerik magukban azt, hogy ők is felelősek a saját életükért, a saját sorsukért. Ha ezt a felelősséget nem ébresztjük föl bennük, akkor nem lesz más, mint szegénységben tartás.
Eddig ez a szociálpolitika volt Magyarországon. Annak a szociálpolitikának vége, hogy elfogadjuk a szegénységet, és úgy gondoljuk, hogy akik abban vannak azokat is valamilyen módon életben kell tartani, és fönt kell tartani az ő életüket is. Ehelyett, ezzel szemben az a cél, hogy ezekben az emberekben, akik tehetetlenségre, tétlenségre vannak ítélve, mert olyan helyzetbe születtek, fölébresszük a felelősséget az életük iránt, és teremtsük meg a kiutat ebből a szegénységből, hogy aztán felelősséget vállalva tetteikért még oda is eljussunk, hogy egyszer majd a következő generációért is felelősséget fognak tudni vállalni.

Hogyha össze lehet foglalni ezeket az alapelveket, akkor egyetlenegy mondatba vagy gondolatba foglalnám össze: a keresztény embert, a keresztény közösséget nem az különbözteti meg a nem keresztényektől vagy a nem keresztény közösségektől, hogy mindent jobban csinálnak, hanem az, hogy ha valamit elrontottak – mondjuk, így hogy leverték a lécet -, akkor legközelebb ugyanoda teszik vissza, ahonnan leverték. Nem állítgatják kedvük szerint, attól függően, hogy mikor futnak neki; ha ők futnak neki, akkor lejjebb, ha mások, akkor feljebb – ezt így szokták csinálni a nem keresztényeknél -, hanem ugyanoda teszik vissza, mert van abszolút mérce, mert a tízparancsolatot nem fogalmazzuk újra akkor sem, hogyha nem sikerül neki minden nap megfelelni. Tehát nem állítgatjuk kényünk-kedvünk szerint, nem is bújunk át alatta, hanem nekifutunk.

2014 jó alkalom lesz arra, hogy újra nekifussunk ennek a magasugrásnak, és hogy ne verjük le a lécet.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter