Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium évnyitóján

2014. szept. 1. Beszédek | Hozzászólások

Ünneplő Gyülekezet!

Lehet-e 2014-ben szebben és jobban ünnepelni, mint egy templomban, amelyik tele van fiatalokkal? Ez egy jó kiindulópont. Most a következő lépés az, hogy az ország is tele legyen ilyen fiatalokkal, aztán megugorjuk a Kárpát-medencét, és akkor egész jól fogunk állni azzal a nemzetstratégiával, amelyben az oktatásnak, a nevelésnek természetesen kulcsszerepe van.

Huszonöt évet ünneplünk. De tényleg huszonöt? Ez nem matematikai kérdés; én azt mondanám, hogy ötszáz évet ünneplünk. Sőt, egy kis bátorsággal azt mondanám, hogy kétezer évet ünneplünk. Egy kicsit több bátorság kell ahhoz, hogy azt mondjuk, nem kettőt, hanem legalább négyezer évet ünneplünk. A Biblia első feléből, amit mi Ószövetségnek nevezünk, hallottuk a tanítást. Igen, mondjuk így a vallásos hitnek, és akkor konkretizáljuk magunkra; a zsidó, keresztény, protestáns kultúrának elidegeníthetetlen része a nevelés, a tanítás. Az, hogy továbbadjuk azt, ami a mi életünkben életképesnek bizonyult, ami nélkül mi úgy gondoljuk, hogy nem lehet értelmes, sőt egy mélyebb értelemben sikeres életet sem élni. Ezért minden szülőgenerációnak és közösségnek a kötelessége az, hogy azt adja tovább az őt követő nemzedéknek, ami az ő életében is valóban fundamentum és tapasztalat, és valóban életképes.

Alapvető emberi jog az, hogyha valakinek az élete vallásos meggyőződésen alapul – és ez nem elsősorban, és nem is kizárólag intellektuális döntés, hanem egzisztenciális döntés –, akkor neki joga az, hogy ezt a gyermekeiben viszontláthassa, a gyermekeinek továbbadja. Azt is mondhatnánk, hogy a vallásos neveléshez való jog, az egy alapvető emberi jog. Ilyen erősen az oktatásban, a nevelésben még az etnikai hovatartozás, ami meghatározó, ezért Magyarországon, a magyar iskolarendszerben az egyházi iskolák és a nemzetiségek által fenntartott iskolák egy különös státusszal rendelkeznek, és meg is érdemelik azt. Erről nagyon komoly viták voltak még az elmúlt évtizedekben is. Alapvető emberi jog és belső kötelesség.

Négyezer éve, kétezer éve, a kereszténység elindulása óta, és hát most már lassan ötszáz éve, amikor a protestantizmus, a reformáció adott egy olyan lökést – egyébként nemcsak a vallásos nevelésnek, hanem általában a pedagógia fejlődésének –, hogy a legjobb pedagógiai innovációk éppen ebben a közösségben születtek. Tehát azt is mondhatnánk, hogy elidegeníthetetlen része a vallásos hitnek, az egyházi hovatartozásnak.

És aztán, gondoljunk vissza, ennek is van egy szomorú évfordulója, hatvanöt évvel ezelőtt meg azt mondták: de igen, el lehet idegeníteni, és el is idegenítették. Úgy gondolták, hogy el kell venni a vallásos közösségnek, a keresztény közösségnek a kezéből a nevelésnek az eszközét, hiszen azok a közösségek, amelyek a saját értékeikre alapozzák a nevelést, azok autonómak, azokat nehéz befolyásolni, és egy olyan világban, ahol az ideológiát felülről építik, azok veszélyesek is tudnak lenni. Úgyhogy érdemes leszögezni, hogy huszonöt évvel ezelőtt valami kicsi vissza lett abból adva, amit elvettek. Ennek az akkori államvezető bölcsességen túl azért volt még egy joga, és arról is érdemes beszélni; huszonöt évvel ezelőtt nagyon nagy volt a baj, mert nyilvánvalóan kiderült, hogy felülről, a kommunista ideológia nevében nem lehet összetartani egy közösséget, nem lehet sikeressé és boldoggá tenni egy országot, nem lehet az embereket akaratuk ellenére boldogítani. Nagy volt a baj. Úgy is szokták mondani ezt, hogy erkölcsi romlás. Láttuk a gazdasági és pénzügyi romlást, a politikai válságot, és minderre voltak olyan bölcs vezetők, akik úgy gondolták, hogy az a válasz, hogy mobilizáljuk újra azt, ami ezt az országot egyébként ezer éven keresztül megtartotta, és ebben az ezer évben benne van a protestánsoknak természetesen az uszkve ötszáz éve.

Igen, ezeknek az értékeknek az alapján lehet újra megerősíteni a szétesőfélben lévő közösséget. Ezeréves értékek alapján, mondhatnánk: igen; vagy kétezer éves értékek alapján, vagy négyezer éves értékek alapján, vagy azt is mondhatnánk, hogy örök emberi, vallási, hitbeli, keresztény értékek alapján. Mert lehet, hogy történetileg a kereszténység kétezer éves, de a hitünk szerint az értékek, amikre építünk, azok az életünkben örökkévalóak. Ki is húzhatnánk magunkat, büszkék is lehetnénk magunkra, hogy megint mi, keresztények kellettünk ebbe az országba ahhoz, hogy helyre tegyük azt, amit mások tönkretettek. Tehát ezeknek az értékeknek van egy sajátossága.

A keresztény értékeknek az a sajátossága, hogy ha nincsenek emberek, akik hitelesen képviselik, akkor nagyon keveset érnek, akkor csak le vannak írva abban a könyvben, amit általában fekete borítóval szoktunk körbevenni, meg le vannak írva különböző kátékban, katekizmusokban. De egyébként mit érnek és milyen a hatásuk? Hiába mondjuk azt, hogy a keresztény értékek örökök, ha nincsenek aktuálisan emberek és közösségek, akik képviselik, akik alkalmazzák, mert akkor bizony nagyon keveset érnek. Az örök érték és a korszerűség egymásnak nem ellentmondásai, hanem ellenkezőleg; a kettő összetartozik. Ami örök érték, azt nekünk újra, minden generációban – huszonöt évvel ezelőtt is, és azóta is – újra kell értelmeznünk, újra kell fogalmaznunk. Mert azt is mondhatnánk, hogy a tízparancsolat természetesen örök, de a helyzetek relatívak; más volt 1989-ben, más 2014-ben, és nekünk tudnunk kell az örök értékek nevében korszerű, aktuális válaszokat adni, és képviseletet adni. Ez természetesen nem a divat kérdése.

Ha szabad egyetlen egy mondatig nekem is visszaemlékezni a harminc évvel ezelőtti időkre; kis, megtűrt református lelkész voltam öt gyülekezetben, és azt mondták nekem, hogy át kell mennem a másik faluba, ott van egy evangélikus lelkész, aki a fiatalokkal foglalkozik, na, így kell azt csinálni. Ezt a lelkészt úgy hívták, hogy Gáncs Péter, és aztán abban a templomban életemben először láttam olyan gyülekezetet, amelyik fiatalokból állt, és tele volt a templom. Úgyhogy van itt mire építeni. Az akkor korszerű volt, és ma is ezt kell keresnünk. Nem a divatokat, hanem azt a megújulási képességet, amit az evangélikusok, a protestánsok a kereszténységen belül nem kizárólagosan, de mégiscsak határozottan képviselnek a nagy keresztény tanítói tradíció, a bencések magyarországi tanítói tradíciója után, a piaristák mellett, sorolhatnánk – szerényen idehoznám mégis a reformátusokat. Lassan a Baár-Madas is elindult nem sokkal a Fasori Gimnázium után. Azóta eltelt huszonöt év, ami bizonyította azt, hogy alkalmasak és képesek vagyunk erre. Sokunkban volt kicsiny hit abban az időben, és ha levesszük azt a püspök úr által említett kendőt a szemünkről, akkor most azt látjuk, hogy hála Istennek az, ami hatvanöt évvel ezelőtt kezdődött, és 1949-ben és 1989-ben végződött, egy epizód volt a magyar történelemben – maradjon is az. Azóta megint vissza lehetett találni a gyökerekhez, meg lehet azokat újítani. A bizonyítás az azt jelenti, hogy az egyházi oktatási rendszer továbbra is vonz. Nem kell hozzá kormányzati döntés; szükséges, hogy működőképes legyen, de vagy magától vonz, és odamennek a fiatalok, a szülők oda küldik a gyermekeiket, vagy hiába támogatja ezt a kormány, hiába működünk ebben együtt. Vonz és képes a megújulásra. 215 ezer diák kezdi ma az iskolai napját egyházi intézményben. Az egyházi intézmények száma majdnem megduplázódott Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy újabb és újabb lendületet vesz az egyházi oktatás, és ebben jó együttműködni az államnak az egyházzal.

Akkor már csak egyetlenegy kérdés marad: látszik-e az ország állapotán, hogy ma már 400 felett van az egyházi intézmények száma, van-e valami különbség az elmúlt huszonöt év előtti állapotokhoz képest, hogyan és milyen módon látszik, látszik-e az országon az, hogy igen, ez az iskolarendszer jelen van és megújult. Nem olyan egyszerű erre a kérdésre választ adni, hiszen egy ország erkölcsi állapotát nem lehet centiméterrel vagy súlyokkal mérni. Én azért azt mondanám, hogy az a lényeg, hogy rajtunk látszódjon az, hogy mi tudunk ebben az országban egy olyan ellenkultúrát képviselni azzal szemben, ami a nagyon nagy baj volt huszonöt évvel ezelőtt, és ma sem sokat enyhült. Egy olyan ellenkultúrát, ami egyébként a kultúránknak az alapja. Mert sokszor azt, ami természetes, ami magától értetődő, ami életképes, a fundamentumok megtartását, ma már ellenkultúraként, a fősodorral való szembemenetelként kell értelmeznünk.

Mit is jelent a vallásos nevelés, ami mégiscsak egy olyan plusz érték kell, hogy legyen, amit hozzá tudunk tenni ennek a nemzetnek a jövőjéhez? Ha megengedik a fiatalok, hálából a türelemért, amiért végighallgattak ilyen csöndben engem, egy kis régi történetet mondanék, hogy mit is jelent tanulni hitbeli értelemben, egzisztenciálisan.

Volt valamikor a legenda szerint egy földesúr, akinek volt egy kiváló szolgája, a legjobb munkása volt, és mégis egyszer azt kérte, hogy engedje el egyetlen egy évre, mert van egy bölcs tanító, akihez el szeretne menni, hogy megtanulja azt, ami az életben igazán szükséges. Ez egy olyan tanító, akitől olyan dolgokat lehet tanulni, amitől az embernek boldogabb lesz az élete, és ő ezért szeretne egy év szabadságot kérni. Megkapta, hiszen megérdemelte. Egy évig tanult a bölcs tanítónál, várta vissza a földesúr, de nem jött vissza. Eltelt még egy év, megint nem jött vissza, aztán három év után egyszer csak megjelent. És akkor azt mondta neki a földesúr: „Vártam rád egy évet, két évet, három évet, most már azért mondd el, hogy mi az a különleges dolog, amit megtanultál, ami miatt meg kellett háromszorozni a tanulás idejét.” És akkor ő azt mondta: „Megtanultam ennél a bölcs tanítónál, hogy a világnak van teremtője. Ettől a földesúr dühbe gurult, és összehívta az összes szolgáját, a gyengébbeket is, és azt mondta, hogy álljon már fel az, aki nem tudja, hogy a világnak van teremtője. Senki nem állt fel, és akkor azt mondta a szolgájának: „Látod milyen ostoba vagy? Itt vannak ezek az emberek, nekik nem kellett három évet tanulni ahhoz, hogy tudják, a világnak van teremtője, te meg eltékozoltál három évet.” A válasz így hangzott: „Lehet, hogy tudják, de meg is tanulták?”

Meg is tanultuk? Azt, ami ma már persze ott van az alkotmányban, Isten nevével kezdődik; ott van az alkotmányunkban, hogy Magyarország a kereszténység és az egyéb vallási tradíciók nélkül nem életképes ország – lehet, hogy tudjuk, és lehet, hogy egyre többen tudják, de meg is tanulták? Ezt a megtanulást, ezt az egzisztenciális megtanulást lehet az egyházi iskolákban, az egyházi közösségekben tanulni, átélni, magunkévá tenni, ezért mi nem szeretnénk lemondani sem az egyházainkról, sem az egyházi iskolákról.

Gratulálok mindenkinek, és köszönöm a munkáját! Látsszon rajtunk, ez a lényeg. Hogyha látszik rajtunk, akkor a többit, azt rábízhatjuk arra, akinek a segítségével, és akinek az erejével az életünket éljük, mert akkor látszani fog rajtunk, hogy nemcsak tudjuk, hanem meg is tanultuk.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter