Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a budapesti Lengyel Intézet fennállásának 75. évfordulója alkalmából rendezett gálakoncerten

2014. okt. 17. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy meglepő idézettel szeretnék kezdeni egy népszerű lengyel írótól, Stanislaw Lemtől, aki ezt írja egy könyvében: „a kultúra nagyrészről együgyű. Visszafejlődik, mert az egyre szaporodó, és egyre fejlettebb műholdas adók egyre nagyobb mennyiségben zúdítják az emberekre a szórakoztató, banális, kalandos, butító, eltompító, mindvégig könnyen emészthető, nem különösebben változatos ócskaságok tömkelegét. Mindenhová eljuttatják a végtelenül leegyszerűsített mintákat, elfojtják az egyéni gondolkodást. Nem is csak az öltözködésben, nem is a szokásokban, hanem a viselkedési normákban kívánatos és követendő mesterséges ideálokban is.”

Valóban, olyan korban élünk, ahol a kulturálatlanság, mindent üzleti szempontok alapján mérlegelő tömegmédia könnyen elragadhatja tőlünk azt, ami a miénk, ami csak a miénk. Amit az anyáink, az apáink meg a dédapáink és a dédanyáink hagytak ránk örökségül. De mégse adjuk fel a reményt, mert vannak közösségek, vannak intézmények, vannak alkotó személyiségek – így mondjuk ezt kicsit régimódian –, vannak kultúremberek, akik nem engedik, hogy így legyen. Akik nemcsak vigyáznak a régire, a becsesre, hanem – mondjuk így, ha már fogyasztói ez a társadalom – fogyaszthatóvá, élhetővé teszik a huszonegyedik század embere számára az elődök kulturális örökségét. Vagy így is mondhatnánk, egy kicsit romantikusan, líraian: élő forrássá teszik azt, ami a múltban élő forrás volt. Élő forrássá, amely segít abban – és mi lenne a kultúra hivatása, ha nem az –, hogy jobban és szebben éljünk.

A 75 éves budapesti Lengyel Intézet egy ilyen intézmény, egy ilyen hely, egy ilyen közösség, egy ilyen kulturális terület. Élő forrás, hogy jobban és szebben éljünk, és jobban és szebben értsük egymást. Egyszerre őriz, megújít, megmutat, bevon, részessé tesz. Őrzi a lengyel–magyar barátság kulturális építőköveit, megújítja, megújíttatja a lengyel kultúra örökségét. Mindezt megmutatja a huszonegyedik század magyarjainak, és részessé tesz bennünket a lengyel kultúrában. Lengyelek és magyarok – ezer és ezer szál történelemben, kultúrában, politikában, és leginkább emberi kapcsolatokban. Gondolom, önöket is ez az, ami idehozta. Kevés olyan magyar ember van, akinek ne lenne egy, kettő, három, négy vagy sok száz lengyel barátja. Nehéz, szép és tragikus pillanatok a közös történelmünkben, aztán meg felemelő pillanatok, úgy, ahogy ez általában Közép-Európában lenni szokott. De mindig, majdnem mindig barátság. Mindig, majdnem mindig megbízhatóság, egymás támogatása, segítése.

A huszadik századon végigsöprő világégéseken, diktatúrákon két szabadságszerető nép, a magyar és a lengyel hasonló mozzanatot élt át. Hasonló hullámok, izmusok kerítették be országainkat, és okoztak pótolhatatlan károkat és pótolhatatlan szenvedéseket. Ebből Közép-Európában általában ellenségeskedés szokott lenni – köztünk meg barátság lett, köztünk pedig erősödött a barátság, az együtt, és nem a külön. Az is ritka Közép-Európában, hogy van közös mondanivalónk. Miért ne fordulhatna elő még magyarokkal és lengyelekkel is, hogy a politikában nem értenek egyet, mást gondolnak. Kultúránk akkor is van. És a kultúra az az összetartó erő, amelyik bármilyen érdek- és egyéb ellentétek ellenére képes egyben tartani barátságot, összetartozást. A kultúra mindig embereket jelent.

Ezért jó, hogy itt vannak, merthogy voltak nyolcvan évvel ezelőtt is azok, akik Varsóban 1934. október 21-én aláírták a szellemi együttműködést, a magyar-lengyel kulturális egyezményt. Ez az aláírás fontos mérföldkő a kulturális kapcsolatok intézményesítése felé vezető úton, ugyanakkor az első világháború után, 1934-ben – gondoljanak bele – milyen lehetett Magyarországon. A trianoni traumából ébredező ország komoly szándékát fejezte ki, hogy az ezeréves magyar-lengyel barátság akkor is, ott is megerősítésre szorul. És az együttműködést folytatjuk.

Ez az intézet nyitotta meg az utat a Lengyel Intézet előtt. Aztán valóban 75 évvel ezelőtt, 1939-ben – ez is micsoda dátum Lengyelország és Magyarország életében – megnyitotta kapuját a budapesti Lengyel Intézet. Elsőként volt az első magyarországi külföldi kulturális intézet, és Lengyelországból kiindulva pedig ez volt a második olyan lengyel intézet, amely külföldön diplomáciai képviselettel népszerűsítette Lengyelország kultúráját. Hetvenöt éve magaslaton; körbe tudunk tekinteni, megköszönhetjük ennek az intézetnek, hogy megőrizte, bemutatta, továbbadta, gyarapította, és a fiatal nemzedék igényeinek megfelelően új tartalmakkal gazdagította és gazdagítja a barátságunkat.

Nem elhanyagolható tény, hogy az intézet működése töretlen volt a második világháború alatt is. Ehhez azért kellett egy kis civil kurázsi még a politikusok részéről is. Gondoljunk csak idősebb Antall Józsefre és lengyel barátaira. Azokban a nehéz időkben is hidat képezett az intézet. Tanúja volt az emberiség embertelen diktatúráinak, nemcsak szemlélődő néma tanúja, hiszen az 1939. szeptemberi Lengyelország megszállása utáni nehéz időkben az intézet dolgozói Magyarországra internált katonák és civilek segítésében is részt vettek. Ez volt az első tűzpróba, amit aztán nagyon hamar követtek a többiek.

Ha szabad idehozni még egyszer egy kis örömet: 2014-ben végre, huszonöt év rendszerváltoztatási kísérlete után eljutottunk odáig, hogy a magyar parlamentben ma van egy olyan lengyel képviselő, egy lengyel szószóló, aki néhány héttel ezelőtt hivatalosan – mint a Magyar Országgyűlés tagja – nemzetiségi szószólóként lengyel nyelven szólalt meg a magyar parlamentben. Vendégeink már voltak, de valakinek az anyanyelvén úgy beszélni, hogy közben a Magyar Országgyűlés tagja, ilyen még nem volt, úgyhogy azért csak haladunk előre, ha lassan is.

Igen, kultúra nélkül nem megy. És ha a kultúra alapvetően autonóm – miért lenne másként ez Lengyelországban, mint Magyarországon –, akkor a kormánynak egyetlen feladata van: a hozzáférés biztosítása. Abban, hogy valóságos kultúrához férjen hozzá a magyar közönség, a budapesti közönség, abban a Lengyel Intézet mindig partner volt, és ezt nagyon köszönjük nekik.

Napjaink talán legnagyobb kihívása, hogy rendkívül sokszínű a kulturális élet, és az, hogy vajon hogyan tudjuk kihasználni az új, média nyújtotta új lehetőségeket, a technika vívmányait – gondolok itt a világhálóra. Hogy igazgató asszony tehetségét és a teljesítményét méltassam, egyetlen számot emelek most ki; a tájékoztatása alapján 2013 májusa és 2014 májusa közti időszakban 121 057 látogatója volt a Lengyel Intézetnek – mármint a honlapon. Úgyhogy minden rendes látogatóból 121 ezer lesz, ez valóban egy komoly szám, ezért szeretném megköszönni igazgató asszonynak a rendkívül aktív, kezdeményező hozzáállását, a magyar-lengyel kapcsolatok iránti elkötelezettségét. Hadd fogalmazzak úgy, hogy ő a lengyel-magyar kulturális együttműködés lelke és motorja. Munkája nélkül nem nagyon jöhetett volna létre sok minden, például a 2013-ban aláírt kulturális együttműködési munkaterv sem.

Hetvenöt év. Micsoda hetvenöt év! Vannak, akik talán ebben a teremben is át tudják ezt érezni, mint saját korukat. Micsoda kor, micsoda világ, micsoda Közép-Európa! És mégis ünnep a hetvenöt év. Gondoljunk arra, hogy micsoda jövő! Micsoda jövő állhat előttünk, akkor, amikor ma a kultúrát és a barátságot ünnepeljük.

Ünnepeljük a kultúrát és a barátságot, és még valamit, ami nélkül se kultúra, se barátság nincs: a bizalmat. A bizalmat, ami lengyelek és magyarok között valamilyen módon elültettetett, kicsirázott, szárba szökkent, gyümölcsöket hoz. Abban bízunk, hogy ez a bizalom, ez a kultúra és ez a barátság nem csupán megőrzi a közelséget, hanem még közelebb hoz bennünket egymáshoz a huszonegyedik században is.

Azt kívánom, hogy így legyen! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter