Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díj átadó ünnepségén

2014. feb. 15. Beszédek | Hozzászólások

Áldás, békesség!

A református egyházközség protestáns formula nevében szeretettel köszöntöm azokat, akik eljöttek a mai Dizseri Tamás-emlékkonferenciára. Ez a tizenegyedik. alkalom, hogy összejövünk, és tízedik alkalommal adjuk át a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat.

Tisztelettel köszöntöm a zsinat elnökségét: Huszár Pál világi elnök urat, Bölcskei Gusztáv püspök urat, Szabó István püspök urat! Külön tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Dizseri család képviselőit, és természetesen a mai díjazottunkat, Katkó László testvérünket is!

Dizseri Tamás intézményt alapított. A mi generációnknak – ha lehet így a jelenlévő gyülekezetet egy csokorba foglalni –a kilencvenes évek elején az volt a nagy kérdése, hogyan lehet Magyarországot úgy megújítani, hogy mindaz a sok jó és gazdagság, amely a történelmünkből következik, újra otthon legyen Magyarországon, és valóban formálja ennek az országnak az arculatát a 21. században is. Hiszen tudjuk, a 20. század nem 1999-ben, hanem 1990-ben végződött, és 1914-ben kezdődött – ez egy rövid század volt. Ha azt akarjuk, hogy a 21. században, Magyarország újra méltó legyen a hagyományaihoz, azokhoz, akik előttünk jártak, akkor az a legfőbb kérdés, hogyan lehetséges mindez. Régi intézményeket újraalapítani, megújítani vagy újat alapítani, mind a két utat járták az egyházak és a közélet egyaránt. A Bethesda Kórház talán mind a kettő együtt, hiszen kórház volt, kórház lett, és mégis tekinthetjük egy olyan új intézménynek, amelybe új lelkület és új szellem költözött.

Amikor akár a régit alakítjuk vissza az eredeti alakjára, akár újat alapítunk, az igazi kérdés a tartalom: mi is történik abban az intézményben. Az kevés, ha azt mondjuk, hogy egy kórház, az kórház, ahhoz kell valami több, és ha van értelme az egyházi intézményeknek ma Magyarországon, akkor az ennek a többletnek a bemutatása. Ennek a többlet – mondjuk így egyszerűen – emberségnek a bemutatása, és maga a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díj is olyan embereket, olyan közösségeket akar a középpontba állítani, akiknek az életében benne van ez a többlet, és ezt továbbadják, megmutatják, továbbsugározzák.

Nem az én dolgom a laudáció, de mégsem tudom megállni, hiszen magam is többször jártam Katkó László gyermekotthonában Kárpátalján. Az a tanulsága ennek, – hogyha csak egy szegmensét szabad kiemelnem ennek az otthonnak -, hogy azok mutatnak nekünk példát, akik nálunk sokkal nehezebb körülmények között élnek. Nemcsak politikailag, szociálisan, és talán még lelkileg is, hanem számos szempontból nyugodtan mondhatnák azt, hogy éppen elég az, hogy saját magunkról gondoskodunk, saját magunkat átmentjük valamilyen módon, a túlélésünket biztosítjuk. Ehhez képest a Kárpátaljai Református Egyházközség példát mutat nekünk azzal, ahogy a romákkal és az elhagyatott gyermekekkel foglalkozik, ahogyan nagy önfeláldozással fenntartja az iskoláit, és ebben valamifajta olyan lelki önfenntartással rendezkedik be, ami belső erő nélkül nem lehetséges. Ez az a plusz, ez az a többlet, ez az az üzenet, amelyet az egyház továbbadhat világi intézményeknek is: belső erő nélkül nem fog menni. És ennek a belső erőnek van egy külső forrása. Amikor az egészségpolitikáról gondolkodunk, le kell szögeznünk, hogy a külső források bevonásában van a jövő útja; az nem lehet, hogy egy bizony sokszor szegényesen finanszírozott egészségügyi rendszert egyszerűen csak állami forrásokból tartunk fent, hiszen vannak sokan, akik szívesen áldoznak anyagilag is plusz forrást az egészségükért. Vonjuk ezt be valamilyen struktúrába, ne csak egyszerűen az elátkozott hálapénz jelentse ezt a plusz forrást, hanem szervezett, átlátható, legális, értelmes formában kerüljenek plusz források az egészségügybe. Ezek külső források legyenek, nem feltétlenül állami források. Az egyházban a külső forrás bevonása a lelket jelenti, a szent lelket; akkor van belső erő, ha ezt a külső erőforrást bevonjuk. Mindaz, ami a Bethesda Kórházban, az egyház intézményekben történik, emberek által történik, akiknek van belső erejük. Ez azt üzeni az állami ellátórendszernek, hogy becsüljük meg azokat, akik ilyen módon és itt dolgoznak.

Van még egy módja a megbecsülésnek, amit mindenképpen érdemes elkerülni: amikor azért tüntetünk ki valakit, hogy elhallgattassuk a kritikáját. Én nem ezt javasolnám. Érdemes azokat, megbecsülnünk, akiknek példa az élete, akikre érdemes hallgatni. Érdemes hallgatni, amikor elmondják, hogy ők hogy látják a magyar egészségügyi rendszernek – és itt a Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodok – a gyermekekről való gondoskodásnak a jövőjét.

Itt jelentőset léptünk előre: a korábbi kormányokkal egyetértésben azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy 2014. január 1-jétől egyetlen gyermeket se kelljen gyermekotthonba küldeni 12 éves kor alatt, hanem mindenki nevelőszülőkhöz, családba kerüljön. Kimenő rendszerben azt szeretnénk, ha négy-öt éven belül egyetlen gyermek sem lenne – kivéve a speciális nevelési igényűeket – gyermekotthonban, hanem nevelőszülőknél, családban élne. Ez egy nagyon ambiciózus cél, és ebben nem nélkülözhetjük azoknak a véleményét, azoknak a kritikáját, illetve segítségét, akik egyébként gyermekotthonokat tartanak fenn, amelyek egyébként a családot próbálják pótolni.

Nekem is személyes tapasztalatom van arról, hogy milyen módon próbálja pótolni ez a kárpátaljai gyermekotthon, Katkó László a családot, hogy egyszerre édesapja és idősebb bátyja azoknak, akik ott vannak. Tehát becsüljük meg őket, hallgassunk rájuk, és vegyünk át a módszerből, de leginkább vegyünk át abból a lelkületből, amelyik belső erőt sugároz, mert van külső erőforrása.

Isten hozta Önöket!

Köszönöm!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter