Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde a Fejezetek Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történetéből című konferencián

2015. ápr. 14. Beszédek | Hozzászólások

Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Apostoli Nuncius Úr, Szentszéki Államtitkárság Titkára, Főtisztelendő Érsek és Püspökatyák, Köztársasági Elnök Úr, Miniszterelnök Úr, Miniszterelnök-helyettes Úr!  Tisztelt Konferencia!

A folytonosságban hihetetlen erő van. Tudni azt, hogy valami volt és van és lesz is, és még azután is számíthatunk rá, amikor mi már nem leszünk, mert az utódaink lesznek és számíthatnak rá. Állandóság, a tartósság, a történelmi hitelesség, és éppen ezért az átláthatóság, hiszen ha valamit a történelemben kipróbált, akkor körülbelül tudjuk, hogy mire számíthatunk, ha találkozunk vele, és hogy rábízhatjuk-e magunkat vagy nem. Mindezt jelenti az az ezer év, amióta Magyarország – először a történelmi Magyarország – és a Szentszék kapcsolatban vannak egymással.

Ezer év – elgondolni is nehéz, bár ugye a 9. zsoltárban azt olvassuk, hogy az Úristen szemében ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Úgyhogy, ha a 25 évet, amit most ünneplünk, kiszámolom, akkor az az Istennek a szemében körülbelül 40 perc. Számoljanak utána! A zsoltárnak ez a talán kicsit humoros parafrázisa nemcsak egyszerűen hangulatjele, hanem a lényegre utal, arra a dimenzióra utal ebben az ezer éves kapcsolatban, sőt, az egyház létének kétezer évében, amelyik kívül esik az emberi hatalmon, de ami nélkül ez az ezer év, és különösen is a kétezer év nem érthető, és nem is értelmezhető. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a legerősebb Istenbizonyíték. Vannak olyan teológusok, akik azt mondják, hogy ha nem pszichológiai vagy éppen természettudományos Istenbizonyítékokat keresünk, hanem történelmit, akkor az Isten léte mellett a két legerősebb bizonyíték Izraelnek és az egyháznak a léte. Az eretnek protestánsok még hozzáteszik ehhez, hogy az egyház megmaradt papjai ellenére, ez meg egy különösen erős Istenbizonyíték – természetesen a protestáns papokra gondolok itt.

Állandóság. Az állandóságnak csak akkor van értelme, hogyha ez nem ellenkezik a szüntelen megújulás képességével, hiszen az egyház a történelemre utaltatott és elmondhatjuk, hogy az elmúlt száz év is, de hát az egész ezer év itt Magyarországon a veszteségek, a sikerek, a kudarcok és az újrakezdések időszaka volt. És hogyha csak az elmúlt néhány évtizedre gondolunk, arra a 65 évvel ezelőtti kiutasításra, amikor azokat az embereket mentettek, talán nem véletlen, hogy éppen ők voltak a kommunizmus első áldozatai, vagy kiutasítással, vagy éppen ahogy Boldog Apor Vilmos az élete feláldozásával az egyik diktatúrával szembefordult, életét egy másik diktatúra golyója oltotta ki.

Igen, a kommunizmusban az állam el akarta távolítani, irtani az embereket attól, ami ezer évig itt volt, itt van közöttünk. Úgy gondolták, és úgy akarták, hogy el kell venni mindent. Mindent el kell venni a keresztény közösségtől, ami eszköz, és leginkább ki kell venni a kezükből a nevelés eszközét. Hiszen azok a közösségek, amelyek a saját értékeikre alapozzák a nevelést, azok autonómok, azok szuverének, nehéz őket befolyásolni, és egy olyan világban, ahol az ideológiát felülről építik, veszélyesek is tudnak lenni.

Negyven év elteltével, a rendszerváltoztatás idején már egyértelművé vált – persze sokak számára, akik itt vannak a teremben, korábban is egyértelmű volt –, hogy a kommunista ideológia nevében nem lehet összetartani egy közösséget, csak szétverni, nem lehet sikeressé és boldoggá tenni egy országot, nem lehet az embereket akaratuk ellenére boldogítani. Mindannak a gazdasági és pénzügyi romlásnak, annak a politikai válságnak a megoldására, ami ekkorra teljessé vált az országban – az első lépcső az erkölcsi válság megszüntetése volt a hatalommal szemben. Újra kellett mozgósítani azokat az értékeket, amelyek ezt az országot ezer éven keresztül megtartották.

És valóban, 25 évvel ezelőtt ez volt a nagy kérdés. Azok az értékek, amelyek segítettek bennünket a túlélésben, a kommunizmus túlélésében, amelyek segítettek bennünket két diktatúrában embernek maradni, ezek az értékek újra fognak működni az életünkben, a szabadság világában, vagy nagyon sokszor az álszabadság világában. Ezek az értékek akkor igazán hatékonyak és hatásosak, hogyha aktuális emberek és közösségek képviselik és alkalmazzák. Merthogy az örök érték és a korszerűség egymásnak nem ellentmondásai, hanem éppen ellenkezőleg: a kettő összetartozik. Ami örök érték, azt újra kell értelmeznünk és újra kell fogalmaznunk, és leginkább újra kell élnünk. Tehát azt is mondhatnánk, hogy természetesen a tízparancsolat igazsága örök és abszolút. A mi helyzeteinkben, a mi életünkben bizony nagyon sok a relatív. Más volt 1989-ben, vagy éppen most, 2015-ben, és nekünk tudnunk kell az örök értékek nevében korszerű, aktuális válaszokat adni és képviseltetni, ami természetesen nem nyugatnak a kérdése.

25 évvel ezelőtt Magyarország egy reménytelenségig eladósodott, erkölcsi értelemben is eladósodott ország volt, életképtelen szocialista gazdasággal, mely népességében fogyatkozott, kishitűségben szenvedett és tájékozódásában alaposan megzavarodott. Magyarországnak 40 év diktatúra és elnyomás után aztán ismét megadatott a lehetőség erre az újrakezdésre. Most utólag láthatjuk – szeretnénk látni –, hogy az, ami 65 évvel ezelőtt kezdődött – 1949-ben és 1990-ben végződött –, egy epizód volt a magyar történelemben és bízunk benne, hogy az is marad.

A magyar szentszék diplomáciai kapcsolat helyreállítását kimondó megállapodás első pontja magát a diplomáciai kapcsolat helyreállítását mondja ki. A második a diplomáciai képviseletek rangját határozza meg. Itt szeretném fölhívni a figyelmet, a harmadik pontra, mely két részből áll. Az első fordulata egy ünnepélyes kijelentés, melyben a felek egy nehéz és vészterhes korszakot nyilvánítanak lezártnak. És ismerjük el itt is, hogy annak idején kimondani ezt az első szabad választások előtt azt, hogy ez egy nehéz, vészterhes korszak volt, ahhoz kellett egyfajta bátorság, civil kurázsi, elsősorban az akkori miniszterelnök, Németh Miklós civil kurázsija és bátorsága. A második fordulat első pillantásra unalmas jogiaskodásnak tűnik, pedig ez igazán jelentős. Ez mondja a megállapodás: „Mindkét félnek van egy-egy jogrendje, melyek a nemzetközi életben, mint szuverén jogrendek érintkeznek, kommunikálnak más szuverén jogrendekkel, így egymással is. A felek ebben a kijelentésben a partner számára meghatározzák, jellemzik jogrendjük legfontosabb, másikhoz való viszonyulásukat, alapvetően jellemző jogforrását.” Ebből a partner, amelyikkel éppen fölveszik a kapcsolatot, vagyis a Szentszék, mint független, szuverén állam, és Magyarország, mint független és szuverén állam megismerheti saját jogát és jogrendjét – bár ezt valószínűleg előre már tanulmányozták, és azóta is tanulmányozzák –, melyet a közöttük később létrejövő nemzetközi szerződésekben az ebben a kijelentésben jellemzett szuverén jogrendek között fognak kollíziós jogot létesíteni. Ez a fordulat tehát a helyreállított kapcsolatok jogi alapformáját határozza meg. A többi rendelkezés a szokásos záró rendelkezések kategóriájába illeszkedik.

Miért fontos ez a kijelentés: szuverén jogrendek közötti kapcsolat? Azt gondolom, hogy az elmúlt 25 évben nemcsak a hívő emberek, hanem nagyon sokan, akik egyházi intézmények szolgálatát vették igénybe, köszönettel és hálával tartoznak a Szentszéknek. Hiszen ez azt jelenti, hogy egy nemzetközi szerződés egy olyan védelmet nyújtott azoknak az intézményeknek, amelyeket az egyház és az állam együtt azért hozott létre, mert a polgárai vallásos nevelést és vallásos gondoskodást szeretnének gyermekeiknek, időseiknek, a saját családtagjaiknak, amelyet ismételten újra és újra számon lehetett kérni a mindenkori magyar kormányon. Ez egyszerre kihívás is természetesen egy államnak, hogy egy valamilyen módon mégiscsak az ország keretei között létező szuverénnel milyen kapcsolatba kerül, de ebből a szempontból számunkra a legfontosabb dolog mégiscsak az a védelem, amit ez a szerződés, megállapodás jelentett mindannyiunk számára.

És ennek valóban megvoltak a gyümölcsei. Nem sorolom újra, miniszterelnök-helyettes úrtól hallottuk már részben a számokat is. Én egyetlenegy számot szeretnék kiemelni, mert ez számomra a legfontosabb: ma 461 katolikus intézményben 111 020 gyermek tanul óvodától középiskoláig – most a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet nem is hoztam ide –, összesen több mint kétszázezer gyermek tanul vagy jár egyházi oktatási intézményben óvodától a középiskoláig. Hogy ez a szám nagy vagy kicsi, azon természetesen lehet vitatkozni, és szoktunk is ezen vitatkozni, de mégiscsak jelzi azt, hogy ebben az országban megváltozott valami. Ebben az országban elindultunk abba az irányba, amelyik több mint 40 évvel ezelőtt kezdődött. Hiszen az első magyarországi iskola egyházi iskola volt, melyet Géza fejedelem hívására akkor érkező bencés szerzetesek alapítottak, és miniszter úr, mint a bencés diákok egyike jelzi azt, hogy annak idején Szent Márton hegyén, Pannonhalmán nem véletlenül és fölöslegesen alapították ezt az iskolát. És ez akkor és ma is azt jelentette, hogy a korabeli és a mai egyetemes európai kultúrába tartozunk, és ez egy keresztény kultúra. A Szent Márton-hegyi iskola lett a bölcsője a magyarországi iskolarendszernek, melyre kezdettől fogva jellemző volt a hagyomány és a modernitás, a szokások, a tradíció tisztelete, és a törekvés, hogy lépést tartsunk a világgal, hogy lépést tartson velünk a nagyvilág. A magyar iskola több mint évezredes történelmünk során – persze voltak nehéz időszakok –, a világszintű magyar oktatás sarokköve az egyházi oktatás volt. Ennek oka, hogy mindig képes volt a megújulásra, ugyanakkor képviselte saját keresztény hagyományait.

És hogy még van mit tennünk, arra hagy mondjak egy önkritikus példát, amikor véletlenül a miniszter elcsíp egy levelet. Az egyik püspök írt az iskolarendszerünk egyik vezetőjének egy levelet, hogy szeretne átvenni egy iskolát egyházi fenntartásba, akkor azt a választ írta egy hivatalnok, hogy hát ezt nagyon meg kell fontolni, sajnos az egyházak nem rendelkeznek oktatási tradíciókkal, úgyhogy nem biztos, hogy rájuk lehet bízni az iskolákat. Lehet, hogy még időben sikerült elcsípni. Ezzel csak azt jelezem, hogy van még tanulnivalónk ezen a területen.

És ezért is szeretném hozzászólásomat az iskolákkal zárni, merthogy bizony ez a lényeg, ez a jövő. A jövő az, hogy mit tanulnak a gyermekek. A mai oktatási rendszer legfontosabb kérdése mégiscsak az volt, hogy nem oktatásról beszélünk többé, hanem nevelésről beszélünk, köznevelésről. Hogyan nevelünk? Hogyan nevelünk iskolában és hogyan nevelünk a családban? Ezen múlik az, hogy milyen lesz Magyarország tíz év múlva, húsz év múlva, harminc év múlva. Hogy milyen lesz Magyarország, az az azon múlik, hogy benne lesz-e ez az ezer év, benne lesz-e a következő – adja Isten – ezerötven, benne lesz-e az a megtartó erő, amit a magyar kereszténység jelentett ezer éven keresztül Magyarországon. Benne lesz-e az az erő az oktatásban, családok életében, benne lesz-e az az erő a szegények megsegítésében, magyarországi cigányság felemelésében, benne lesz-e ez kultúránk önkifejeződésében, benne lesz-e az ifjúság tudásában és a szívében – bibliai fordulattal – a só és a világosság. Azért vagyunk itt, hogy benne legyen, hogy hassa át ez a só és a világosság.

Köszönöm a figyelmet!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter