Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Gárdonyi Géza Jubileumi Emlékév záróeseményén

2013. dec. 23. Beszédek | Hozzászólások

Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki a Gárdonyi-emlékév sikeréhez hozzájárult. Nem tehette meg az emlékév fővédnöke, hogy saját magának köszönetet mondjon, úgyhogy ezt én teszem meg: köszönetet mondok L. Simon Lászlónak, aki valóban a saját gyermekének tekintette ezt az emlékévet, és a rá jellemző pontossággal és szenvedélyességgel kísérte, alakította, segítette, támogatta. Köszönjük a két városnak, Egernek és Gárdonynak, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a fölsorolt munkatársaknak, és még a Nemzeti Banknak is, hogy emlékérmet bocsátottak ki Gárdonyi tiszteletére.

Az eredmény valóban impozáns, hiszen az óvodásoktól egészen az idősebb korosztályig minden korosztály megtalálhatta azt az üzenetet, azt az utat Gárdonyihoz, amivel örökre a szívébe zárhatta, vagy újra megszerethette ezt a csodálatos írót. A statisztikák szerint közvetlenül a programokon keresztül 200 000 embert ért el ez az emlékév, és akkor még nem számítottuk a televízió nézőit és az internet olvasóit. Csak a Gárdonyi fesztiválon 9 000 látogató járt. Így megvalósult az a cél, hogy a művek mögül, vagy a művek mögött láthatóvá vált valamennyire az ember, ahogy az egyik kiállításának a címe mondja: „A láthatatlan ember”, maga Gárdonyi Géza, hogy ne csak három könyves író legyen, hanem valóban megjelenjen az ő emberi és alkotói arca. Azért mondom, hogy három könyves író, mert a Nagy Könyv programsorozatban 2005-ben a legkedveltebb magyar könyvvé választották Egri csillagok című regényét, és a legjobb száz között szerepelt A láthatatlan ember és az Ida regénye is, ám életműve ennél jóval gazdagabb.

Még egy furcsa, különös sikernek is tanúja lehettem a múlt héten Törökországban, Isztambulban, amikor a már néhány hónapja kész Egri csillagok török fordítását fölmutatta ott egy magyarul kiválóan beszélő török irodalmár, hogy ők is nagy élvezettel olvassák. Lehet-e találóbb gondolattal ezt a mai estét jellemezni, amelyen a zeneszerzői pályázat eredményét hirdetjük ki, mint éppen egyik művének a címével: „Földre néző szem, égre néző lélek.” Bizony a mostani időpont is kiváló; amikor egy helyen Gárdonyi Géza ezt írja, akkor olyan mintha a karácsonyra gondolna: „Mikor azt mondjuk, rideg ez a világ, csak nézzünk belé mélyebben, és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.” Nálam szakavatottabbak elemezték stílusát, elbeszélő módját, de nekünk, egyszerű olvasóknak is ad egy kulcsot ez az idézet, hiszen több kulcs is van az életműhöz, de ez mindenképpen egy olyan kulcs, amelyik ennek az életműnek az egyik első termét nyitja. Földre néző szem, égre néző lélek – mert aki a földre néz, az azt írja meg, ami van. Úgy is mondhatnánk kicsit filozofikusan: az „ist Zustand”, ami van, a realizmus, a realista, akinek a tollából megjelenik a világ sokszor kiábrándító, lehangoló arca. A földre néző abba a kísértésbe esik, hogy akár fogságba is kerülhet, a realitások fogságába, és föladhatja a reményt a világ állapotát illetően. De itt van az égre néző lélek. Az égre néző lélek, mely elrugaszkodik, és itt meg az a veszély, hogy festett egekbe téved, a vágy, amit szeretnél, hogy legyen, a „soll Zustand”, hogy így fejezzük ki, az idealisták, azzal a veszéllyel fenyegetik, hogy az ideál fogságába kerül. Gárdonyi Géza ebben az értelemben sem nem realista, sem nem idealista, hanem úgy meséli el a valóságot, hogy a realista képek mélyén megjelenik a többre hivatottság, a magasabb minőség, a lehetőség. A lehetőség, amely az embernek adatott, ma talán inkább így mondanánk, az esély, a lehetőség, amely az embernek adatott a nemességre, a méltóságra, a szeretetre. Milyen gyakran és milyen magyarázkodás nélkül használja ezt a szót, amit annyian koptattunk már a szánkon: szeretet. Amikor égi magasságokba emelkedik, és a lélek szépségéről, a szeretet nagyságáról, a legnemesebb érzésekről szól, akkor sem felejti, akkor sem tagadja a fájdalmat, azt, hogy a szenvedés és a szenvedély az összetartoznak. A fájdalmat, ami nagyon földhöz ragadt, és nagyon nehéz is tud lenni. Egy helyen ezt írja: „Szeretném mind elégetni a fiatalkori torz dolgaimat, mert azok nagy eltévelyedések voltak. Akkor a humorban láttam a legfőbb irodalmi kvalitást, és írtam burleszk históriákat. Aztán az ellenkező véglet ejtett meg, a nyers realizmus, és rémhistóriákat írtam. Hála Istennek, végre sikerült megtalálni önmagamat a természet imádatában, és az emberek szeretetében.”

Magát, a karácsony titkát sem lehet pontosabban megragadni, mint ahogy ő megragadta – ezt írja: „Valami különös, szép törvény az Istennek földi rendjében, hogy minden szerencsétlenségünkből valami jó fakad. Minden keserűségünkből valami édesség, minden könnycseppünkből valami boldogság, minden szenvedésünk gyöngyöt terem. Ez a karácsony. Szenvedés, reménytelen szállás keresése, a gyermeknek a betlehemi gyermekgyilkosság, a menekülés, és a közbeeső, az egyik közbülső végállomás a kereszt, és mégis gyöngy, mégis győzelem.”

A hamarosan felcsendülő zeneművek Gárdonyi Géza szövegeire ugyanehhez a titokhoz visznek közelebb.

Köszönöm!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter