Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Balog Zoltán beszéde a Hanns Seidel Alapítvány jubileumi ünnepségén

2015. márc. 2. Beszédek | Hozzászólások

Professzor Asszony! Nagykövet Asszony! Nagykövet Úr! Alelnök Úr! Polgármester Úr! Kedves Frau Luther! Hölgyeim és Uraim!

Nálunk nincs Distanzgebot, távolságtartás, úgyhogy én örülök ennek a szoros barátságnak, ami a Seidel-Stiftunggal összeköt bennünket. Még emlékszem a húszéves évfordulóra, akkor is ebben a teremben voltunk, nagy várakozásokkal 2010-ben, a két ünnepi szónok Edmund Stoiber és Orbán Viktor voltak. A Seidel Alapítvány egyik fontos prioritása a politikai képzés; én éppen öt évvel ezelőtt, 2010 tavaszán kaptam az utolsó komoly politikai továbbképzést ezen alkalommal, amikor a két elnök úr, Stoiber és Orbán elnök urak egy háromórás megbeszélést folytattak egymással, amit én tolmácsolhattam. Emlékszem, a pincérek már oltogatták a lámpákat, amikor befejezték a beszélgetést, és azoknak a terveknek az eredményét láthattuk utána, amikről ott 2010. február végén, március elején beszélgettek. Az alapító iratban, amelyik a német alapítványoknak a magyarországi feladatai kijelöli, az egyik fontos tevékenység a demokrácia népszerűsítése. Azt is mondhatnám egy kicsit iróniával vagy öniróniával, hogy rá is fér a demokráciára, hogy népszerűsítsük. És ahogyan elnök asszony is mondta: miközben nyilvánvalóak a 25 évvel ezelőtti döntések azon alapkövei, amiken nem kívánunk változtatni a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az európai integráció mellett, mégis újra és újra beszélnünk kell arról, hogy ezeken a kereteken belül mi is az a politika, mi is az az élet, amelyik leginkább megfelel Európa népeinek – magyaroknak, németeknek, bajoroknak.

A németeknél 1989-ben mi voltunk az elsők, akik kopogtattunk a szabadságért, a németek meg nálunk voltak az elsők, akik megjelentek azzal az alapítványi rendszerrel, ami – mondhatom azt – világszabadalom, világmárka a politikai képzésben, a politikai hátország vagy politikai kultúra erősítésében. Számunkra a Seidel Alapítvány csak másodsorban német, elsősorban bajor. Számunkra Bajorország egy olyan példa, ahol a tradíció és az innováció olyan harmóniában vannak egymásnak, amilyet mi, magyarok csak kívánni szeretnénk magunknak. Hogy egyszer mi is eljussunk odáig, hogy az a begyökerezettség, az a földközeliség, ami a bajor népet, a bajor kultúrát és a bajor gazdaságot jellemzi, és az innováció, amivel az elmúlt évtizedekben gazdaggá tették az országukat, a szabad államot, a kis- és középvállalatok paradicsoma lett. Hátha egyszer Magyarországon is valóság lesz.

A harmadik legalább ilyen fontos, tulajdonképpen annak kellene az elsőnek lennie; az, hogy ez az alapítvány a Keresztényszociális Unió alapítványa, a CSU alapítványa, egy igazi néppárt. Az első nagy politikai iskolám az volt, amikor a Seidel Alapítvány rendezésében valamikor a kilencvenes évek elején részt vehettem egy politikai hamvazószerdán – Politishce Aschermittwoch – na, ott lenni, az egy igazi továbbképzés volt. Akkor is Stoiber elnök úr volt a szónok, nekem kellett aztán szó szerin lefordítani a beszédét magyarra, hogy tanulhassunk belőle.

Igen, néppártnak lenni, úgy jelen lenni a polgároknak az életében, ahogyan azt a Keresztényszociális Unió teszi. Nem utolsósorban az alapítvány segítségével bizony ebből van mit tanulni a mai napig. És amit elnök asszony is említett: Közép-Európa, Visegráddal és Visegrád nélkül is. Közép-Európa a nagy közös projektünk. Amit nekünk az Európai Unión belül újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a régiónak itt, Európa közepén van egy sajátos mondanivalója. Ezt a sajátos mondanivalót akkor tudják a politikusaink, akkor tudják a kormányaink képviselői igazán hitelesen megjeleníteni, hogyha mögötte ott van a szellemi munka, ott van az az elvi munka – hogy ne mondjam – tudományos kutatás, amire szükség van – igen, a politikatudományban is. Közép-Európa vagy centrális Európa mind közös örökségünk, ahol – bárcsak ez hangsúlyosabb lenne – a német nyelvnek is igen fontos szerepe kell, hogy legyen.

És hogyha említett elnök asszony néhány konkrét projektet, akkor én is hadd említsek két dolgot. A demokratikus intézmények felépítése, a belügyi szervek erősítése, az önkormányzati világ erősítése, abban valóban nagyon sokat tanultunk a Seidel Alapítványon keresztül. Ahogyan említette professzor asszony, számomra is szívügy a roma integráció. Azért jó látni ezeket a fiatalokat itt. Snétberger Ferenc a mi kormányunktól – természetesen megérdemelten – megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét, és tavaly a Kossuth-díjat. Egy Liszt-díjas zeneszerző, aki a szociális felelősségben mindannyiunknak példát mutat. Egy egyszerű nógrádi cigánygyerek – így mondja ezt magáról –, aki ma Berlinben él, és elkezdett egy olyan kezdeményezést, egy olyan iskolát, amit érdemes mindannyiunknak támogatni.

Csak azt tudom kívánni a magyar nyilvánosság előtt, hogy bárcsak, amikor azt halljuk, hogy roma integráció, akkor sokaknak ezek a fiatalok jutnának eszükbe, ezzel a csodálatos tudással, amit részben otthonról hoznak, részben pedig tanulással továbbfejlesztettek. Nekik már csak egy dologra van szükségük: igazán jó munkahelyekre egész Európában, hogy az európai zenekultúrában jelen tudjon lenni a magyar romazene, a magyar cigányzene és a magyar klasszikus zene – amit számos esetben éppen a magyar cigányzene ihletett. Emlékszem – megint csak befejezésül a húszéves évfordulóra emlékeznék –, akkor Lendvai József híres cigányprímás játszott itt egy Stradivarin. Stradivari hegedű volt a kezében, amit egy alapítvány jóvoltából használhat, és aztán nagy rendes magyar hazafiként hajlandó volt az előírások ellenére mind Stoiber elnök úrnak, mind Orbán elnök úrnak a kezébe adni a Stradivarit, amiért akkor komoly figyelmeztetést kapott az illetékes alapítványtól. Ő úgy gondolta, hogy mégiscsak két államférfinak érdemes a kezébe adni ezt a csodálatos hangszert. Merthogy a romáknak nemcsak tehetségük van, hanem nagy szívük van, ezt is megtanulhatjuk tőlük.

Örülök, hogy együtt támogathatjuk ezeket a projekteket, hogy együtt lehetünk védnökei ezeknek a kezdeményezéseknek. Mert azt senki se felejtse el, hogy Magyarországon a romaintegrációt mi, magyarok egoizmusból támogatjuk, mert az nekünk a legjobb, hogyha ők velünk együtt haladnak Európába, hogyha ők velünk együtt emelkednek fel. Azt kívánom, hogy még legalább 25 évig dolgozzunk együtt! És hogyha netán a következő években Kastler úrnak, igazgató úrnak a rezidenciáját azt megosztanák mégis Prága és Budapest között, akkor mi nem fogunk elzárkózni.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter