Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Határtalanul! elnevezésű programról a Szent Benedek Óvoda, Általános Iskola és Két Tanítási Nyelvű Gimnáziumban

2014. márc. 13. Beszédek | Hozzászólások

Királyi Fenség, Főhercegné Asszony, Polgármester Úr! Tisztelt Képviselőtársam, Főtisztelendő Atya, Igazgató Úr, Államtitkár Úr, és leginkább Kedves Diákok!

Nemcsak kultúrába vagyunk jók, hanem építészetben is, hiszen nem szakadt le a tartófödém a tüzes tánc alatt, úgyhogy a magyar építészek is jók meg a magyar népi táncosok is, és úgy látom, a következő generáció is.

Körülbelül 15 évvel ezelőtt a gyermekeimet elkísértem egy iskolai csoporttal – szándékosan mondom így, hogy Romániába. Amikor megérkeztünk a határhoz, ahogy ez lenni szokott: marcona határőrök, útlevélvizsgálat, kis vámvizsgálat, ez, az, amaz, nagy nehezen átjutottunk, jórészt idegen nyelvű feliratok, aztán mentünk még néhány száz kilométert, és akkor a buszunk megállt Székelyudvarhely főterén. Szétengedtük a gyerekeket, a fiatalokat, és akkor ennek az iskolai csoportnak az egyik tagja egyszer csak rohan felém: tanár úr, itt magyarul beszélnek! 600 kilométerre a magyar határtól magyarul beszélnek. Na, ezt a felismerést szeretnénk megadni minden magyarországi magyar iskolásnak. Ez nem egy iskolai program, ez küldetés, ez kötelesség, és ez egy olyan lehetőség, hogy legalább olyan jó hangulat legyen Székelyudvarhely főterén, Munkács főterén, Beregszászon, Pozsonyba vagy éppen Kassán, amikor találkoznak a fiataljaink, mint amilyen jó hangulat itt van most. Gratulálok a Szent Benedek iskolának, hogy ezt így sikerült megszervezni, hogy ilyen jó ez a vendéglátás.

Szükség van arra az élményre, hogy itt magyarul beszélnek, és hogy meg tudjuk egymást érteni. Ez egy sajátos dolog, nem? Egy sajátos helyzet, hogy saját magunkkal vagyunk szomszédok mi, magyarok. Mert ugye a határ mind a két oldalán magyarok vannak, és természetesen szomszéd népek is, úgyhogy nekünk – ahogy a külügyben mondják – nemcsak a bilaterális kapcsolatokat kell ápolni a különböző országokkal és nemzetekkel, hanem a magyar-magyar kapcsolatrendszert is. Most már van egy kis autópálya keleti irányba is meg déli irányba is, a magyar-román határon aránylag könnyen át lehet jutni – most azt meg se merem kérdezni, hogy a magyar-ukrán határon milyen nehéz vagy milyen könnyű átjutni; el tudom képzelni, én is rostokoltam már ott több órát, ugye maguk is, jól látom a bólintásból? Mennyi időt vártak a magyar határon? Akik ott bólogattak, azok mondják! Két órát? Három? Három óra az már jelzi a távolságot. A távolság nemcsak kilométerben mérhető, hanem bizony mérhető megértésben, mert, ha egy határon sokat kell várni, annak részben az értetlenség az oka, hogyha magyarok nem tudnak gyorsan bejönni, az mérhető közigazgatásban, és bizony az mérhető még kultúrában is. Mi nem szeretnénk azt – márpedig ennek a veszélye mindig is fönnáll -, hogy miközben a távolságok órában rövidülnek, aközben meg a lélekben növekedjenek. Mert a magyar-magyar kapcsolatrendszer, magyar-magyar összetartozás – így mondjuk ezt most már legalább tíz éve – a nemzet határok feletti újraegyesítése, egy olyan ügy, amiért minden nap meg kell küzdeni. Azt nem elég beleírni a Magyar Alkotmányba, az Alaptörvénybe, hogy összetartozunk, azt nem elég a Nemzeti Alaptantervben megtanítani, hanem azért minden nap meg kell küzdenünk, úgy, hogy számon tartjuk egymást, úgy, hogy itt is meg ott is vigyázunk a nyelvünkre, vigyázunk a kultúránkra, és azt, ami közös, erősítjük. Mert huszonegynéhány évvel ezelőtt a határok megnyitása, vagy a határokon való átkelés megkönnyítése egyrészt nem mindenütt sikerült még olyan jól, másrészt meg ez kevés ahhoz, hogy valóban eltaláljunk egymáshoz.

Az a mi feladatunk, hogy azt a történelmi sebet, azt a történelmi traumát, amit a szétszakítottság jelent, gyógyítsuk. Gyógyítsuk a következő nemzedékben is, és azért jó, hogyha ezt a fiatalok teszik, mert ezt nem lehet görcsösen csinálni valamifajta nagy-nagy keserűséggel a történelmi igazságtalanság fölött – még ha az is volt, történelmi igazságtalanság –, hanem ezt jó kedvvel, humorral, örömmel, azt is mondhatnám, hogy élvezettel kell csinálni. Élvezni kell azt, hogy összetartozunk, örömet kell benne találni, akkor van értelme a találkozásnak.

Mi azt tűztük a zászlónkra, amikor átvettük a kormányzást, hogy Magyarországon ne lehessen úgy elvégezni a nyolc osztályt, hogy legalább egyszer ne jusson el valaki határon túl élő magyar közösséghez, határon túl élő magyar fiatalokhoz. És ennek legalább olyan fontos a másik fele, hogy önök, ti eljussatok hozzánk. Ebben nem mondom, hogy rosszul teljesítettünk, de még van tennivalónk. Itt van velünk Csete Örs főigazgató úr, akinek azt is mondhatnám, hogy az édes gyermeke ez a program. Olyan keresztapái vannak ennek a programnak, mint például Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr, és most már én magam is miniszterként bábáskodom a program fölött, amelynek a neve: Határtalanul! program. A Határtalanul! programban az elmúlt három évben negyvenezer magyar általános iskolás diák tudta meglátogatni a határ másik oldalán élő társát. Most mi azt tűztük ki célul, hogy ezt a számot megháromszorozzuk: ezután ne három, hanem egy év alatt jusson ki negyvenezer diák. Most másfél milliárd forintot fordítunk erre a magyar költségvetésből. Ma már majdnem minden második 7. vagy 8. osztályos fiatal eljut tanulmányai során úgy határon túli magyar közösséghez, hogy ennek a költségeit a magyar állam fedezi. Mi még ismerjük azt mit jelent: Vasfüggöny. Talán van, aki még nem hallott erről: a Vasfüggöny az azt jelenti, hogy a határ másik oldalára nem lehet csak úgy átmenni, hanem bizony ott van egy nagyon komoly ideológiai, politikai, sőt egyfajta gazdasági határ is. Nem szeretnénk, hogyha vasfüggöny lenne magyar és magyar között bármilyen okból. Bizony ez még Magyarországon is előfordulhat. Úgy lehetne ezt nevezni, hogy szociális vasfüggöny, hogyha valakinek nincs pénze, hogy utazzon, a szülei nem tudják ebben támogatni, ezért nagyon fontos, hogy mindenfajta önrész nélkül a magyar állam ezeknek az utazásoknak a költségeit fedezi. És itt nagyon fontos a kölcsönösség. Tehát ne csak mi menjünk, hanem önök is jöjjenek. Aztán persze a gyakorlatban meg annak kell megvalósulnia, hogy amikor a mezőségi táncnak vagy a csárdásnak az ismert lépései elindulnak, akkor mindenkinek bizseregjen a szíve tájéka, és a lépéseket máris úgy irányítsa. Merthogy nekünk nem kell megküzdeni a kulturális különbség legyőzéséért, mert ugyanazt táncoljuk a határ mind a két oldalán, ugyanazt énekeljük, és ami a legszebb: ugyanazt is imádkozzuk a határnak mind a két oldalán. Ugyanazon a nyelven énekelünk, beszélünk, imádkozunk és tanulunk. Az nagyon fontos, hogy ez egyre erősebb legyen, hogy semmiképpen ne gyengüljön.

Mi egy kicsit kesernyésen mosolygunk, amikor az Európai Unió kiírja a határ menti együttműködésre a pályázatokat, és annak van egy olyan szelete, ahol arra adnak pénzt, hogy csökkentsék a határ két oldalán a kulturális különbségeket. Nálunk nem kell csökkenteni a kulturális különbségeket, mert nincs, mert ugyanannak a kultúrának a tagjai vagyunk, de ezt újra és újra mindig el kell mondani. Mert egy olyan világban élünk, hogyha nem vigyázunk arra, ami kedves nekünk, azt elveszik tőlünk, azt kifújja a divat szele, azt kifújja a média szele, az elhalványul, az elhalkul. Ezért fontos, hogy újra és újra megtanuljuk ezt az összetartozást, hogy aztán valóban a táncrendbe egymásra tudjunk rezonálni és egymást tudjuk követni.

A média kedvéért elmondom, hogy a következő kategóriákban hirdetünk pályázatokat: általános iskolák 7. évfolyamán tanuló magyarországi diákok, határon túli magyarlakta területekre irányuló tanulmányútját, tanulmányi kirándulását támogatjuk. A második kategóriánál a magyarországi intézmények diákjai a kiválasztott célországban szakmai és kulturális tartalmú programok megvalósítására kapnak támogatást; egy-egy pályázat keretében 35 ezer forintot adunk diákonként, illetve személyenként. Nagyon fontos, hogy a szakközépiskolákban és a szakiskolákban is legyen ilyen program, tehát a magyar társadalom minden szegmensében fölébredjen és megerősödjön az összetartozás tudata. Dr. Csete Örs igazgató úr felelős azért, hogyha 2014. március 20-án a minisztériumunk honlapját megnyitják az iskolák, akkor ott legyen a pályázat.

Most, amikor örömmel telve vagyunk együtt, hiszen március 15. környékén mindenkinek a szabadság érzülete dagasztja a keblét – legyenek azok lányok vagy fiúk, és ebben a kis műsorban is ezt láttuk -, azért mégiscsak kell beszélnünk egy szomorú dologról is. Itt vannak a kárpátaljai magyar testvéreink, és most bizony a viszontlátogatás el fog maradni, ma ez sajnos nem lehetséges az ukrajnai helyzet miatt, de azt mindenképpen szeretném önöknek és nektek mondani, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy a kárpátaljai magyar közösség biztonságban legyen. Én magam a kormány tagjaként tudom azt mondani, hogy számos olyan intézkedést hoztunk, hogy ez a biztonság meglegyen, hogy mi készen álljunk arra, hogy segítsünk, úgyhogy ebbe egész biztosak lehettek. Arra kérünk titeket, hogy ezt otthon is mondjátok el mindenkinek, és bízunk benne, hogy előbb-utóbb el fog jönni az az idő, hogy a viszontlátogatást is megejthetjük. Egyelőre a politikáé, a katonáké, a diplomatáké a terep. Bízunk benne, hogy előbb-utóbb levonulnak a színpadról, és azok lesznek a színpadon, akik itt is: a fiatalok, a családok, a tanárok, az iskolák, az egyházak és ez az együttműködés újra beindul. Mi nem hagyjuk, hogy a barátságot és az összetartozást elvegyék tőlünk, úgyhogy ha kint nem is szabad minden, de bent azért legyen szabad március 15-én. Ezt kívánom mindenkinek, és nagyon köszönöm mindazoknak – az iskolának, polgármester úrnak, képviselő úrnak, és mindenkinek a minisztériumban is -, akik azon dolgoznak, hogy ez az összetartozás minél erősebb legyen.

Ne hagyjuk el egymást! Hajrá magyarok! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter