Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Károli Gáspár Református Egyetem új oktatási épületének átadó ünnepségén

2014. okt. 7. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelettel köszöntöm Püspök Urakat, Rektor Urat, Főpolgármester-helyettes Urat, és mindazokat, akik ezt a mai napot megtisztelik!

Amikor az ember egy különlegesnek minősített helyre megy, akkor keresi a differentia specificát. Azt a sajátosságot keresi, amelyik azt a helyet, azt a közösséget, azt az intézményt, azt a világot, amit éppen meglátogat, megkülönbözteti másoktól. Megkülönbözteti értelmében, céljában. A differentia specifica az, ami a sajátos értelem, sajátos cél, és azt is mondhatnánk, hogy a differentia specifica az, ami az örömet adja, a létezés örömét.

Amikor az egyházak által fenntartott intézményekbe megyünk, látogatunk, vagy velük foglalkozunk, akkor az elmúlt 25 évben különösen gyakran tettük föl a kérdést, és tették föl a kérdést – volt, akik kicsit gúnyos éllel, volt, aki kritikusan, voltak, akik támadóan, voltak, akik támogatóan, voltak, akik aggódóan –, hogy miért van szükség a 20. század végén, a 21. század elején külön egyházi intézményekre. Különböző módon föl lehet tenni ezt a kérdést; és a miért, az a magyar nyelv sajátossága, hogy egyszerre kauzális és finális kérdés. Meg lehet nézni, mi az oka, és mi a célja. Hogyha az okát keressük, akkor nagyon egyszerű oka van ennek – bár ez éppen a Károli Gáspár Református Egyetemre kevésbé illik. Az ok az, hogy amit elvettek, azt vissza kell adni. Mert minden tisztességes társadalomnak az az alapja, hogy a tulajdon az szent, az sérthetetlen, és hogyha valakiknek a tulajdonát elrabolták – ebbe tartozik az egyház is –, akkor azt vissza kell adni. A Károli Egyetem esetében ez már csak részben igaz, merthogy ilyen típusú felsőoktatási intézménye a Magyarországi Református Egyháznak nem volt, ahol az universitas minden szakára kiterjedve valóban összefogható a felsőoktatás. Volt ugye jogászképzés, és volt még sok minden, vannak, akik ezt tőlem jobban tudják. De mégiscsak az a típusú református egyetem, ami létrejött a 90-es évek elején, azzal nem rendelkezett az egyház.

Ezért még fontosabb a kérdés, hogy mi az oka, még fontosabb, hogy mi a célja. Mi a célja annak, hogy vannak Magyarországon egyházi fenntartású egyetemek, nemcsak a Károli Gáspár Református Egyetem, hanem más ilyen egyetemek is vannak. A kilencvenes évek elején egy természetes válasz volt az, hogy legyen alternatíva, legyen választási lehetőség. Hiszen nálunk a rendszerváltoztatásnak nevezett folyamat olyan olajozottan ment, hogy egyesek szerint túlságosan is olajozottan, és hogy a felsőoktatás kínálatában ez nem jelentett valamifajta radikális változást vagy megújulást. Emlékszem még ezekre a vitákra: kell-e református egyetem. Vannak itt sokan, akik részt vettek ebben a vitában, amiben fontos és súlyos érv volt az, hogy kell választási lehetőség, hogy ne menjen minden úgy, ahogy addig ment, hanem valóban lehessen mást is választani. Ugye ez a vita lefolyt néhány évvel korábban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esetében is, és én azt mondanám, hogy a legsúlyosabb érv, a legfontosabb érv, amely amellett szól, hogy legyen református egyetem, legyen katolikus egyetem, legyenek egyházi fenntartású felsőoktatási intézmények, az az, hogy legyen értékelvű oktatás.

Tudom, hogy az egy provokatív mondat, hogy legyen értékelvű oktatás, hiszen másutt is lehet értékelvű oktatás, kell is hogy legyen. De hogy milyen szükség van az értékelvű oktatásra, azt az elmúlt napokban, hónapokban nyilvánvalóvá lett – hadd mondjam így, még ha ez régimódi kifejezés is – erkölcsi válság jelzi, ami egyébként a legnemesebb hagyományokkal rendelkező egyetemeinken is megnyilvánul. Pontosan tudják, akik belülről ismerik a magyar felsőoktatást, hogy ez nem egy egyhónapos, nem egy kéthónapos, nem egy egyéves, nem egy kétéves történet, hanem bizony olyan folyamatoknak az eredménye, vagy olyan folyamatoknak a tünete, amelyek nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődtek. Na, most ezzel szemben odaállítani az értékelvű oktatást, erre nagyon komoly igény van, és amihez gratulálni tudok már most itt az elején a Károli Gáspár Református Egyetemnek, az a plusz kétezer jelentkező. Kétezer fiatal 2012-höz képest. 2013-ban, 2014 elején kettőezerrel többen jelentkeztek erre az egyetemre, mint korábban. Ez jelzi azt, hogy van igény. Van igény az értékelvű oktatásra, hogy azon túl, hogy az egyetem jól megközelíthető– köszönet ezért valóban a fővárosnak is, és mindazoknak, akik az egyetem ügyeit intézik –, mert a diák már mégiscsak egy ilyen kényelmes fajta, a jó megközelíthetőség nyilván egy komoly vonzerőt jelent. De bízom benne, hogy ennél többről van szó. Akkor, amikor az erkölcsi válságról beszélünk – ami bizony az oktatási rendszernek számos pontján megnyilvánul –, akkor ezt ne valami olyan nosztalgiával tegyük, hogy bezzeg mi sokkal jobbak voltunk, több ezer éves hagyomány ez, a következő nemzedékek egyfajta dekadens, és az elődökhöz méltatlan nemzedéknek bélyegezni, ezzel már háromezer évvel ezelőtti görög filozófusok is foglalkoztak, hogy ami utánunk jön, az már a vég, az már a pusztulás. Ezzel szembe állítsuk azt az igényt, ami a mai magyar fiataloknak az igénye az értékelvű oktatás iránt, az olyan oktatás iránt, aminek az alapja nemcsak egyszerűen a tudományosság, és a jó tudományosság, hanem ennél mélyebbre nyúlnak az alapjai és a gyökerei.

Van igény az értékelvű oktatásra, és igen, ismerjük el, hogy természetesen más intézményekben is lehet értékelvű oktatás, ahhoz nem kell egyházi intézménynek lenni. Szűkelvűség és butaság lenne ilyeneket mondani. De – és itt jön a lényeg: annak az értékelvű oktatásnak, amit egy református vagy egy katolikus egyetem kínálni tud, van egy sajátos történelmi, kulturális – úgy is mondhatnám –, spirituális gyökere. Vagy azt is mondhatnám, hogy van sajátos történelmi, kulturális, spirituális íze. Olyan sajátossága, ami másutt nincs meg. Ez a differentia specifica, és egy egyházi intézmény – különösen, ha a protestantizmusból ered a léte – sohasem adhatja föl ennek a sajátos íznek, ezeknek a sajátos gyökereknek a megújítását, a megújítási igényét. Kifejezi ezt a közösséget, sajátosságot az a mondat – nemcsak azért, mert itt van Bölcskei püspök úr, hanem azért, mert engem is ez az intézmény nevelt –, amelyik ott van a református kollégiumnak a falán Debrecenben: „Orando et laboradno”. Az a kettőség, az az imádkozva és dolgozva élni az életünket, amit valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy úgy élni, úgy dolgozni, úgy tanulni, hogy az semmiképpen sem megfelelési kényszer legyen. Ne megfelelési kényszer legyen az, ahogyan az életünket éljük, ahogyan tanulmányainkat folytatjuk, hanem szabadon bontakoztassuk ki a felülről kapott képességeinket. Szabadon kibontakoztatni azt, amit egyébként az útravalónak kaptunk a bölcsőnkbe, és nem a magunk eredménye, nem a magunk teljesítménye, hogyha ezeket a képességeket szabadon, örömmel kibontakoztatjuk. A protestáns elv, teológia így is mondja: ha hálából élünk, és éppen ezért örömmel élünk, akkor ez egy olyan differentia specifica, amelyik jelzi azt – hogy még egy mondatot mondjak az értékelvű oktatásról –, hogy a nevelés az nem ér véget a középiskolában.

Akkor, amikor az közoktatást átneveztük köznevelésre, akkor lehet, hogy a felsőoktatást is át lehetett volna nevezni felsőnevelésnek, merthogy valóban ugyan más módon nevelünk az egyetemen, más módon nevelünk a főiskolán, hiszen nagykorú, legalábbis a személyi igazolvány alapján nagykorú emberekkel találkozunk itt, és a nagykorúakat bizonyára másképp kell nevelni. Ebben a nevelésben sokkal több a kölcsönösség – ők is nevelnek bennünket, oktatókat –, de igenis szükség van a felsőoktatásban is nevelésre. Szükség van azokra az alapokra, azokra az erkölcsi alapokra, amelyekben az egyházak föl tudják kutatni azt a többet, azt a pluszt, azt a differentia sepcificát, amely őket vonzóvá teszi a mai világnak. Miért tagadnánk: ez a vonzalom egy fontos dolog. Miért tagadnánk: verseny van. Természetesen verseny van a felsőoktatási intézmények között, verseny van a kulturális kínálatban, verseny van a spirituális kínálatban is, verseny van a színvonalban, és számos területen van még verseny. Úgy látom, hogy a református egyetem itt is élen jár a versenyszellemben, hiszen néhány olimpiai bajnok tanult már ezen az egyetemen. Eddig nem tudtam, hogy a reformátusságnak az is a sajátossága, hogy sportban is kimondottan jók vagyunk. Most is éppen egy tornateremben vagyunk, talán ez sem véletlen – de miért is ne. Miért is ne lenne az ép test, ép lélek elve az éppen az egyházak által fenntartott egyetemeken egy fontos dolog.

Talán még egy harmadik dolog, ami ezt a kulturális–történeti–spirituális sajátosságot adja, ami még a katolikus világtól is megkülönbözteti a protestánsokat. Ez az újnak és a réginek egy sajátos viszonya. Nem véletlenül nem mondunk innovációt, nem véletlenül nem mondunk reformokat, hanem reformációt mondunk. Ez azt jelenti, hogy nekünk egy olyan sajátos viszonyunk van mindahhoz – vagy nekik vagy önöknek, most mégiscsak nekünk –, amit a történelemből hozunk; hogy egyszerre van benne folyamatosan a megújulás képessége, a megújulás igénye, azzal a tudattal, hogy ez a megújulás akkor lesz igazi megújulás, akkor lesz versenyképes, akkor lesz színvonal, akkor lesz stabil – adott esetben erkölcsileg stabil is -, hogyha arra a régire építkezik, arra az örök fundamentumra, ami adatott, és mégis aktuális, mégis modern, mégis korszerű, mégis megfelel azoknak az igényeknek, amire a 21. században joggal elvárható. Tehát az innovációnak, a reformációnak, a megőrzésnek és a megújításnak ez a sajátos viszonya az, ami ennek az intézménynek a profilját adhatja.

Az én dolgom az, és azért jöttem, hogy megköszönjem ezt a munkát, hogy gratuláljak ehhez a munkához. A reformációt egyszerű, paraszti nyelvre is lehetne fordítani, hogy rendbe rakjuk azt, ami rendetlen. Itt, az egyetemen rendbe rakták azt, ami rendetlen volt, és miért tagadjuk, hogy a kilencvenes évek vége felé bizony, meg a kétezres évek elején bizony aggódtunk a református egyetemért, hogy be tudja-e tölteni azt a hivatást, amiért létrehozták. Úgyhogy gratulálok az egyetem jelenlegi vezetésének ahhoz, hogy nemcsak gazdaságilag, nemcsak pénzügyileg, hanem struktúrájában is, színvonalában is, oktatási kínálatában is rendbe rakták azt, ami rendetlen volt, és tovább építették azt, ami jó volt. Hiszen számos érték volt ezen az egyetemen korábban is, ami nem tudott látszani a rendetlenségtől, ehhez különösen gratulálok.

Azt meg feltétlenül ki kell emelnem, hogy itt egy olyan rendszer működik ma már, ami az egyetemnek a gazdasági tevékenységét jelenti, a pénzügyeinek az intézését jelenti, amit mi egyébként most szeretnénk bevezetni a felsőoktatásba, és ez a kancellár rendszer. Azt hiszem, nem így hívják itt azt a testületet, azt az irányítást, ami elsősorban a gazdasági ügyekre, a fejlesztésre koncentrál, azt hiszem, stratégiai igazgató a neve, de itt is ez a fajta stratégiai igazgatás az, amelyik az egyetemet valóban két dologban is megkülönbözteti az egyéb felsőoktatási intézményektől: ez a fejlesztés saját bázison, fejlesztési saját erővel. Azt a három betűt így egymás mellett nem ismerik a Károli Gáspár Református Egyetemen, ami úgy hangzik, hogy PPP, vagyis, hogy olyan magunkra nézve vagy az államra, meg az adófizetők pénzére nézve hátrányos megállapodásokat kötünk, és fejlesztéseket hozunk létre, amit aztán milliárdos nagyságban, éveken keresztül viselni kell a költségvetésnek. Egy felsőoktatási intézmény működését, a jó működését lehetetlenné teszi. Vannak, akik azt mondják – és sok igazuk van ebben –, hogy ha azt a konstrukciót, ami ezt az állam rendeli meg, magáncég építi, és aztán majd törlesztik az árát, és aztán esetleg a magáncég visszatéríti a kapacitást sokszoros árán annak, amit vagy sokszorosan alacsonyabb áron, mint, amit mi fizetünk neki, ezt a konstrukciót itt nem valósították meg. Ha ezt levonnánk a magyar felsőoktatás terheiből, akkor nem is lenne olyan rossz a helyzet, akkor az egyetemek életképesek tudnának lenni. De amikor több százmilliós terheket cipelnek magukkal éveken keresztül, és a végét nem látjuk annak, hogy kifizessék azokat a magáncégeket, akik aztán alacsonyabb áron bérlik azt, amit ők építettek az egyetemnek – hogy tovább rontsam az ünnepi hangulatot. Ha ez nem lenne, akkor sokkal könnyebben állnánk saját erő, saját bázis, saját fejlesztés, saját elképzelés tekintetében.

Ez az, ami a Károli Gáspár Református Egyetemet minősíti ma, és az a jó együttműködés, ami a fővárossal kialakult, az, hogy egy megszűnt oktatási intézményben, amelyik – hadd mondjam így – éveken keresztül ebek harmincadján volt, hiszen üres volt ez az épület, újra oktatás van, és ez növeli Budapest felsőoktatási vonzerejét. Ez egy valóban nagyon jó együttműködés, és köszönjük a fővárosnak, hogy ebben partner volt, és a továbbiakban is partner lesz, és hogy ez együtt jár a színvonal emelkedésével, azt talán az előbb említett plusz kétezres jelentkezői létszám bizonyítja.

Mi persze a gazdasági működésbe nem akarunk és nem is tudunk beleszólni. A törvények ezt másképp rendezik, az egyházi és az alapítványi felsőoktatási intézmények ebből a szempontból önállóak és szuverének. Viszont nem is szokott a Károli Gáspár Református Egyetem az adósságállományával az államhoz jönni, hogy segítsen annak a törlesztésében. Amiben viszont együtt kell működnünk – és bízom benne, hogy ez sikerülni fog –, az a bolognai rendszer áttekintése. Majdnem tíz év telt el azóta, hogy látjuk ennek a rendszernek az előnyét és a hátrányait. Az előnyeit kevésbé, pedig vannak, a hátrányait inkább – azok is vannak. Bízom benne, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem megint élen tud majd járni ebben, hiszen voltak olyan korszakai a magyar oktatási rendszernek – meg az európainak –, amikor éppen az egyházi intézmények jelezték a jövő irányát. Miért ne lehetne ebben az időben is így?

A másik nagyon fontos pont, az a tanárképzés. A tanárképzés, amit szeretnénk egy önálló, külön rendszerre a felsőoktatáson belül úgy létrehozni, hogy a tanárképzésre jelentkezés ne egyszerűen a felnőtté válás idejének a kitolását jelentse, hanem valóban tanítók, tanárok akarjanak lenni a magyar oktatási rendszerben. Ehhez azt az ösztöndíjrendszert, ami már a Károli Gáspár Református Egyetemen is működik – a Klebelsberg-ösztöndíjrendszer –, amelyik jelzi azt, hogy a pedagógusainkra, pedagógusjelöltjeinkre az első perctől oda akarunk figyelni, hogy a rendszerben, egy olyan rendszerben szeretnénk őket képezni, ahol első perctől az oktatás, a tanítás jelen van az életükben. Azt is mondhatnánk, hogy a sajátos, duális képzés, amelyik a gyakorlathoz, a diákokhoz közel van, a később tanítandó diákokhoz, és amikor elkezdik majd a tanítást Magyarországon, adott esetben ezzel az ösztöndíjjal megtámogatva, akkor ne először lépjenek be a középiskolák és az általános iskolák kapuján, hanem valóban felkészültek legyenek. Bízom benne, hogy ebben is jó együttműködést tudunk majd kialakítani.

Még egyszer köszönöm, hogy itt lehetek, gratulálok az eddig elért eredményekhez, és hát még több jó hallgatót kívánok, de még annál is fontosabb, hogy több hallgató legyen, hogy jó hallgatók legyenek, és hogy még tovább nőhessen ennek az egyetemnek a színvonala. Mert erre nemcsak, és talán nem is elsősorban az egyháznak van szüksége, hanem Magyarországnak, és a magyar nemzetnek, az egész Kárpát-medencei felsőoktatásnak.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter