Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Kazinczy-díj átadásán

2013. ápr. 21. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Nyelvművelők, Nyelvőrzők, Nyelvszeretők!

Mindenki, aki szereti és beszéli a magyar nyelvet!

A nyelv, azt tudjuk, hogy teremtő erő. Annyira, hogy például – ha már most vasárnap délelőtt itt vagyunk ebben a gyönyörű teremben – hagy idézzem a Bibliát: a Biblia nyelvében ez a kettő tulajdonképpen egy szó vagy ugyanaz a szó; a tett és a szó, a cselekedet és a beszéd. Ezt ugyanazzal a szóval fejezik ki, és persze ez akkor igaz, hogyha egy olyan valaki beszél, akinek a szava erős. Akinek a szava képes nemcsak hatással lenni a hallgatóságra, a hallgatókra, hanem képes adott esetben megváltoztatni az életet maga körül. Kell valaki, aki, ha azt mondja: legyen világosság, akkor lőn világosság. Kell valaki, aki ha azt mondja – belép egy terembe -, hogy békesség nektek, akkor egyszer csak békesség költözik az emberek szívébe. Nagy tudomány ez, nagy képesség.

A nyelv az teremtő erő akkor, ha van benne lélek. S ha van benne lélek, akkor a nyelv, a beszéd az utat tör magának, akkor elér egészen a másik emberig, amelyik a legnagyobb távolság tud lenni, és amelyik le tudja rövidíteni az éppen az, hogyha megszólítjuk egymást.  De még többről van itt szó a mai napon, nemcsak a teremtő erőről, és arról a lelkületről, amivel teremteni tudunk a beszédünkkel, hanem a formáról is. A lélek az formát is tud teremteni, stílust, gazdagságot, élő kapcsolatot. Ez a mérce, mindenkinek ez a mérce, aki megszólal, aki szóra nyitja a száját. Különösen pedig ez a mérce akkor, ha egy olyan közösségről van szó, egy olyan közösség szavairól beszélünk, egy olyan nyelvről, , amit a milliárdos emberiségből csak néhány millióan értenek.

A magyar nyelv – így szoktuk mondani – ez a mi titkos kódunk. Bár bizonyára voltak már olyan helyzetben, hogy külföldön úgy gondolták, hogy most akkor egymással megbeszéljük, hogy milyen társaságba is kerültünk, úgyse értenek bennünket, és akkor egyszer csak valaki, lehet, hogy már tört magyarsággal megszólított bennünket, hogy vigyázzunk, mert érti, amit mondunk.

Titkos kód; nem mindegy, hogy milyen állapotban van. A mérce magasra van téve: költőink, írónk, a magyartanárok, én még azt is hozzátenném, jó esetbe a lelkipásztoraink, a színészeink, a színésznőink természetesen, és hogyha jó helyre születtünk, akkor az édesanyánk, az édesapánk, a nagymamánk azok, akik a mércét magasra tudják tenni.

Azért vagyunk ma itt, és önök azért vannak itt minden évben, egyrészt, mert nyilván Győr városa és a gimnázium jó házigazda, másrészt pedig azért vagyunk itt, hogy egyre többen legyünk azok, akik nemcsak szeretik a nyelvüket, hanem művelik is és őrzik is. Szükség van rá. A mai nap, az ünnep nem alkalmas arra, és nem is lenne helyes, hogyha vészharangot kongatnánk, bár lenne rá bizony elég okunk. De mondjuk azt, hogy a nyelvünk olyan, amilyenek mi magunk is vagyunk. Úgyhogy a nyelv egyfajta tükör is, amibe ha beletekintünk, akkor az ország állapotáról, a közösség állapotáról, adott esetben egy családnak, sőt egy embernek, egy személyiségnek az állapotáról is világos képet kapunk.

Akik ma itt vannak, azok példamutatóan ápolják a nyelvünket, egy olyan korban – és akkormégiscsak legyen egy pici kis, ha nem is vészharang, de vészcsengő -, egy olyan korban, amikor néha már a saját édesanyánk sem érti meg azt, amit mondjuk egy felső tagozatos vagy gimnazista sms-ben hazaír, főleg hogyha csak ikonokat használ, kis grafikákat küld el a what’s up alkalmazással, mert bizony a nyelv az sokkal árnyaltabb, mint az okostelefonoknak az ikonja.

A nyelvre tehát vigyáznunk kell, hiszen a nyelv az ugyanakkor a közös emlékezetünk is. Ami mögöttünk van, a múltunk, azt is hozza magával, és előre kijelöli a jövőnket is. Folyamatosan változik is, és ennek tulajdonképpen örülhetnénk, hiszen Kazinczy maga volt a nagy változtató.

Éppen azon gondolkoztam itt a bevezetőben, hogy Pannóniában önök itt a nyugati oldalán Magyarországnak mégiscsak egy Hunniából származó költőnek, politikusnak a nevét vették föl. Nemcsak Hunniának, néha Barbarikumnak is szokták hívni a keleti országrészt – én magam is onnan származom, de szép, hogy ez a név, Kazinczy Ferencnek az életműve ilyen kapcsolatokat is képes teremteni. Ezért örülünk különösen annak, hogy itt Győrben, a Kazinczy Ferenc Gimnázium az, amelyik a szép magyar beszédnek most már több évtizede a házigazdája.

A nyelv törvényszerűségeit tudatosan kell használnunk. Először automatikusan megkapjuk, ösztönszerűen használjuk, és az iskola épp arra való, hogy mindezt tudatosítsuk, és hogyha ez sikerül, akkor megtiszteljük vele az őseinket, megtiszteljük vele az örökségünket, a legnagyobb íróinkat, költőinket, a hazánkat, és leginkább megtiszteljük azt a másik embert, akihez szólunk. És örömmel halljuk, hogy évről évre egyre többen vesznek részt ezen a megmérettetésen az anyaországi és a külhoni diákok is, mert az aztán közhely, de egy nagyon fontos és értékes közhely, hogy bennünket, a Kárpát-medencei magyarságot elsősorban és mindenek előtt a nyelv köt össze. A nyelv, amelyik egyszerre tartalom, forma és lélek. Nemcsak a zene mindenkié, hanem a nyelvünk is, és milyen jó, hogy vannak, akik tesznek is azért, hogy valóban mindenkié legyen a magyar nyelv, a kiejtett szavaknak valóban teremtő ereje, teremtő hatása legyen, mert a szavak, ha megfelelően formálják azokat, akkor még varázsolni is képesek.

A verseny győztesei ismerik a mondatoknak a statikáját, édes anyanyelvünk sziklaszilárd alapozását, csillogó tetőzetét, és az ablakainak díszes kőfüzéreit. De ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a mesét elmondják nekünk, és elmondják nektek is, önöknek is, akik nélkül bizonyára kevesebben lehetnénk ma itt, nyelvművelők és nyelvszeretők, hiszen nemcsak a könyvekben és emlékezetben szereplő nagy írók és költők szövik a nyelvnek a vásznát, a szövetét, a textilt, hanem azok a kiváló pedagógusok és nyelvművelők, akik a sokszor rideg szabályokat érthető és megtanulható formába öntik számunkra, és úgy adják tovább. Ezt a mesét ma a mesemondók, azok a jeles nyelvészek, nyelvművelők és tanárok írják és adják tovább, akiknek élete az anyanyelv, annak a megtanítása és annak a megőrzése.

Nagy öröm, hogy a mai napon őket a legnagyobb nyelvújítóról, és az őt talán leghívebb szellemi örökösként követőről elnevezett díjakkal ismerhetjük el: a Kazinczy-díjjal és a Péchy Blanka-díjjal.

Isten éltesse a győzteseket, a felkészítő tanárokat, mindenkit, aki elismerésben részesül, és mindenkit, aki szereti és beszéli a magyar nyelvet!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter