Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) IX. országos kongresszusán

2013. nov. 9. Beszédek | Hozzászólások

Hagy kezdjem így – olyan ritkán lehet így kezdeni a parlamentben, hogy: Kedves Testvérek!

Bár bizonyára jót tenne a magyar parlamentnek, hogy ha autentikusan lehetne így köszönteni egymást – és miért ne tűzzük ki azt célnak, hogy még egyszer eljutunk ide.

Egy idézettel kezdem: “A hit nem egy dekorációs díszítő elem. Hittel rendelkezni annyit jelent, hogy valóban Krisztust helyezzük életünk középpontjába.” – írta Ferenc pápa augusztus 30-án Twitter-üzenetében. És itt mind a két dolog fontos; az is amit írt, meg az is, hogy Twitter-üzenetében.
Ennek a hétnek, amit most lezárunk szerdán, kétszáz cigány testvérünknek a társaságában találkozhattam magam is Ferenc pápával. Megkérdezte, hogy vannak a magyarok, és még több személyes kérdést is föltett. A szerdai imádságban először szólalt meg magyarul, és azt mondta, hogy: „Isten áldjon titeket”. Ott valóban a cigány testvéreink egy olyan ünneplésben részesítették, ami könnyekig megható volt még férfiember számára is, még protestáns ember számára is egy igazi lelki alkalom volt. Úgyhogy ennek az idézetnek ez is adja az aktualitását. De hát valóban ez a Twitter-üzenet (magyarul: csicsergés).

Amikor a hitnek és a társadalomnak a kapcsolatáról kell beszélnem, akkor hagy kezdjem egy kis történettel. És ha már Zoltán atya fölelevenítette az én lelkipásztori múltamat – és remélem, hogy jövőmet is -, akkor hagy emlékeztessem magamat is arra a rövid kis történetre, amikor észrevettem, hogy állok a szószéken és olvasom a Bibliát, és olyan homályosan látom a híveket. Akkor mondták, hogy szemüveget kell váltani, és akkor kaptam egy másik szemüveget, és próbáltam olvasni a Bibliát, de olyan homályosak voltak a sorok – bár a híveket tisztán láttam. Akkor azt mondták, hogy erre a megoldás a multifokális szemüveg, amelyik a rövidlátásban is meg a távollátásban is segít.
Akkor elgondolkoztam ezen, és úgy megmaradt bennem, hogy az egyháznak néha ez a baja: vagy csak a társadalmat látja, a híveket, és elmosódik a szent szöveg, a szent irat, a Szentírás, a textus; vagy pedig csak a textust látja, arra mereven figyel, de nem látja a kontextust, nem látja a mai embert, nem látja azt a hús-vér valóságot, amire a textus vonatkozik. Tehát ez a textus és kontextus viszonya, ami alapján szeretném a hitnek és a társadalomnak a viszonyát egy kicsit taglalni. Mert, ha rossz a viszony, amikor valóban csak az van, hogy azok, akik szentek szeretnének lenni, szent emberek ebben a világban, és csak a szent szövegre koncentrálnak, egyfajta merevséggel, egyfajta fixáltsággal, akkor lehet, hogy a végén azt fogják mondani, hogy pusztuljon a világ, győzzön az igazság, hiszen ott van az igazság. És nincsenek komolyan véve azok, akikre vonatkozik a szolgálat. Ebből vagy frusztráció következik – hogy egy ilyen idegen szót használjunk -, hogy hát ezek sohasem lesznek olyanok, mint ami ott le van írva a Szentírásban, közben elfelejtjük, hogy nekünk, magunknak is milyen nehezünkre esik. Vagy pedig egyfajta arrogancia, egyfajta sértődöttség, nem is akarnak, nem is tudnak ezek úgy élni. És akkor az ember bezárva marad egyfajta – mondjuk így – vallásos gettóban, és mérgesen, dühösen tekint kifelé az ablakon, mint egyfajta megvédett erős várból, hogy hát miért nem lesztek már olyanok, amilyennek mi szeretnénk. De sok baj van ezzel a kontextussal!

De a másik kísértése talán a 21. században, a 20. század második felében még erősebb a kereszténységnek, azaz hogy egyfajta ilyen „lemaradtam” érzéssel tekint a világra, és azt mondja, hogy jó lenne most már fölzárkózni, jó lenne most már utolérni a modern világot, jó lenne most már valamifajta modernizálás az egyházban. És amikor az evangélium, a textus ebben az ügyben határozott álláspontot fogalmaz meg, akkor ezt egy kicsit erősnek érezzük. Hát azért ez talán mégiscsak egy kicsit túlzás, talán nem kéne ilyen radikálisan fogalmazni.

Anélkül, hogy megbántanám az emlékét, emlékszem rá, amikor egyszer teológus diákként az egyik professzorunk fölolvasta Krisztusnak, Jézusnak azt a nagyon határozott mondását az evangéliumból, hogy aki meg nem gyűlöli az ő anyját és atyját, az nem méltó énhozzám. Ismerjük a kontextusát ennek a szövegnek, hogy mit is jelent ez. És akkor imádkozni kellett a professzor úrnak, és úgy imádkozott, hogy: „Drága Úr Jézus köszönjük, hogy nem gondoltad te ezt olyan komolyan.” Fölvizezni az evangéliumot, mert túlságosan erős a koncentrátum – hát töltsünk hozzá egy kis vizet, töltsünk hozzá egy kis modernséget, fussunk a világ után, jaj, nem vagyunk elég modernek!

Amikor a kontextus, a környezet, a modern világ, az aktualitás elnyeli a textust, vagy a textus semmisíti meg a kontextust, vagy pedig a kontextus nyeli el a textust. De milyen az, amikor a kettőnek – hogy ne legyek olyan értelemben protestáns, hogy csak mindig a negatívumot mondom el -, milyen, amikor jól viszonyul a kettő egymáshoz? A textusban, akkor a textusban, a szent iratban, a szent szövegben, a szent valóságban, amit a Biblia, a Szentírás elénk hoz, abban meglátjuk a mai embert. Mert a mai ember ott van abban a több mint kétezer éves szövegben, azokban a több mint kétezer éves történetekben, azokban a több mint ki tudja hány ezer éves mondatokban. És ugye mindannyiunknak egy alapélménye, amikor hallunk egy bibliai történetet, amikor a szent leckében, az olvasmányban, az evangéliumban – mi úgy mondjuk, hogy a textusban -, egyszer csak rádöbbenünk, hogy rólunk van szó: 21. századi emberekről. Tehát, amikor a textusban keressük és meglátjuk saját magunkat, és meglátjuk a mai embert a gondjával, mert a technikai civilizáció nagyon sokat fejlődött, sokszor az ember kárára, de az örök emberi kérdések azok nem változtak, azok ugyanazok maradtak, és ennek a fölfedezése az, ami a textusnak az erősségét jelenti. Úgy is lehetne másképp mondani, hogy abban a szent történetben, ami Jézus Krisztus története, abban fölismerjük a saját történetünket, hogy hogy van benne. És aztán a kontextusra térve, a kontextusban pedig nem egyszerűen a bűnös világot látjuk, hanem a kontextusban, a környezetben, a társadalomban felfedezzük Istennek a munkáját.
Fölfedezzük azt, ami jó. Más összefüggésben látjuk azokat a dolgokat is, amik rosszak a társadalomban, más értelmet adunk neki. És ez a keresztény küldetés, a keresztény hitnek a küldetése a társadalomban, hogy ott, ahol más emberek valami vulgáris dolgot látnak maguk körül, ami éppen ott a szemük előtt van, ami majd kiveri a szemüket – ahogy szokták mondani -, mi ott mélyebbre látunk. Egyszerre látunk mélyebbre, azért mert magasabbra látunk. Egy más, a textus szempontjából látjuk a kontextust.

Átéltünk mi olyan időket – csak évszámokat mondok most, eseményeket nem is említek: 2002, 2003 -, amikor a vereséggel kellett szembenézni. És akkor nagyon nagy szükség volt azokra a keresztény emberekre, akik meglátták a vereségben az isteni pedagógiát. Azt az iskolát, amibe 2002-ben, 2003-ban bennünket, keresztény politikusokat, és minden magyar keresztényt beíratott az Úr Isten, valamit meg kellett tanulnunk. A 2002-es vereségből, nemcsak azt volt szabad megtanulnunk, hogy milyen gonosz az ellenfél, és hogy milyen manipulációval próbálta megszerezni a hatalmat, hanem magunkba kellett nézni, és kaptunk nyolc évet arra – nagyon keserves nyolc év volt -, hogy megtanuljunk valamit. Valaki megtanulta, valaki még mindig nem tanulta meg, annak majd az Úr Isten újabb iskolákat ad; az isteni pedagógiát látni a vereségben.

És mi tudjuk pontosan, miénk az a tapasztalat, hogy amikor mások, a kontextus, a környezet bennünket a legmélyebben lát, a legnagyobb megverettetésben lát, és gúnyolódik, lehet, hogy éppen abban a pillanatban vagyunk a legközelebb a Jóistenhez, akkor vagyunk a legközelebb a textushoz, akkor, abban a helyzetben.

És azt is meg kellett tanulnunk – és bízom benne, hogy 2010-ben ezt a leckét már jól megtanultunk -, hogy a siker, a győzelem az nem elsősorban triumfálás, valakiknek a megverése, valakiknek a lenyomása, valakiknek a helyettesítése. A siker, a győzelem elsősorban feladat, szolgálat. Úgy mondjuk, hogyha valóban siker koronázza a munkánkat, az nem karrier, hanem áldás. A siker és az áldás közti különbség az, amit meglát a keresztény ember a sikernek a mélyén, amikor magasra kerül, abban meglátja az Istennek az áldását.

Vagy egy másik dolog, ami még mélyebbre visz bennünket, amikor a gonoszsággal találkozunk ebben a világban, akkor abban az emberi elveszettséget fölismerni, az emberi irgalomra szorultságot felismerni, és egy feladatot látni benne.

Van egy híres író-teológus, aki így fordítja azt a mondatot, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat: szeresd felebarátodat, mert éppen olyan, mint te. Éppen olyan bűnös, nyomorult ember. És hogyha folytatjuk, akkor megértjük az üzenetét: éppen olyan, mint te lennél, ha a kegyelem meg nem könyörült volna rajtad. Mi, amikor az emberi gonoszságot, az emberi bűnt látjuk, ami körülvesz bennünket – a politikai életbe jutott jócskán -, akkor nem egyszerűen olyan valakiket látunk, akiket meg kéne semmisíteni, mert ezek gonoszok és rosszat akarnak, hanem meglátjuk az emberi nyomorúságot a mélyén. És akkor ki tudjuk azt mondani, ami számomra a mai napig egy nagyon példamutató dolog; Eperjes Károly barátom – emlékeznek a Heti Válasz című lapra – „Én imádkozom Ferenc testvérért.”; és nem Assisi Szent Ferencre gondolt. Tehát meglátni azt az emberi ráutaltságot és emberi elveszettséget, valakinek az egyébként gonosz, agresszív magatartásában, amiért őérte leginkább imádkozni kell. És ebből következően, mi lehet nagyobb dolog, mint az, amit Jézus megvalósított az életében: gyűlölni a bűnt, és szeretni a bűnöst. Különbséget tenni az ember és a tette között. Mi embereket soha nem akarunk megsemmisíteni, de gonosz tetteket igen. És ezt nemcsak akarjuk, hanem kötelességünk is, keresztény kötelességünk is.

Aztán ugyanígy, hogyha pozitív irányba megyünk: amikor valami jó történik a világban, amikor valami eredményt érünk el ebben a világban, akkor a keresztény olvasat az, hogy ezt egyszerűen nem a saját zsenialitásunknak tulajdonítjuk, hogy milyen jól csináltuk, és már milyen jól küzd ez a kétharmad, hanem hálát adunk érte, és azt mondjuk, hogy ez az Isten munkája, ez az ő segítsége nélkül nem lehetett volna.
Mindent megtenni a sikerért, és aztán pedig tudni azt, hogy a siker végső soron – és ez a végső soron a lényeg – mégsem kizárólag, és nem elsősorban rajtunk múlik. Mert mi lennél, ha te nem kaptad volna?

A hit az a textusból él, úgyis mondják ezt, így mondták a régiek: depositum fidei, azaz a hit kincse. Mindaz, amit az előző évszázadok, évezredek elraktároztak, eltettek nekünk, hogy mi azt használni tudjuk, hogy ez egy élő dolog legyen. Ez az, amiről egyébként Ferenc pápa beszél a kontextusban, a Twitter üzenetben: akik előttünk jártak. És milyen érdekes – azt szoktuk mondani, hogy akik előttünk jártak, hát nem mögöttünk vannak?
Ha szabad, hogy egy kicsit próbára tegyem a keresztény intellektust is, akkor hagy hozzam ide egy igazán mély, keresztény filozófus gondolatát – Kierkegaard-ról van szó, a nagy dán filozófusról, aki azt mondja, hogy az ember az életében nem előre megy, nem a jövő felé megy, hanem tulajdonképpen háttal megy a jövő felé. Amit látunk, az a múltunk. Minél messzebb van, annál nehezebben látjuk, annál homályosabban, mert tulajdonképpen mi hátrafelé haladunk a történelemben, a történetünkben. Mögöttünk van a jövő, és nem tudjuk, hogy mi van ott. De, hogy mi van a múltban, azt tudjuk: akik előttünk jártak. A szent nyelvben egyébként, a héber nyelvben így is van a jövőnek a szava, hogy “aharit”, ami mögöttünk van. És akkor nagyon szépen leírja azt a képet, hogy mihez hasonlíthatnánk: ez olyan, mint amikor a csónakos – ugye tudják – fogja az evezőt, és hátrafelé halad. Mi vagyunk ezek a csónakosok, akik hátrafelé haladunk, és amikor már megretten az ember, hogy megy a nagy semmibe, akkor először is azt mondja: nézz magad elé, ott látod mindazokat példának, akik jó döntéseket hoztak az életükben, jó irányba mentek, és akkor tudsz tájékozódni. Mert végső soron, ami megkülönbözteti a keresztény és a nem keresztény csónakost Kierkegaard szerint az az, hogy a keresztény csónakosnak a csónakjában ott ül vele szemben az angyal, ott ül vele szemben az őrangyal, ő látja a jövőt. És ha mi látni akarjuk, hogy merre kell menni, mi a helyes irány, akkor az ő arcát kell figyelni, mert az ő arcára rá van írva. Azt is mondhatnánk, hogy ott van a textus.
Hogyha a textust figyeljük, akkor fogjuk tudni, hogy mi a helyes irány, mert az a tájékozódási pont. És ez a tájékozódási pont az, ami a kezünkbe adja a valóság megértésének, a valóság értelmezésének a keresztény módját. Ezt úgy nevezik – megint csak a régiek -, hogy lectio christiana; ez a legnagyobb feladat: a diakónia, a karitász, a szociális munka, a kulturális munka, a közéleti munka, az oktatás, ezek mind-mind nagyon fontos feladatai a keresztény közösségnek, az egyházaknak. De ezeket más is tudná végezni, még ha másként is végezné, ha hiányoznánk mi, és nemcsak mi tudnánk végezni. Egy dolgot csak mi tudunk: ezt a Lectio Christiánát, a keresztény olvasatot. Azt a világot úgy olvasni, úgy látni, úgy közvetíteni, úgy prezentálni, ahogyan az megfelel a textusnak. Ez a mi páratlan küldetésünk, amiről nem mondhatunk le. Az ügyeknek, az eseményeknek, a dolgoknak, akár a törvényeknek, mindennek, ami körülöttünk történik az a típusú megítélése és megvizsgálása, hogy mit jelent ez a kereszténység szempontjából, mit jelent ez a keresztény emberkép szempontjából. Megfelel ez a keresztény emberképnek, vagy ellentmond a keresztény emberképnek?
És az egyik legfontosabb feladat, amit az apostol is ránk bíz: vizsgáljátok meg! Vizsgáljátok meg a dolgokat, ami jó, azt megtartsátok, ami gonosz, ami rossz, azt pedig vessétek el. Ez a keresztény közösség feladata, hogyha hűek akarunk lenni Ferenc pápa üzenetéhez: hogy az élete középpontjába ott van ez a mérce. És ehhez a mércéhez méri a valóságot, a magyar valóságot is, a nemzetnek a valóságát is, és ehhez képest vizsgálja meg, a mércére való tekintettel azt, hogy ami történik az jó, jó irányba megy, vagy pedig rossz irányba megy.
A keresztényeket és a nem keresztényeket nem az különbözteti meg, hogy a keresztények mindig átviszik a mércét, hanem az különbözteti meg őket, hogy a nem keresztényeknek – különösen a liberálisoknak – ott van a mérce, és amikor ők futnak neki, akkor gyorsan lejjebb teszik, vagy ha nem sikerül, akkor átbújnak alatta. És amikor már ott vannak a másik oldalon, akkor visszamutogatnak, hogy szégyelljék magukat a keresztények, már megint nem méltóak a saját hivatásukhoz.

Azt mindig különös élvezettel szoktam olvasni, amikor emberek, akik közlik, hogy nekik semmi közük a kereszténységhez, elmagyarázzák nekünk, hogyan kéne jó keresztényeknek lennünk – mert így mozgatják a lécet. Nem az különböztet meg bennünket, hogy mi mindig átugorjuk azt a mérőrudat, amit magunk elé tettünk. Van, amikor mi is leverjük, de ugyanoda tesszük vissza. Nem bújunk át alatta, nem próbáljuk meg lejjebb tenni, és utána átlépni fölötte. Ezért van egy olyan üzenete a kereszténységnek – egyébként a mai magyar társadalomban, minden társadalomban, különösen nagyon fontos a személyközi viszonyokban -, ez pedig nem más, mint a bűnbánat, de legalább ilyen fontos a bűnbocsánat. Annak, aki odaáll, és azt mondja: igen, levertem a lécet, elrontottam, hibáztam, gonoszul cselekedtem, annak van bűnbocsánat. A bűnvallás után van bűnbocsánat. Ebben a világban engem az a kegyetlenség rémiszt el leginkább, amikor valaki ezt valóban őszintén, nem politikai haszonszerzésből, nem számításból odateszi, és azt mondja: igen hibáztam, és aztán utána ütik tovább ugyanúgy, mintha nem mondott volna semmit. Mint ahogy Zákeus, vagy Zakéus történetében: bemegy hozzá Jézus, ő már egy új ember, de kint a farizeusok azok nem újak, azok verik az ajtót, hogy bűnös emberhez mentél be. A bűnben tartás a politikai kommunikáció egyik legsötétebb oldala.

Mércét állítani először magunknak, és aztán mércét állítani a társadalomban, és ezzel esélyt adni, nem ítélkezni, hanem esélyt adni arra, hogy szembesüljenek, akiknek egyébként nem lenne esélye arra, hogy szembesüljenek azzal, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mert minden társadalomnak az alapját az adja, hogy megtanítjuk-e egymást a különbségtételre a jó és a rossz között. Hogy mi az, ami gonosz, és mi az, ami egyébként az ember javát szolgálja. Tehát azt az esélyt kell megadnunk nekünk, keresztényeknek a társadalomnak, hogy a társadalom szembesülni tudjon a saját tetteivel, és a saját tetteinek a következményével.

És hogy ugorjak egyet az aktuálpolitika, oktatáspolitika világába: nagyon egyszerűen ezért vezettük be az erkölcstanoktatást. Azt a szégyent próbáltuk orvosolni, hogy Magyarország ma az egyetlen ország a volt kommunista országok közül, ahol nem volt kötelező erkölcstanoktatás az általános iskolákban. Gondoljunk azért ebbe bele: 23 év elteltével nem sikerült. Bevezettük. Természetesen az erkölcstan kötelező, de hogyha valaki hit- és erkölcstant akar tanulni, mert abban is benne van az erkölcstan, akkor ezt ő szabadon választhatja.
Hogyha szabad egy kicsit nemcsak önkritikusnak, hanem kritikusnak is lenni: megmondom őszintén, egy picit rosszul esett, amikor azt hallottam az egyházi vezetők szájából, hogy ők nem kérték a hittanoktatás bevezetését. Miért nem kérték? 23 év alatt miért nem?
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége mindig újra az elmúlt évtizedekben, mindig mondta, hogy e nélkül nem fog menni az oktatásügy. Tehát, ebben azt gondolom, hogy mindenképpen össze kell fognunk, merthogy az a helyzet, hogy nemcsak az iskolában kötelező az erkölcstan, hanem Magyarországon mindenkinek. Sőt, a Kárpát-medencében is kötelező az erkölcstan, tehát most az általános iskola és a középiskola után mindenkire ki fogjuk terjeszteni az erkölcstant, minden magyar állampolgárra, saját magunkra is, mert e nélkül nincs jövője Magyarországnak.

Hogyha szabad egy pozitív példát mondani a keresztény emberképre – és Soltész Miklós barátomat és harcostársamat hagy dicsérjem meg ebben az ügyben: ami Magyarországon a nevelőszülői hálózat környékén történik, arra érdemes odafigyelni, mert, ha valahol a keresztény emberkép kristálytisztán látszik – nekem az a kínom szokott lenni, hogy sok-sok kormányzati döntésben nem látszik kristálytisztán, csak egy kicsit homályosan -, akkor az a nevelőszülői hálózat átalakítása. Azt vállaltuk, hogy 2014. január elsejétől, tehát néhány hónap múlva egyetlenegy szülő, család nélküli kisgyermeket sem fogunk intézetbe adni, hanem családba fogjuk adni nullától tizenkét éves korig. Nyilván, ha fogyatékkal élő, ha olyan beteg és más olyan hátrányai vannak, amikor muszáj, ez meg fog történni, de alapesetben azt szeretnénk, és véghez fogjuk vinni, hogy 2017. január 1-jére egyetlen gyermek se legyen intézetben nulla és tizenkét éves kor között, hanem mindenki családban legyen. (Taps) Ezt a tapsot majd átadom Soltész Miklósnak, mert az ő stábját illeti.

Közben az is megtörtént, hogy nagyon komoly felkészítő tanfolyamokat tartunk a nevelőszülőknek, mert családot is lehet rosszul vezetni, ezt pontosan tudjuk. Tehát kibővítettük a nevelőszülői hálózatot, hogy alkalmas legyen erre. Nagyon sok segítséget kaptunk a nevelőszülői hálózat felkészítésében az egyházaktól, különösen a görög katolikus közösségtől.
Azért a hívő és a szentté válni akaró emberek is valahol pénzből élnek a hétköznapokban, ezért főállásúvá tettük a nevelőszülőket, tehát munkaviszonyként működik a nevelőszülői lét. A szülői szerepet tehát ilyen módon erősítettük meg. Ez egy komoly fizetésemelkedést is jelent, de egyben presztízsemelkedést is jelent. Nyugdíj lesz, szabadság lesz, táppénz jár, betegszabadság és így tovább és így tovább. Ezzel emeljük meg a nevelőszülőnek a presztízsét. Lehetővé tesszük azt, hogy a gyermekeink, azok is, akiknek valami oknál fogva nem jutott család, a saját szülei hibájából vagy ki tudja, hogy milyen hibából, azok is családban tudjanak felnőni. Na, ez az intézkedés teljes mértékben megfelel a keresztény emberképnek, úgyhogy erre büszke vagyok. Amire nem mindig vagyunk olyan büszkék, azt meg majd megvitatjuk egymás között.

És akkor a befejező gondolat, lehet, hogy egy kicsit provokatív lesz, de már Oszti atyával ezt teszteltem, és azt mondta, hogy jó, el fog menni. Amit a keresztényektől elvárhat a társadalom – vagy nem is a társadalom, hanem mondjuk így: azok, akik döntéseket hoznak -, az egyfajta szent megbízhatatlanság. Az a szent megbízhatatlanság, hogy egy keresztény embernek, egy keresztény közösségnek mindig van még plusz egy olyan magasabb szempontja, ami másoknak nincs. Nem kizárólag politikai szempontjai vannak, nem kizárólag presztízs szempontjai vannak, nem kizárólag haszonelvűsége van, hanem ott van az, megint csak így mondták a régiek: sub specie aeternitatis, az örökkévalóság mércéje alatt méri a valóságot. Na, erre nagyon nagy szükség van. Erre nagyon nagy szükség van, hogy amikor beletemetkezünk a hétköznapokba, amikor már semmit nem látunk csak valóban annyi a perspektívánk, mint egy rosszul sikerült panelháznak a nagyon alacsony plafonja, akkor valaki kinyissa a perspektívát, és azt mondja: de hát az örökkévalóság szempontjából ez vagy az vagy amaz így néz ki. És máris fölszabadul az ember olyan döntésekre, amik egyébként talán eszébe sem jutnának. Ennek a magasabb szempontnak az érvényesítésében néha van egyfajta megbízhatatlanság, mert nem biztos, hogy az ember mindig a pártutasítást hajtja végre, hanem azt mondja, hogy van egy magasabb szempont. De higgyék el, hogy ezzel a szent megbízhatatlansággal tudunk a legjobbat tenni Magyarországnak és a magyar nemzetnek. Ezzel a fajta kritikus elemmel, ami ott kell, hogy legyen a társadalom közepén, a mércével, és ennek a mércének a nem mozgatásával. Ez a legnagyobb szolgálat, amit végezhetünk, ez az, amit tehetünk a nemzetünkért, ez a legerősebb kötőanyag, ha van egy olyan közép, amihez viszonyulni lehet. Hogyha erősödik a társadalomban annak a tudása, hogy mi az, ami rossz és tönkretesz bennünket és szétver, és mi az, ami jó, mi az, ami előre visz bennünket együtt, és nemcsak ma jó, hanem holnap és holnapután is jó lesz. Nemcsak valami aktuális szempontból, taktikai okból, ez most jó, aztán majd meglátjuk, hanem perspektivikusan jó. Ennek a jónak a prezentálása az, ami a legnagyobb feladata azoknak, akik hívő közösségben vannak.
És természetesen ez a fajta szent megbízhatatlanság akkor hiteles, ha ez nemcsak valamilyen morgolódás, ami különösen a kuruc protestánsokra jellemző, ez a jus murmurandi, hogy mindig morgunk valamit, soha nem tetszik nekünk. Ahogyan nagyanyám szokta volt mondani: morog, mint a bolhás kutya, állandóan valami baja van. Akkor hiteles ez a bírálat, ez a kritika, amire szükségünk van, hogyha ez nem egyszerűen kicsinyes morgolódás, hanem valóban az igazságnak a képviselete. És akkor hiteles, hogyha egyébként – hogy ezzel a pozitívummal zárjam – mindenben, amiben önök felismerik, hogy benne van a textus, benne van a mérce. Abban pedig bátran kiállunk egymás mellett, amiben fölismerik; na, ezek is azt a textust használják, amit mi. Amit én a személyes családi életemben, a baráti körömben, az egyházi közösségemben, a nemzeti közösségekben textusként használok, szentírásként, mintha ők is azt olvasnák, mert ez az intézkedés nyilvánvalóan a nélkül nem tudna megvalósulni.
Ami ennél is fontosabb: nekik is onnan van az erejük, és ez egyfajta offenzív kiállást jelent, bátor mellé állást minden olyan intézkedésnek, amiről úgy gondolják, hogy jó és a nemzetet szolgálja, ott nekünk szükségünk van erre a támogatásra. Tehát az a helyzet, hogyha önöknek jól esik – ahogy Zoltán atya mondta -, hogy én itt vagyok, hát még nekünk milyen jól esik, hogy önök itt vannak, hogy itt, a magyar felsőházban azért mégiscsak itt vannak a Magyar Országgyűlés épületében, a mi hangunk itt számít. Nyolc éven keresztül nem számított, más hangok voltak itt. Tehát, amikor az önök hangját itt hallhatjuk, az nekünk erőt jelent, az nekünk bátorítást és támogatást jelent, és erre nagyon nagy szükségünk van.

Úgyhogy engedjék meg, hogy ezzel fejezzem be, hogy megköszönjem azt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének – évtizedek óta a legerősebb keresztény szerveződés Magyarországon -, hogy tiszta vezetésük van, hogy egyenesen fogalmaznak, és hogy hűségesek ahhoz az ügyhöz, amire elköteleződtek.

Köszönöm szépen!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter