Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Klebelsberg Képzési Ösztöndíjak átadásán

2015. feb. 9. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Ösztöndíjasok! Kedves Megjelentek!

A Klebelsberg-ösztöndíj célja, hogy akik tanárnak jelentkeznek, azok jobb tanárok legyenek, és hogy tényleg tanítsanak. Legszívesebben megkérdezném most önöket – ez egy érdekes felmérés lenne –, hogy melyikük hallott már a kilencosztályos általános iskoláról, hogy mennyire követik a szakmán belüli vitákat. Vannak, akik mérgelődnek azon, hogy egy újabb szakmai vita indult el Magyarországon a magyar köznevelés ügyében, én meg örülök neki, hogy végre elkezdtünk a tartalomról beszélni.

Nem tudom, figyelik-e azokat a tudósításokat meg szócsatákat – elnézést kérek az ünnepi pillanattól meg önöktől –, hogy van-e elég WC-papír az iskolákban, hogy ki fizeti ki a betört ablakot, meg hogy jobbról vagy balról kell bemenni az internetre ahhoz, hogy föl lehessen tölteni egy portfóliót. Ezek egyébként nem lényegtelen kérdések, de mindennek akkor van értelme, ha végre a tartalomról beszélünk. Arról beszélünk, hogy mit tanítunk, és hogyan tanítunk.

Hogyha már szóba került ez a kilencedik osztály, amelyik vagy lesz, vagy nem lesz, akkor érdemes meglátni azt, hogy mi van mögötte, mi van e mögött a kérdésfeltevés, ötlet mögött. E mögött az ötlet és javaslat mögött az az igény van, ami egyébként már régen ott van a szakmának a köztudatában, és most kapott egyfajta nyilvánosságot, az igény az nem arra vonatkozik, hogy milyen jó volna egy évvel tovább tanulni, többet tanulni, hanem hogy jobban teljesítsen az általános iskola. Hogy kevesebben hagyják el a nyolc osztályt vagy a hetet, vagy a ki ti tudja hányat. Hogy egyébként alkalmatlan az a tudás, amit megszereztek bármire, továbbtanulni semmiképpen, vagy éppen aztán olyan tudással menjenek továbbtanulva a nyolcadik, vagy ki tudja, hányadik osztály után a középiskolában, hogy ott aztán egy kudarcélménnyel távozzanak egy, kettő vagy három év után – legyen az szakiskola, szakközépiskola vagy éppen gimnázium. Arra van szükség, hogy jobban teljesítsen az általános iskola – alapvetően arra van szükség, hogy jobban teljesítsen az iskola.

És miközben Magyarországon vannak kiváló eredményeink, nagyszerű diákjaink és teljesítményeink, nagyszerű iskoláink és felsőoktatási intézményeink, ott fenn, valahol a felső harmadban, aközben azt látjuk, hogy bizony sokan hullanak ki a rostán alul – és ez nem jó, hogy így van. Ezért gondolkodunk azon – szakmai anyagokkal, tanulmányokkal, komoly munkával az elmúlt időszakban –, hogy miként lehet javítani ezen a helyzeten.

Önök a jövő tanárai, önök tanárok lesznek, egy új tanárnemzedék tagjai, akik azért jelentkeztek – bízom legalábbis benne – a tanár szakra, mert tanítani szeretnének – végül is, miért ne? Bízom benne, hogy jó döntést hoztak, bízom benne, hogy a tanárszakokon egyre magasabb szintű képzések biztosítják, hogy olyan gyakorlati tudást is szerezhessenek, ami képessé és alkalmassá teszi önöket arra, hogy majd jó tanárok legyenek. Azzal fognak foglalkozni, amiben jók, és amit szeretnek. Azt kívánom, hogy ne torpanjanak meg, haladjanak végig kitartóan ezen az úton, szerezzék meg a diplomát!

A jövő tanárai máshogy fognak tanítani, mint elődeik, más módszereket alkalmaznak, más pedagógiai eszközöket használnak majd, de ugye tudják: érdemes építeni az elődök munkájára. Majdnem biztos vagyok benne, hogy aki tanár szeretne lenni, annak az életében, annak az előtörténetében ott van legalább egy jó tanárnő, tanár vagy tanítónő, vagy egy olyan jó pedagógus vagy tanáregyéniség – vagy több is –, aki inspirálta arra, hogy mégiscsak érdemes.

Arra persze többféle módszer vezet, hogy jobbá tegyük az iskolát: úgyis jobbá lehet tenni, hogy átgondoljuk ezt a plusz egy évet, meg úgy is, hogy átgondoljuk a diákoknak a leterheltségét, úgy nézzük át a Nemzeti Alaptantervet, hogy nem túl sokat akarunk-e tanítani, és hogy jól van-e elosztva ez az anyag. Aztán beszélhetünk a jobb tankönyvekről is természetesen, vagy beszélhetünk arról, hogy a tanévnek a rendje jó-e így ezzel a hosszú nyári szünettel, és a közbeeső rövid szünetekkel; annyi mindenről lehetne beszélgetni. Most itt leginkább arra gondolok, hogy a még jobb tanárképzésről kellene beszélni. Arról, hogy hogyan tudjuk a felsőoktatás rendszerén belül úgy alakítani a tanárképzést, hogy az egyszerre legyen benne a felsőoktatás rendszerébe, ugyanakkor pedig felkészülve a hivatásrendre, meglegyen az a saját, belső struktúrája és belső ereje, ami megkülönbözteti minden más felsőoktatási képzéstől. A tanárképző intézményeknek ebbe az irányba kell fejlődnie – ez a szakmai tanácskozások feladata a rektorokkal, a tanszékvezetőkkel, az oktatókkal, és azokkal, akik ott tanulnak, meg a szakmával.

Most itt arról van szó, hogy önök majd tanárok lesznek. Hogyha azt csináljuk, azt végezzük, amit valóban szeretünk, akkor természetes dolog, hogy ahhoz felelősség is kapcsolódik, hiszen önök azzal a döntéssel, hogy jelentkeztek valahová, felvételt nyertek és úgy döntöttek, hogy akkor most el is kezdik a tanulmányokat, felelősséget vállaltak, és felelősséget vállalnak. Felelősséget vállalnak saját életükért, leendő egzisztenciájukért, és azért, hogy valami olyasmivel töltik el az életük jelentős részét, amit valóban szívesen csinálnak. Lehet, hogy a felelősségvállalás nem éppen az a szó, amit egy egyetemista vagy egy főiskolás hallani szeret, de mégiscsak kivételezett helyzetben vannak akkor, amikor már függetlenek, természetesen nem gyerekek, tehát a szülői házat otthagyták, elsősorban nem a szüleik felelőssége, hogy önök hogyan lépnek tovább, de még nem léptek be a munka világába, még nincsenek benne az életnek abban a sűrűjében, ahol helytállásra kényszerülnek, úgy, mint mi, néha megfáradt felnőttek. Úgyhogy ez egy kivételezett helyzet, egy kivételes korszak az életükben, ez az egyetemista-főiskolás lét, de a felelősségvállalást itt sem lehet megúszni, és bízom benne, hogy önök nem is akarják megúszni.

Az a szerződés, amit önök aláírnak, a jövő szerződése, amelyben önök elköteleződnek a jövő Magyarországa iránt is. Jó érzés tudni, hogy az elkövetkező időkben majd olyan tanárok tanítanak, akik már a stúdium elején vállalják ezt az elköteleződést, hogy aztán később a magyar iskolákban taníthassanak.

Azért hoztuk létre a Klebelsberg-ösztöndíjat, hogy megerősítsük a pedagógusok hivatásának megbecsülését, a nélkülözhetetlen tudást és tudni akarást, amellyel majd csak a pedagógusok rendelkeznek. Új utat nyitottunk a pedagóguspályát ösztönözve, és igyekeztünk egy újabb motiváló erőt beépíteni a jövőbe – ez lenne ez az ösztöndíj. Igen, az ösztöndíj, a jövő pedagógus társadalmának egyik alapja, a jövőre vonatkozik. Ösztöndíj, mely hosszantartó és elegendő hátteret biztosíthat, biztonságot teremthet a pedagógusjelölteknek a felsőoktatás időszakában, hogy önök ezt nyugodt tanulással tölthessék.

Önök, Klebelsberg-ösztöndíjasok feladata kettős: példájukkal egyrészt egyre népszerűbbé tehetik a pedagógusképzést, másrészt emelhetik – és emelniük kell – a pedagógusok társadalmi elismertségét és megbecsülését, és hadd mondjam azt, hogy önbecsülését is. Az önbecsülés azt jelenti, hogy az ember tudja magáról, hogy az ő munkájára szükség van, az ő munkája nélkülözhetetlen.

Nem mindig érezzük ezt így, de az idő múlásával rájövünk, hogy a mi tanárságunk egyedi, és mi valami olyat tudunk, amit mások nem tudnak. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk olyan tudásunk van, amit mi tudunk a legjobban továbbadni, akkor ezt természetesen növeli az önbecsülésünket – hát, még hogyha ezt mások is így gondolják.

Hogyha szakmailag közelítünk az önbecsüléshez, akkor azt mondanám, hogy az önbecsülésnek egy nagyon fontos eleme, hogy az ember bízhat saját szakértelmében, bízhat abban a tudásban, amit megszerez a felsőoktatási rendszerben. Bízhat abban, hogy ott minden a legjobb, mindent a legjobban megtanult ahhoz, hogy aztán a gyakorlatban is jól tudja alkalmazni. Azt jelenti a pedagógus önbecsülése, hogy szaktudással rendelkezik, amire építhet, és nem hagyja, hogy ebbe bármilyen zavaros, mostanában kitalált teória, ilyen-olyan statisztika, vagy éppen közvélemény-kutatás eltántorítsa. Ehhez azonban az is szükséges, hogy olyan fiatalok jelentkezzen a tanári szakra, akik komolyan gondolják, akik valóban tanítani akarnak. Az a mi közös küldetésünk, hogy olyan utánpótlása legyen a tanári karnak, amely jövőképet, a hivatás jelentőségét és az életpályát látja maga előtt. Ezért önök egy új nemzedéknek a tagjai.

Tavaly indult az ösztöndíj, önök a második évfolyam, és bízom benne, hogy egy olyan sor elején állnak, amelyik valóban ezt az új nemzedéket jelenti. A hírekben sokszor olvasunk gazdasági növekedésről vagy éppen csökkenésről – hála Istennek az utóbbi időben növekedésről. Sokszor megtapasztaltuk, hogy a növekedés egy relatív fogalom, egy közgazdasági játék része, de az utóbbi időben azt is megtapasztaltuk, hogy mit jelent a valódi növekedés. A tanárképzés – jelentem – növekedésnek indult. Most én is hadd mondjak néhány számot – bízom benne, hogy ezek érdekesek lesznek.

2012-höz képest – amikor látható eredményei kezdtek lenni a tanárképzésnek és az új köznevelési rendszernek – 2014-ben az összes tanári szakra jelentkezések száma 5 212-vel nőtt; ez 50%-os növekedés, miközben emeltük egyébként a felvételi ponthatárt. 2012-höz képest az első helyen megjelölt tanár szakos jelentkezések száma 33%-kal nőtt. 2012-höz képest a felvett tanárok száma is nőtt 7%-kal, 301-gyel. Az nem feltétlenül cél, hogy több tanárt vegyünk föl, de hogy több jó tanár legyen, feltétlenül az.

325%-kal növekedett a természettudományos tanári szakképzésre jelentkezettek száma. Természettudományos tanári szakképzés esetén első helyre jelentkezés is nőtt 148%-kal, és a felvettek száma 152%-kos növekedést jelent, ami 834 fő. Szeretnénk, ha ezek a növekedési számok azt jelentenék, hogy jó tanárok tanítanak továbbra is, és szeretnénk, ha még jobbak lennének azokon a területeken, amelyekben eddig az utánpótlás hiányzott – és ez a természettudományos terület.

Gondolták volna-e hogy 2012-ben mindösszesen állami ösztöndíjjal, önköltséges képzésben négy – jól hallották: négy – kémia szakos tanárt és 16 fizika szakos tanárt sikerült felvenni az egész országban. A két és fél éves osztott rendszerben a mesterképzésre 28 biológia szakos tanárt és 53 matematika szakos tanárt vettek fel. Ez – gondolom – nem jutott volna eszükbe. Mégis így van. Ez jelzi a feladatot. Ezért fontosak a hiányszakmák szempontjai, hogy amikor kifizetünk valamit, akkor szeretnénk, ha önök a sokszorosát hoznák vissza, úgy is mondhatnánk, hogy önök a mi befektetésünk.

Az összegeket ismerik: az ösztöndíj összege 25 ezer, 50 ezer vagy 75 ezer forint. És akkor itt jönnek az újabb számok: a 2014-15-ös pályázati kiírásra 570 pályázat érkezett, ezek közül 516 pályázat minősült sikeresnek, így velük, önökkel ösztöndíjszerződést kötünk. Itt is van növekedés: 13% az előző évhez képest. 142 hallgató havonta 75 ezer forintot kap, 278 hallgató havonta 50 ezret, 96 hallgató havonta 25 ezret. Tudják, hogy mik a szempontok: hiányszakma, a pályázó felvételi eredménye, a munkavállalási régió érintettsége, és a pályázó szociális helyzete is számít. A folytatásnál pedig számítanak a tanulmányi eredmények.

Úgy gondolom, hogy jó helyen van önöknél az adófizetők pénze, hiszen mi azt adjuk tovább. Jó helyen van önöknél az adófizetők pénze, hiszen önökre többet bízunk, mint az adófizetők pénzét, önökre majd a gyermekeinket – meg majd a sajátjaikat is –, a gyermekeink tudását és nevelését bízzuk. Eötvös József, a nagy magyar oktatáspolitikus fogalmazta ezt meg maradandó érvénnyel; célunk változatlan: egy erős, tanítói rend, azt is mondhatnám, hogy hivatásrend. Ez a pálya, fussanak rajta minél messzebbre, sok sikert kívánok ehhez!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter