Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Maglódi Református Egyházközség hálaadó istentiszteletén

2015. ápr. 26. Beszédek | Hozzászólások

Főtiszteletű Püspök Úr! Kedves Képviselőtársam! Polgármester Úr! Ünneplő Gyülekezet!

Annyi legendát és történetet hallottam azoktól, akiknek a neve itt elhangzott, és elsősorban Hajdú Lajostól, hogy magam is úgy érzem, mintha részt vettem volna a templom építésében. Tanuló éveimet töltöttem itt, Maglódon és ehhez még hozzászámolom azt a 25 évet, amit édesapám mellett töltöttem, és valóban a legtöbbet Hajdú Lajostól tanultam, aki egy 160 centi magas, túrkevei gazdaember volt, és akit a történelem vihara nagyon csúnyán elfújt onnan, ahol otthon volt. Ahol többet tudott a földről, meg az állatokról, meg a természetről, mint sok egyetemi tanár. De egy olyan rendszer volt, amelyik úgy gondolta, hogy az ilyen emberekre nincs szükség, úgyhogy építsék inkább Sztálinvárost segédmunkásként. Aztán tovább fújta a szél: ide, erre a kis dombtetőre. És hát ez lett ennek a kis gyülekezetnek az új kezdete. Mert valóban őbenne volt ez az új kezdet. Emlékszem, hogy beszámolt az aláírásgyűjtésekről, igen, elment a tanácselnökhöz is és mondta, hogy iratkozzon fel a templomépítőkhöz. Azt mondta a tanácselnök: „Hogy én? Hát én kommunista vagyok! –Akkor kihúzzuk. (…) De azért ne húzzanak ki!” Itt valóban megtalálta a sok jóakaratú embert.

Emlékszem, amikor az első konfirmációs alkalmat tartotta nekem. Már csak a szerényebb utómunkálatok – így mondják ezt a politikában, borzalmas szó: finomhangolás maradt hátra. Meg kellett töltetni az ifjúságszobát, meg a templomot és emlékszem, az első konfirmátus csoport úgy indult, hogy kiírtuk ide a kapura, hogy ingyen németóra. És aztán jöttek a fiatalok, akik a németórától megfutottak, de itt maradtak konfirmálni, de egy teljesen neveletlen társaság volt. Lajos bácsitól kértem segítséget; mondtam, hogy jöjjön, mert nem bírok a fiatalokkal. Semmi mást nem csinált, csak elmondta az életét. Olyan csönd volt, hogy a légyzümmögését is lehetett hallani. Emlékszem, a legnagyobb megpróbáltatás számára azt volt, amikor eldöntöttük, hogy lesz Maglódon ökumenikus imahét. Mondta, hogy hát azért a katolikusokkal nem biztos, hogy össze kéne fogni, de aztán meggyőztük egymást. Emlékszem elmentem Józsi atyához, aki Kistarcsán töltött öt évet munkatáborban. Úgyhogy volt itt egy ökumené korábban is. Hajdú Lajos először nagyon nehezen állt rá arra, hogy együtt tartsuk az imahetet. De amikor ráállt és az evangélikus testvérek is beálltak ebbe a sorba, emlékszem az első alkalommal olyan sokan voltunk itt ebben a templomban, mint még előtte sose. És arra is emlékszem, 1984-ben volt, hogy egy segítőkész baráti párttag átjött hozzám este, és azt mondta, hogy összehívtak Budapesten egy rendkívüli pártgyűlést. Azt mondták, ha ezek összefognak, akkor itt baj lesz. Megüzentük a pártnak, ha mi összefogunk, az nekik nagyon jó lesz. Mert hogyha összefognak a keresztények, akkor igazi az összefogás, és az mindenkinek a javát szolgálja.

És valóban, az a másik nagyon fontos dolog, és ezt az utódom is folytatta, az, hogy nézzünk túl a saját kerítésünkön. Nemcsak a katolikus és evangélikus testvérekén, hanem a határon túlra is. És ez persze elsősorban a határon túli magyar testvéreinket jelenti, de mi tovább nézhettünk nyugat felé is, és ebbe a közös tanítómesterünk sokat segített nekünk. És valóban, a kelet-német gyülekezeti kapcsolat számomra a nagy tanulásoknak az ideje volt. Nem volt olyan egyszerű az egymással való érintkezés, egyedül én beszéltem németül. Amikor a később egyébként magas állami tisztségbe jutott kelet-berlini lelkész, Michael azt mondta, hogy a következő évben a téma a béke lesz, és hogy a maglódiak tartsanak előadást arról, hogy mit jelent számukra a béke. Ez a békemozgalmak ideje volt. Emlékszem, hogy milyen bajban voltunk, hogy most mit fogunk tudni összehozni. És megint Lajos bácsinál volt a megváltó gondolat, azt mondta: Tiszteletes úr! Ne mondjunk mi semmit, vágjunk egy disznót. Felhívtam Michaelt, hogy a béke gondolata a Schwein. És valóban, kiválasztottunk egy süldőt, elneveztük, ő lesz a református malac. Hizlaltuk egy fél évig, és amikor idejöttek a német testvérek, akkor valóban, a mi békeünnepünk az volt, hogy egy disznóvágás volt a templomkertben és együtt készítettük el, együtt fogyasztottuk el, és ezzel kifejeztük azt, hogy akik meghívják az asztalukhoz a másikat, azok békét akarnak. És emlékszem még arra az evangélikus testvérünkre – bizonyára nem él már –, aki 1984-ben 1945 után először kiállt ide az Úr asztalához és azt mondta: „45 óta gyűlölöm a németeket.” Fölhúzta az ingjét a karján, amin végig ott voltak a gránátok nyomai, mert ő egy német gránáttól kapott sebesülést, és ez a családjából valakinek a halálát okozta. Most, 1945 után először, befogadott vendégnek egy német asszonyt a házába, és minden este egy öleléssel búcsúznak, és minden reggel egy öleléssel ébresztik egymást. Na, ez a béke.

A németekkel már régen megbékéltünk, az könnyebben ment, mert ők több száz kilométerre vannak. Itt az országon belül még jó lenne egy-két dolgot a megbékélésben elvégezni. Nehezebb, mert túl közel vagyunk egymáshoz, de mégiscsak mi lehetne egy gyülekezet célja?

Amikor itt dolgoztam, mint lelkipásztor, akkor azt szerettem volna, hogy akik ide jönnek, azok érezzék jól magukat. És ne attól érezzék jól magukat, amit én csinálok, vagy amit mi csinálunk, hanem attól, hogy megérzik, hogy itt több van. Mindig legalább eggyel több van, mint ahányan a templomban vagyunk – Isten szeretetétől érezzék jól magukat. És ha már jól érezzük magunkat, akkor a következő lépés az, hogy mások is jól érezzék magukat.

Őrzök egy kis fényképet Lajos bácsiról; egy konfirmáció alkalmával készült, és a templom ajtaja nyitva van. A fényképész átküldte és elnézést kért, hogy véletlenül nyitva maradt az ajtó, és úgy sikerült fényképet készítenie, és emiatt biztos nem tudjuk használni, de azért elküldi nekem. Ez az igazi szimbólum: a templom ajtajának nyitva kell lennie! Mert nagyon sokan vannak még, akiknek itt helyük lenne, de nincsenek itt. És ezek nemcsak a reformátusok, talán nem is elsősorban a reformátusok. Úgyhogy egy gyülekezet egy ilyen helyen, ahol bizony a történelmi szélvihar, ami elindult tulajdonképpen a mohácsi vésszel, idefújta az embereket Püspökladányból, Békésből meg mindenhonnan máshonnan, közösséget kovácsoljon. Mert Magyarországnak a jövője – a politikától függetlenül az –, ha vannak élő közösségek, ha mindenki érezheti, hogy van egy olyan otthona a saját házán túl, ahová tartozik.

Az a kérdés, hogy mit tudunk mi adni ennek az országnak, mit tudunk mi adni ennek a nemzetnek. Mi, magyar reformátusok, mi magyar keresztények azt mondhatjuk, hogy otthont tudunk adni, és a legfontosabb, hogy otthont adjunk. Ma is ugyanaz a program, mint huszonöt évvel ezelőtt, mint negyven évvel ezelőtt, mint ötszáz évvel ezelőtt, mint ezer évvel ezelőtt ezen a táján a világnak, hogy legyen otthona mindenkinek. Mindeni tudja, hogy hova tartozik, mert akkor lesz erős a közösség, akkor lesz erős a nemzet. És ezt úgy nagyjából mindenki tudja. Kérdés, hogy csinálja-e,. hogy valóban megtesz-e érte mindent. Végül is ezért jó nekünk, reformátusoknak, mert mi tudjuk, hogy semmi mást nem kell csinálni, mint engedni kell, hogy az, aki bennünket elhívott, az, aki nekünk otthont ad, az otthont tudjon adni másoknak is. Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, engedjétek hozzám jönni a fiatalokat!

Emlékszem, a maglódi diszkóban a legnagyobb verekedés akkor tört ki, amikor elkezdték csúfolni a református ifjúsági csoportot és az ifjúsági csoport kiállt – persze csak védekező álláspontban. Ennek az összetűzésnek az eredménye az lett, hogy kétszer annyian voltunk a következő ifjúsági órán.

És az utolsó tanulság – talán nem feltétlenül és kizárólag az én személyemről szól –, amit itt még megtanultam, hogy mindenki ért valamihez, és azt kell, hogy beletegye a közösség munkájába, és akkor jó lesz. Minden ifjúsági órán megkérdeztem, hogy mit szóltok ahhoz a bibliai részhez, amit felolvastam, de soha nem szólt senki semmit. Nagyon bántott a dolog, hogy talán nem jól prédikálok, nem jól adok elő. És akkor nekiálltunk rendbe tenni az ifjúsági szobát; emlékszem, egy deszkát kellett elfűrészelni, és egy biedermeier széket hoztam haza Németországból, és arra tettem rá ezt a deszkát, és elfűrészeltem a biedermeier szék szélét. És akkor befogadtak a fiatalok; látták, hogy én sem értek mindenhez. És amikor megkérdeztem, hogy miért nem szólnak hozzá az igéhez, azt mondták: ahhoz te értesz, azt te mondjad, mi majd fűrészelünk. Ezután tudtunk az igéről is beszélgetni és együtt parkettázni. Ezek mind nagyon szép emlékek voltak.

Úgyhogy tanítsák a papjukat! Ránk fér, ránk, lelkipásztorokra. Tulajdonképpen még a miniszterre is ráfér, hogy tanuljon. Ma délelőtt megkérdezte az ötéves unokám, hogy mit jelent az, hogy miniszter. Mondom: azt jelenti, hogy szolga. – És ez neked jó? Szolgaként kezdjük, lelkipásztorként, hiszen a miniszter eredetileg azt jelenti, hogy lelkipásztor, hogy Isten igéjének a szolgája. Úgyhogy akár itt, akár ott, próbáljunk meg egymás javára lenni! Ezt kívánom mindannyiuknak.

Köszönöm szépen!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter