Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde a Magyar Gyógyszerészi Kamara ünnepi rendezvényén

2014. nov. 22. Beszédek | Hozzászólások

Elnök Úr, tisztelt Küldöttgyűlés!

Huszonöt év jelentős idő. Huszonöt év alatt számos eredményt lehet elérni, de ha nem vigyáz az ember, akkor sok kárt is lehet okozni. Istennek hála, a Magyar Gyógyszerészi Kamara az előbbiekhez tartozik: büszke lehet azokra az eredményekre, amelyek az elmúlt huszonöt, illetve húsz évet jellemzik. Én ezeket most nem fogom patikamérlegre tenni, mert ahhoz egy hosszabb kifejtő előadásra lenne szükség, de mégis érdemes valamilyen módon mérlegre tenni mindazt, ami ebben az időszakban történt. Ha erre a mérlegre rátesszük az elmúlt huszonöt évet, akkor azt gondolom – a patikusszakma kifejezését használva –, hogy az arányok jók. Tehát jól lettek összekeverve a dolgok egymással, jó arányban vannak, és az irányt is helyesnek tartom. Ez valóban annak köszönhető, amit elnök úr is mondott: még Magyarországon is van olyan, hogy mindkét fél be is tartja, amiben megállapodott. Ettől kezdve – ezt úgy szokták mondani – ez egy dupla nyertes, és nem dupla vesztes játszma. Nyertese a kormány, nyertese a gyógyszerészi kamara, nemcsak a nyolcezer tag, hanem mindazok, akikre kisugárzik ez a megállapodás. Ha egy szakmai szervezet és a kormány között megállapodás van, annak nyilván nyertese egész Magyarország, és az a célunk, hogy valóban nyertesek is legyenek. Köszönöm Elnök úr, a jó együttműködést!

Voltak nehezebb időszakok, voltak könnyebbek, voltak sikerek – érdemes ezekre visszatekintenünk. Tegnap nem tudtam itt lenni, de valami hasonló helyen voltam, talán még a terem mérete is ilyen lehetett; Baden-Badenben jártunk a miniszterelnök úrral, ahol a német családi vállalkozások kongresszusát rendezték meg. Körülbelül 200 ember volt jelen, a becslések szerint ez 15 milliárd eurós vagyont jelentett. Csak néhány nevet mondok: Volkswagen, Mövenpick, és más olyan vállalkozások, amelyekre a német családi vállalkozások szövetségének elnöke azt mondta, hogy német különlegesség, hogy a családi vállalkozás, a családi hagyomány, a családi foglalkoztatás, a családi kultúra és a vállalati menedzsment kapcsolata olyan vállalati klímát teremt a legapróbb vállalatnál is, hogy óriáscégekké fejlődhetnek, amelyek behálózzák az egész világot – és akkor már közeledünk a gyógyszertárakhoz. Elnök úr – aki egyébként mellettem ült az ebédnél – elmondta, hogy 200 családról van szó, valamint hogy öt gyermeke és húsz unokája van. Nyilvánvaló, azért ez is kell az ilyen kiterjedt családi vállalkozásokhoz: az unokatestvérek, a nagybátyák, az egész családhálózat egy olyan vállalati filozófiát képvisel, amit önök, gyógyszerészek értenek, hiszen tudják mit jelent az, hogy a vállalkozás apáról fiúra száll. Természetesen a hölgyeket – látom, többségben vannak – se hagyjuk ki!

Ha tovább megy a családi tradíció, az egyfajta gazdasági szemléletet jelent. Nem egyszerűen arról van szó, hogy hogyan tegyünk szert olyan haszonra a családon belül, amit másokkal nem akarunk megosztani, hanem ez igenis kulturális kérdés. Én magam azok közé tartozom, akik egy kis faluból indultak el, ahol a vidéki értelmiséghez az orvos, a pap és a gyógyszerész tartozott. Én a középső csoportba tartoztam. Az a bizalmi viszony, ami egy gyógyszerésznek, egy gyógyszertár dolgozóinak a magatartását meghatározza, amivel viszonyulnak a lakossághoz, az egy értékes, különleges dolog.

Magyarországon – ahogy elnök úr is említette – 1950 után jöttek a nehéz idők. Ma nagyon nehéz visszatalálni azokhoz a tradíciókhoz, amelyek ezt az országot életben tartották, és tartják akkor is, amikor a politikai vezetők nem alkalmasak arra, hogy életben tartsák az országot. Ezért nagyon fontos nekünk, hogy fel tudjuk fedezni ezeket a tradíciókat.

Ezekhez a tradíciókhoz, ehhez a kultúrához, a gyógyszerészek kultúrájának megújításához nyilván hozzátartozik, hogy olyan gazdasági környezet legyen, amely nem ellehetetleníti ezt a kultúrát, hanem megerősíti. Itt voltak tennivalóink: úgy gondolom, mindenképpen meg kell emlékezni arról, hogy 2006-ban egy olyan súlyos folyamat indult el, amit, ha nem sikerül megállítani 2010-ben, akkor ez a kultúra talán már el is veszett volna. A gyógyszerészet olyan kereskedelmi tevékenységgé silányult volna, ami hiányt okozott volna a rászorulóknak, a gyógyulásra vágyóknak. Az emberek bizalommal fordulnak a gyógyszerészhez, és nem úgy viszonyulnak hozzájuk, mint egy nagy bevásárlóközpont pénztáros kisasszonyához, aki beüti az árat, és elkéri a pénzt, hanem egy mélyebb bizalmi viszony van ebben. Nekem a nagymamám annak idején azt mondta, amit nem merek megkérdezni az orvostól, azt megkérdezem a gyógyszerész kisasszonytól.

Ez a fajta bizalom, ez a kultúra, ez a tanácsadás egyébként ma már megjelenik költségvetési forrásokban is. Önök nagyon fontos láncszemet képeznek az állami gondoskodás folyamatában. Nagyon fontos, hogy saját kézben tartva, magánvállalkozásként működhet a gyógyszerész szakma, ugyanakkor mégis egy állami szolgáltatásnak a kinyújtott keze, egyfajta csatornája – úgy szokták ezt mondani kicsit nagyképűen, hogy transzmissziós szíja a célcsoport felé –, akár a lakossági, akár a kórházi gyógyszerellátásban, vagy egyéb gyógyszerészi szakmai tudást igénylő területeken dolgozzanak a gyógyszerészek. A statisztikák szerint – de ezt önök jobban tudják, mint én, bár én is igyekeztem megtanulni erre az alkalomra – évente 60 millió beteg–gyógyszerész találkozás történik. Ebben hihetetlen nagy lehetőségek vannak az egészség visszanyerésére, a tanácsadásra, a törődésre, a gondoskodásra, ami az önök hivatásának fő eleme. És hát nem hibázhatnak, nem remeghet a kezük az arányok megfelelő eltalálásánál – bizony ez az egészség és a betegség, vagy a gyógyulás és a rosszabb egészségi állapot közti döntést is jelenti egyúttal.

A 2010 előtti időket valóban az jellemzi, hogy egyfajta rosszul felfogott piacgazdasági szemléletben úgy gondolta az akkori kormány meg a kereskedelem szereplői, hogy mindent liberalizálni lehet ebben az országban, mindent lehet árusítani. Kulturális többlet az, amit a gyógyszerészek a gyógyszerkiszolgáláshoz hozzátesznek. Ha azt mondjuk, „gyógyszert a gyógyszertárból”, ez nem a régi reklámot jelenti: „cipőt a cipőboltból”, ennél azért komolyabb szlogen amiatt a plusz miatt, amit önök hozzátesznek szakmai tudásuknak, emberségüknek köszönhetően, és ez a plusz nélkülözhetetlen. Ezért nagyon fontos, hogy sikerült megállítanunk azt a liberalizációs folyamatot, ami 2006-ban újabb nagy lendületet vett.

A liberalizáció hatására oda jutottunk, hogy két évvel a bevezetése után a vidéki kistelepüléseken mintegy 300 gyógyszertárat már csak működési célú állami támogatással lehetett fenntartani, mert a csőd szélére kerültek. Emlékszem arra a válságtanácskozásra, amikor még a választás előtt meglátogattuk elnök urat a gyógyszertárában, és találkoztunk a kamara vezetésével; mondhatjuk azt, hogy 2010-ben káosz, gazdasági, szakmai és morális válság jellemezte a helyzetet – nem az önök munkáját, hanem azokét, akik próbáltak erre a szabadpiaci szegmensre benyomulni. A lakossági gyógyszerellátást végző gyógyszertárak ijesztő mértékben adósodtak el, és a 2006-os adatokhoz képest megduplázódott a kintlévőségek száma. Ez is az elmúlt 25 évhez tartozik. Minden negyedik gyógyszertár veszteségesen működött 2010-ben. Az offshore cégek féktelen patikaalapítási – mondjuk így – aranyláza „gyógyszerárusító helyekké” degradálta a gyógyszertárakat. Ma is nagyon érzékeny ez az egyensúly, hiszen látható, hogy különféle marketingtevékenységgel befolyásolni lehet a gyógyszerfogyasztást: vagy arra sarkallja az embereket, hogy egyre több gyógyszert vásároljanak, vagy pedig az egészséges életmód felé irányítja, amelynek része természetesen az is, hogy adott esetben gyógyszerre van szükségünk – mértékletesen és szakszerűen. És ne feledkezzünk meg arról a személyes szakmai felelősségről sem, ami ezt a kultúrát jellemzi. Nyitva állunk, készen állunk arra, hogy a személyes szakmai felelősségvállaláson nyugvó ellátási modell részesüljön előnyben. Készen állunk a további lépések megtételére, és bízom benne, hogy önök érzékelik ebben az ügyben az előrelépést.

Az intézkedések eredményességét nagymértékben segítette, hogy 2010-ben kötöttünk egy stratégiai megállapodást, amit idén megújítottunk. Annak idején a szakma 12 pontban rögzítette a követeléseit, a kéréseit, ha visszatekintünk, elmondhatjuk, hogy ezek jelentős részben teljesültek. Ezt egy kísérlet részének tekinthetjük – ha az emberrel valami jó vagy rossz történik, ha valami konkrétan megérinti, nehéz elhelyeznie, hogy a rendszerben ez hol áll. Így vagyunk most Magyarországon, bár a nagyhatalmak segítenek bennünket abban, hogy elhelyezzük magunkat valahol a térképen. Látnunk kell, hogy ami Magyarországon történik, annak van máshol is jelentősége – hogyha csak arra gondolok: meghoztuk a törvényt arra vonatkozólag, hogy 2014. január elsejétől 25 százalékot, 2017. január elsejétől pedig 50 százalékot meghaladónak kell lennie a gyógyszerészi tulajdonnak. Önöknek nyilván ezer történetük van, hogy ez hogyan jó, hogyan rossz – én ebből kettőt-hármat ismerek –, nem tudom, de hogy az iránynak ennek kell lennie, abban biztos vagyok. Ha a nagyobb összefüggést nézem, akkor mégiscsak arról szól a történet, hogy lehet-e egy országban, lehet-e a népgazdaság szintjén a tulajdonszerzéssel járó káros folyamatokat megfordítani. A tulajdon szent – mondják –, de nemcsak akkor, amikor már annyit loptunk, hogy nyugodtan mondhatjuk: a tulajdon szent, hanem előtte is. Ez egy nagy kísérlet, aminek önök részesei. Vissza lehet-e fordítani egy rossz privatizációs gyakorlatot, stratégiát? Az élet számos területén próbálkozunk ezzel. Önök is ezt teszik 25 éve. Ha arra gondolunk, hogy az 1990-es évektől – de már előtte is – milyen módon zajlott Magyarországon a privatizáció, láthatjuk, sokkal jobban kiszolgáltattuk magunkat, mint bárhol máshol Európában, és nemcsak az energiaellátás vagy a közszolgáltatások tekintetében. Ezeket a folyamatokat meg kell próbálni visszafordítani, de ez nem olyan egyszerű, mintha eleve jól csináltuk volna.

Kodály Zoltánnak van egy gyönyörű kis írása arról, hogy ha valaki zongorázni tanul, és a kisujjával rosszul tanul meg leütni egy billentyűt, akkor utána nyolcszoros energia szükséges ahhoz, hogy megtanulja helyesen leütni azt. Nyolcszorosa tehát, mintha eleve jól tanulta volna meg. Nem akarom trivializálni ezt a példát, csak azt akarom mondani, hogy azok az erőfeszítések, amelyeket önökkel szövetségben folytatunk, mind azt a célt szolgálják, hogy a gyógyszertár, a gyógyszerészet az legyen a magyar kultúrában, a magyar egészségőrző és egészséghelyreállító kultúrában, ami volt több száz éven keresztül. Azoknak a kezében legyen az ügy, akik ezt a legnagyobb felelősséggel tudják ellátni, és az ő kezükben legyen a tulajdon is.

Beszélnünk kell a népegészségügyi felelősségről is, aminek megvolt a maga következménye. A költségvetési konszolidáció jegyében a gyógyszer-támogatási rendszert úgy alakítottuk át, hogy külön figyelmet fordítottunk a közvetlen gyógyszerellátás rendszerének biztosítására. Bizonyára emlékeznek még arra az intézkedésre, amelyik éves szinten 700 millió forinttal erősítette meg az egy települést egyedül ellátó kisgyógyszertárak finanszírozását. Ez összesen 500 település gyógyszerellátását segítette. Aztán a generikus ösztönző rendszer is egy sikertörténet: évi 3,6 milliárd forint került arra, hogy a betegek valóban az azonos hatóanyagú készítmények közül a kedvezőbbet vásárolhassák. Annál szomorúbb nincs, amikor azt látni, hogy egy gyógyszertárban valaki keresgél a pénztárcájában, és nem tudja kifizetni a gyógyszert; ez egy súlyos dolog. Ha van siker Szócska Mikós államtitkár úr működésében, akkor az, hogy úgy sikerült a gyógyszergyártókkal és nagykereskedőkkel megállapodnia, hogy ebből komoly megtakarítása volt a gyógyszerkasszának, részben a generikus gyógyszerek, részben pedig bizonyos gyógyszerek árának csökkentésével. Így 10 milliárd forintot sikerült otthagyni a betegeknél, mert ha összességében nézzük, akkor ennyivel kevesebbet kellett a gyógyszerekért fizetniük. 2011-ben a betegek 30 százaléka kapott ilyen preferált gyógyszert, ez az arány 50 százalékra emelkedett azóta. Ha ezt összeszámoljuk, a betegek valóban 10 milliárd forinttal kevesebbet fizettek a támogatott gyógyszerekért, mint azelőtt. A gyógyszertári szolgáltatási díj – nem egészen jól fejezi ki azt a pluszt, amit a gyógyszerészek nyújtanak – négy és fél milliárdnyi évente, ebben benne van a tanácsadás, az empátia, a szakmai segítség, amit önök nap mint nap nyújtanak.

A múlt hónap végén kellett benyújtanunk az előző időszakra vonatkozó beszámolót az Országgyűlésnek, ott mindezeket el tudtuk mondani, illetve le tudtuk írni. Bízom benne, hogy ez egyfajta nyilvánosságot is fog kapni. A veszteséges gyógyszertárak száma 2013-ig a 2010-es szintről egyharmadára csökkent. Az ágazat adózása 2010-hez képest a 2013-as évben több mint két és félszeresére nőtt. Önök jó adófizetők ezek szerint. A beszállítói tartozások több mint 30 százalékkal csökkentek, és beálltak a liberalizáció előtti utolsó év, a 2006-os szintjére. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden olyan rózsás, hogy hamarosan a paradicsomba megyünk, de azt, hogy jó irányba haladunk, és hogy az arányokat megpróbáltuk jól beállítani, azért azt merném mondani.

Azért is szerettem volna idejönni, hogy elmondjam: szívesen dolgozom továbbra is a Kamarával, várjuk az önök jobbító javaslatait. Nemcsak a 25 évet szerettem volna megköszönni, hanem mindenkinek azt a munkát, amit naponta az alkalmazottaival együtt tesz a magyar emberek gyógyulásáért, és a több emberi erőforrásra váró emberek ügyéért.

Köszönöm szépen!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter