Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Magyar Ifjúsági Konferencia jubileumi ülésén

2014. dec. 13. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony! Államtitkár Úr! Elnök Úr! Alapító Elnök Úr! Tisztelt Konferencia!

Okosnak látszó emberek vagy talán okosak is azt mondják, hogy ma már a lokalitásnak, a helyhez kötöttségnek csak viszonylagos értelme van és viszonylagos jelentősége. Ahol mindannyian élünk, és ahol mindannyian együtt élünk, azt úgy hívják, hogy global village – globális falu. Bármi, bárhol, bármikor történik, az kendőzetlenül bárhol, bármikor megosztható, megnézhető, kommentelhető – egy dolgot nem lehet vele csinálni: törölni. Kitörölhetetlen. Egy kiskutya szenvedései Dél-Kaliforniában így adott esetben közelebb lehetnek egy érzelmes székely leány szívéhez, mint a faluja templomának az omladozó tornya.

Global village – ha igaz, hogy valóban most már ez van, akkor ez egy nagyon huzatos hely; nincs védett sarka, utcája, háza. A szél – nyilván a global wind, gondolom, hogyha global village – a globális szél mindenhová befúj, és viszi azt, aminek nincs biztos alapja, amit nem szorítunk magunkhoz, nem szorítunk a szívünkhöz. Viszi a történelmet, viszi a kultúrát, viszi a hitet, viszi a nemzeti öntudatot, viszi a lokális identitást. És bennünket is távolít egymástól, bennünket, egymásnak rendelt és mégis szétszakított nemzetrészeket. Bár autópályákat építünk, és a magyar kormány elhatározott szándéka, hogy ebben a választási ciklusban minden autópályának el kell érnie a magyar határt, mégis megkérdezném, hogy rövidebb lesz-e az út? Rövidebb lesz-e az út Kassára, hogyha megépül a Miskolc és Kassa közti autópálya? Rövidebb lesz-e Nagyváradra, rövidebb lesz-e Szabadkára? Vagy még az is lehet, ha nem vigyázunk, hogy hosszabb lesz. Hosszabb vagy rövidebb?

Engem Kelet-Berlinben egy olyan tanár tanított, akit 20 éven keresztül nem engedtek vissza az NDK-ba. Eltávolították, mert nem volt hajlandó részt venni a választásokon. Hogy kire szavazzon az egy jelölt közül, az nem volt kérdés, de nem volt hajlandó részt venni a választásokon, és aztán Bázelbe menekült, ott volt teológiai tanár, és amikor 20 év után először visszaengedték az NDK-ba, hogy tartson egy teológiai előadást, akkor azt mondta, hogy Arkhimédésznek nincs igaza, mert azt mondta, hogy Spárta pont olyan messze van Athéntől, mint Athén Spártától. Ez nem igaz, mert Bázel sokkal messzebb van Berlintől, mint Berlin Bázeltől, mert oda egy nap alatt kijutott, de vissza 20 évet kellett erre várni.

Ez a kis anekdota, ami megtörtént – mert ott voltam, és hallottam, amikor először megérkezhetett újra Kelet-Berlinbe, abba az országba, országrészbe, ahol született – azt mutatja nekünk, hogy a távolság nem technikai kérdés, mint ahogy az idő sem technikai kérdés. Nem annyi, ami a homokórán lepereg, azt legfeljebb kronológiának nevezzük, de a mi időnket úgy hívják, hogy kairosz; Valamire el van készítve az idő, amiben élünk, és azt arra kell használni, mert különben az nem idő.

Most azért vagyunk itt, hogy rövidítsük. Nem, hogy megőrizzük a távolságot, hogy hosszabb ne legyen, hogy távolabb ne kerüljünk, hanem, hogy rövidítsük ezt a távolságot, mert különben egyre hosszabb lesz minden nap. Azért vagyunk itt, hogy közelítsük a nemzetrészeket, a nemzetrészek életét egymáshoz.

Van egy gyönyörű programja a magyar kormánynak – több jó programja van, van néhány, amin még javítani kell, de az én szívemhez az egyik legközelebbi az, amire egyébként nyolc év ellenzék alatt folyamatosan készültünk –, amit úgy hívnak, hogy Határtalanul. A Határtalanul programnak – nyilván ismerik, ismeritek – az a célja, hogy ne legyen olyan magyar iskolás, akik legalább életében egyszer állami segítséggel nem járt a határon kívüli nemzetrészeknél.

Egy kicsit érzelmes lesz az a személyes élmény, amit megosztok – én már idősödő ember vagyok, úgyhogy nekem ez megengedettebb, mint a fiataloknak: amikor a kisfiam kilenc évesen egy budai önkormányzati iskolába járt, szerveztünk a szülők pénzén egy kirándulást, elvittük az osztályt Székelyudvarhelyre. Akkor még nem volt ilyen programja a magyar államnak, az egy másik kormány volt. Én voltam az egyik szülőkísérő. Átléptük a határt, jöttek a partiumi és erdélyi városok, román feliratok, román többség, és akkor egyszer csak megérkeztünk Székelyudvarhelyre, kiszálltunk a főtéren, kirajzottak a gyerekek, és aztán rohan vissza felém egy gyerek a főtéren, átkarolja a lábamat, és azt mondja: „Tanár bácsi – azt hitte, hogy tanár vagyok –,itt magyarul beszélnek!” X száz kilométerre Budapesttől. Na, ezért az élményért érdemes programot csinálni, pénzt kiadni. A jelenleg illetékes államtitkárnak, Potápi Árpádnak az érdeme az, hogy ezt az összeget 2013-ról 14-re megháromszoroztuk: másfél milliárd forint van erre a programra. Bízom benne, hogy két éven belül elérjük, hogy egy teljes egész iskolai évfolyamot el tudunk küldeni a határon kívüli közösségekhez, és fogadni is tudjuk onnan a fiatalokat, mert akkor van értelme a dolognak, hogyha az utca nem egyirányú, hanem kétirányú. Azt tervezzük, hogy 2015-ben 100 ezer fiatal fog eljutni a határon túli magyar közösségekhez. Egy nagyon jól kidolgozott koreográfiája van az ügynek, van benne szabadság, ugyanakkor van benne valamifajta elvárás is, hogy ne csak egyszerűen a tízórait cseréljük ki, meg az uzsonnát, hanem ennél mélyebbre menjen a dolog. Ez a program is azt jelenti, hogy nekünk a távolság, a határok nem játszhatnak szerepet.

Hadd tegyek ide egy másik tényt, az ifjúságkutatásokat, aminek Magyarországon van egy jó módszertana. Az ifjúságkutatások eredményei azt jelentik, hogy a legfontosabb probléma a fiataloknál a kilátástalanság és a bizonytalan jövő. A fiatalok bizonytalanok, céltalanok, félnek a jövőtől, mondja ez az ifjúságkutatás. Én meg azt mondom, hogy a fiatalok magabiztosak, célokat tűznek ki maguk elé, és bizakodva tekintenek a jövőbe. Nyilván itt a Magyar Ifjúsági Konferencia fiataljairól beszélünk. Ez a szándékosan így megfogalmazott elittudat azt jelenti, hogy abban a helyzetben, amiben vagyunk, lehet így is meg úgy is kutatni. Nekünk van egy közös célunk, és ebben önök partnerek, önökre számítunk, és bízunk benne, hogy önök is tudnak ránk számítani. Önök – ha ez nem túlságosan degradáló, azt mondanám, hogy – transzmissziós szíjak. Az egy általános probléma, hogy a politika csak a médián keresztül tud eljutni valójában a választókig, és hogyha egy politikus mond egy üzenetet, akkor azt rögtön el kell osztani hárommal, néggyel, lehet, hogy még ki is kell vonni belőle, és a végén annyira deriváljuk, hogy aztán mínuszba lép át az üzenet. A közösségek, szervezetek – én nem szívesen használom a civil szót, mert az nem jelent mást, mint hogy nem katonai, és egyébként katonai szervezetekre is szükség van – az ifjú polgárok saját közössége az, amelyik, ha megért egy üzenetet, hitelesnek találja, akkor tovább is tudja adni a sajátjaik felé. Ezt jelenti ez a transzmissziós szíj, amire valóban nagy szükség van.

Alaptörvényünk nemzeti hitvallásában olvassuk a következőt: „Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.” Ez a cél.

Tehát nem az a cél, hogy amink van, azt még őrizzük – mert egyre kevesebb lesz –, hanem a gyarapodás, az, hogy ismét naggyá tegyük Magyarországot, hogy ismét gyarapítsuk Magyarországot. Gyarapítsuk a magyar földet, úgy, hogy gazdasági és mezőgazdasági vállalkozásokat indítunk a határon túl is. Gyarapítsuk a magyar tudást, gyarapítsuk a magyar kultúrát, és erősítsük a magyar összetartozást. És hogyha ezt kitűzzük magunk elé – és a nagyobb munka önökre vár már ebben, nem pedig ránk –, akkor három olyan terület van, ahol most már egy kicsit konkrétabban együtt kell működnünk.

Az egyik – mondjuk így – a tanulás, a képzés, a köznevelés és a felsőoktatás, ahol elkészült az a felsőoktatási stratégia, amelyik a Kárpát-medencei térséget egyetlen oktatási térnek tekinti. Hogy is tekinthetnénk rá másként? Ahol vannak magyar egyetemek, Budapesten meg Debrecenben meg Szegeden, meg mindenütt másutt, és vannak magyar egyetemek a határon kívül is: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, vagy legalábbis magyar szakok vannak. Vannak magyar felsőoktatási intézmények Beregszászon, lehetnek a Vajdaságban és Komáromban. És ez egy egységes tér. És aztán vannak magyar képzések a határon kívül – oda is lehet menni tanulni, meg ide is lehet jönni tanulni. Mindez a sokszínűség azt várja el és igényli tőlünk, hogy akik az oktatáspolitikát szervezik, azok egy olyan egységes térbe gondolkodjanak, amelyik optimálisan tudja kihasználni ezeket a lehetőségeket. Azt is, hogy ide lehet jönni, azt is, hogy oda lehet menni. Azt is, hogy ott is lehet tanulni, azt is, hogy itt is lehet tanulni. Azt is, hogy lehet így is meg úgy is – különböző fenntartókkal. Ne adja föl soha azt a jogos állampolgári igényét bármely nemzetrészhez tartozó magyar fiatal, magyar felnőtt, hogy igenis, annak az államnak, aminek a területén él, alkotmányos, emberi jogi, alapjogi kötelessége támogatni, finanszírozni azoknak a képzését, akik ott akarnak tanulni a saját anyanyelvükön. Így megszervezve, így átgondolva érdemes nekünk a felsőoktatásról gondolkodni, és ebben is, és minden másban természetesen önöktől várjuk azt, hogy a jobbító javaslataikat megtegyék.

Ebben az ifjúságkutatásban – elsőre nem is gondoltam ezt fölolvasni – az egyik legfontosabb elem, az a kritikus elem. Önökben a kritikai potenciál állítólag nagyobb, mint bennünk volt fiatalabb korunkban. Én ezt magamra nem tartanám érvényesnek, mert engem két oktatási intézményből is eltávolítottak, egy középiskolából is, meg egy felsőoktatási intézményből is. De mondjuk, ha ez általában igaz, nyilván önök olyan információkkal rendelkezhetnek, amivel mi nem rendelkezhettünk annak idején. Ez az egész internetes világ, ami a globalitásnak egy nagyon fontos eleme önöket alkalmassá is teheti arra, hogy sokkal kritikusabban viszonyuljanak az előző generációk teljesítményéhez, meg ahhoz, ahogyan az előző generáció nem akarja átadni a kompetenciákat és az illetékességeket, ugyanakkor ebben sokkal nagyobb manipulálási lehetőség is van, azt is el kell mondani. De bízom benne, hogy elhiszik és gyakorolni is fogják, hogy mi számítunk azokra, arra a kritikus attitűdre, ami önöket jellemzi.

A felsőoktatás, a köznevelés azok a területek, ahol együtt kell működnünk, közös programokat kell kidolgoznunk. A Határtalanul program a köznevelésre vonatkozik. A nemzeti alaptantervben ott van az a tudás, ott van az az információ, és bízom benne, hogy ott van az az egzisztenciális érdekeltség is, amelyik egységes térként tekint a Kárpát-medencére, a Kárpát-medencei magyarságra.

Aztán egy ennél valamivel prózaibb dolog a fiatalok munkaerő-piaci helyzetének a javítása. Itt is lehet egy egységes tér. És valóban leleményre van szükség az adminisztratív akadályok, a bürokrácia leküzdésére ahhoz, hogy a jövendő magyar fiatalok egy egységes, közös Kárpát-medencei foglalkoztatási térben gondolkozhassanak. Ahol az „itt dolgozom” vagy „ott dolgozom” megint csak a magától értetődő lesz. Mi itt, Magyarországon belül próbálunk tenni ebben az ügyben, és elmondhatom azt, hogy a fiatal diplomások foglalkoztatottsági aránya az egyik legjobb szám ma Európában; jobb számokkal rendelkezünk, mint néhány fejlett, nyugati ország. Ezért nagyon sok minden megtettünk a munkahelyvédelmi akciótervekkel, azoknak a fiataloknak a segítésével, akik 25 éves kor alatt akarnak belépni a munka világába különböző adókedvezményekkel. És bár valóban magas a 20 százalékos munkanélküliség a pályakezdők között, és szomorú, de ez Európában bizony ma egy jó számnak számít.

A most induló uniós ciklusban – és ez is egy nagyon lényeges pont – most vagyunk először mi, a nemzeti oldal abban a helyzetben, hogy uniós pályázati ciklust, támogatási ciklust tudunk tervezni 2014-től 2020-ig. Azt tűztük ki magunk elé, hogy számos olyan programot indítunk el, ahol a határok nem számítanak abban, hogy ki is pályázik, ki is nyer, és ki is valósítja meg ezt a programot. Lesz lehetőség az ifjúsági garancia programra is, amire az elkövetkező öt-hat évben 36 milliárd forintos összeg van – ebben is együttműködnünk. Hogyha ezt elérjük, akkor gyakorlatilag meg tudjuk szüntetni az ifjúsági munkanélküliséget. Egyébként is azt az ambiciózus célt tűztük ki magunk elé, hogy Magyarországon 2018-ra elérjük a teljes foglalkoztatottságot.

A következő fontos feladat a közösségeink megerősítése. Az oktatás, a munkavállalás után az, hogy azok, akik ezekben a dolgokban részt vesznek, tudják, hogy hová tartoznak. A virtuális közösség meg az igazi közösség között azért fényévnyi távolságok vannak. Amikor részt vettem Németországban egy CDU-s, egy kereszténydemokrata továbbképző kurzuson, hogy hogyan lehet a felnőttképzést és az ifjúság képzését a legoptimálisabban kialakítani, akkor bemutattak néhány kiváló, a mi viszonyaink szerint luxus továbbképző intézményt, ahol össze szoktak jönni az ifjú kereszténydemokraták meg az idősebbek is. Ezeknek nagy múltja van, és hát nagyon büszkék rájuk. Aztán elmondták, hogy csak néhányat tartottak meg ezek közül, hiszen az internet világában a távképzés, az interneten keresztüli képzés megvalósítható. És amikor kiértékeltük az egész utat, akkor ettől teljesen függetlenül arról panaszkodtak, hogy érdekes, hogy ma már nem olyan szorosak a kapcsolatok a fiatalok meg az idősek között se a pártcsaládon belül, mint ahogy korábban voltak. Amikor megkérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy ennek köze van ahhoz, hogy most már csak virtuálisan találkoznak ezek az emberek az interneten keresztül, de élőben sohasem látják egymást, akkor nyilván erről együtt elgondolkoztunk.

A valóságos, igazi, élő közösségnek nincs alternatívája, és hogyha ezt az élményt valaki ifjúkorában nem kapja meg, akkor később már nagyon nehéz megszerezni. Ezért fontos az, hogy ennek meglegyen az anyagi alapja, háttere, és itt nyilván szükségesek a jogi változtatások is. Éppen ezért írtuk ki a múlt héten azt a jelzésértékű pályázatot, melynek célja az ifjúsági közösségek megerősítése. A gyermek- és ifjúsági alapból megvalósuló pályázat a fiatalabb korosztály részére lett kiírva, és egyben aktív részvételével, tehát ebben konzultáltunk. Ez a pályázat legalább havi rendszerességgel megvalósuló, értékközpontú és értékteremtő programsorozatokat akar támogatni, ezek ugyanis hozzájárulnak ahhoz a közösségépítéshez, amiről beszéltem. A pályázatra az előbb említett civilek mellett pályázhatnak az egyházi, a határon inneni, és a határon túli szervezetek is.

Hamarosan meghirdetjük a Közös Élmény Programot, rövidítése KÉP, ez az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program, ez már az új szakasz. A beavatkozás keretösszege – így hívják, hogy beavatkozás – 1 milliárd forint, melyből négy évig támogathatóak gyermek- és ifjúsági korosztály részére aktív részvétellel Magyarország területén, illetve Magyarország közigazgatási határán túl is megvalósuló rendezvények. A program keretén belül támogatni tudjuk a gyermekeket, fiatalokat célzó programot, szakmai műhelyeket, találkozókat, tanulmányutakat, tapasztalatcseréket, helyi párbeszéd elősegítését, ifjúsági táborokat, fesztiválokat, országos jelentőségű ifjúságszakmai programokat, valamint az azokhoz kapcsolódó kiadványokat, médiaeseményeket, online aktivitásokat, innovatív projekteket. Ehhez szükség van arra – erről majd államtitkár asszony többet fog mondani –, hogy a ifjúsági konferencia akár mint jogi személyiség maga is pályázhasson itt, és ne csak a különböző tagszervezetek. Én bízom benne, hogy ebben az ügyben előre tudunk lépni. Itt előrehaladott munkálatok vannak; közösségépítés, és ami ehhez kapcsolódik, az természetesen a nemzeti tudatnak az összetartozásnak az erősítése.

Talán érdemes még itt néhány szót szólni a családról is, bár ez önöknek inkább a jövőben jelentkező lehetősége és gondja, hiszen a gyermekvállalás, a családalapítás jelentősen kitolódott az elmúlt évtizedekben. Én azért mégis megemlíteném az egyik kedvenc programot, amit most dolgoztunk ki, és úgy hívják, hogy CSOK. A magyar állam csókja a fiatalok számára: családi otthonteremtési kedvezmény a rövidítés, korábban úgy hívták, hogy szocpol. Még a Hír televízióban is azt mondja a riporter, hogy miért kellett ezt megváltoztatni: szocpol; ezt úgy megszerettük, hogy szocpol. Mi meg úgy gondoljuk, hogy a CSOK is egy jó rövidítés, mert az a kedvezmény azt jelenti, hogy már egy gyermek vállalásával is igényelhetnek fiatal házasok félmillió forinttól három és félmillió forintig ilyen összeget nemcsak új lakás vásárlására Magyarországon, hanem régi lakás felújítására, bővítésére, használt lakás vásárlására is. Több milliárd forint összeg van erre a jövő évi költségvetésben. Bízom benne, hogy ez egy olyan program lesz, amely jelentősen fogja segíteni a házassági és a családalapítási kedvet.

És egy másik ilyen – szándékosan kicsit provokatív – akciónk az, hogy 2015. január elsejétől él a házassági adókedvezmény. Ez azt jelenti, hogy minden fiatal házas havonta 5 ezer forintot tud megspórolni, tehát adókedvezményt kap. Ez azt jelenti, hogy munkában áll, és havi 5 ezer forint adókedvezmény jár neki egészen a házassága kétéves évfordulójáig. Ha korábban gyermeket vállal, akkor természetesen a gyermekvállalásért egy sokkal magasabb összeg jár, de addig is ez növelni fogja – bízunk benne – a gyermekvállalási kedvet.

De igaz az, hogy pénzzel ezt a dolgot nem lehet elintézni, ebben az egyik legfontosabb dolog a tartósság. Mindenfajta szociálpolitikai rendszerben a megbízhatóság, a tartósság az, amelyik inspirálja az embereket arra, hogy igénybe vegyék. A tartósság nyilván összefügg a kormányok változásával is, úgyhogy bízom benne, abban is együtt tudunk működni, hogy tartósan tudjuk képviselni ezt a családpolitikát.

A végére egy különleges embertől egy különleges idézetet mondok el. Friedmann Endre Robert Capa néven vált ismertté, akit a fasori evangélikus gimnáziumban képeztek, és cápának neveztek, és innen vette fel azt a művésznevet, ami őt a spanyol kommunisták támogatásától átvitte az antikommunista táborba. Egy világhírű fotóművész lett, akinek az életművét mostanában fedezzük föl Magyarországon is: van egy Capa Központunk is a fiatal fotóművészeknek. Zseniális fotókat készített. Zsidó származású volt – gondolom, ezt nem kell mondani, a névből kiderül –, nagy magyarnak érezte magát. A második világháborúban haditudósító volt Amerikában. Olyan fényképeket készített, amelyek ma is világhírűek, és nagy kiállításokon mutatják be őket. Rober Capa, azaz Friedmann Endre mondta azt: „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni, az az igazi.” 1947-ben egy amerikai rádiónak adott interjújában mondta ezt.

Önök tehetségesek is, magyarok is, úgyhogy végül is a sikerhez a két legfontosabb adottság megvan. Bízom benne, hogy tovább tudunk menni ezen az úton.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter