Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde a magyar intézetek találkozóján

2014. júl. 8. Beszédek | Hozzászólások

Miniszter Úr, Államtitkár Asszony, Államtitkár Urak, Főigazgató Úr!

Azokat az akrobata mutatványokat kerülném, amiket itt láttunk az előbb – nem is tudom, hogy például amit a fiatalember itt kerékként megvalósított, azt lehet-e még cigánykeréknek nevezni a 21. században – mindenképpen kreatív volt.

Hogyha már Navracsics miniszter úr átengedte nekem, hogy szerkezeti kérdésekről többet mondjak, mint amit ő a Balassi Intézetek tevékenységének elvi megalapozásáról, akkor én valamifajta matematikát szeretnék idehozni, és szeretném, ha meg is valósítanánk, hogy három, kettő, egy. Hogyha az elmúlt négy évben három minisztériumnak az együttműködésén múlt a Balassi Intézeteknek, meg egyáltalán a magyar kultúra prezentációjának, önprezentációjának a sikere, akkor mondjuk azt, hogy most ott tartunk, hogy kettő; tehát koncentrálódik a dolog, és én bízom benne, hogy ez a kettő tulajdonképpen egy lesz a jövőben. Hiszen az a stratégiai döntés, amit a kormány hozott meg – még egyébként eltervezve az előző ciklusban -, hogy a külgazdasági és külügyminisztériumot egy olyan stratégiai ponttá tegyük, amelyik Magyarországnak, a valóságos Magyarországnak a valóságos képviseletét jelenti külföldön. Ez nagyon sok komoly átalakítással, reformmal jár, és ennek részét képezi a Balassi Intézetek hálózata. Örülök annak, hogy ez a fajta koncentráció a külügyminisztérium, a külképviselet keretében fog megvalósulni. Az a rendszer, ahol Magyarország nem egy arcot vagy egy felet vagy másfelet, vagy egymással adott esetben vitatkozó vagy egymást nem támogató arcokat mutat, meg fog szűnni. Egy egységes irányítással nemcsak a kultúránkat, hanem azt, ami mögötte van, meg azt, amit a mi kultúrpolitikánkban is jelent, tudjuk közvetíteni. Merthogy erre valóban vannak jó példák. Bízom benne, hogy azzal, hogy a külügyminisztériumban koncentrálódik mindaz, ami Magyarországnak a külországokban való megjelenítését jelenti,– gondolom -, a költségvetés is emelkedhet majd, mert az egy lényeges dolog, hogy ilyen módon a forrásokat összetereljük.

Rögtön az elején szeretném itt elmondani, hogy – bár átalakulóban van Magyarországon a kultúra finanszírozásának a rendszere – amit az elmúlt években Hatos Pál főigazgató úrral együttműködve a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből biztosítottunk az intézeteknek a programjaihoz, az természetesen a jövőben is rendelkezésre fog állni. Ha nem tekintik túlságosan szubjektívnek vagy önfényezőnek, egyetlen dolgot említenék, hogy milyen sikeres programokat lehet így megvalósítani – már csak azért is, hogy Navracsics miniszter urat provokáljam egy kicsit –; Zágrábról van szó, és a horvátokról. A budapesti Horvát Gimnázium föllépett Zágrábban NKA-támogatással, és modern eszközökkel bemutatták a 800 éves közös horvát-magyar történelmet, és aztán a horvátok saját költségükön többször visszahívták ezt a produkciót, mert annyira tetszett nekik. Ez például egy jó dolog, és azt gondolom, hogy egy jó együttműködést jelent.

Ez a pont az, amire érdemes odafigyelnünk akkor, amikor valamilyen módon mi a saját magunk megmutatásában a régi és az új között vagyunk, mint ahogy az általában lenni szokott, hiszen, ha azt halljuk, hogy magyar kultúra, akkor elsősorban természetesen a klasszikusokra, a klasszikussá vált kulturális eredményeinkre, értékeinkre és embereinkre, személyiségeinkre gondolunk. Nekem például ez a horvát gimnázium fiataljai által bemutatott produkció azt jelezte, hogy ezt a kettőt nem kell feltétlenül, sőt nem is szabad ellentmondásba látnunk, hiszen a 21. század eszközeivel is tudjuk azokat a tradicionális tartalmakat és értékeket elvinni külföldre, amelyek bennünket jellemeznek. Tehát ha kreativitásról beszélünk, ha mobilitásról, ha kulturális diplomáciáról, akkor azoknak a tartalmaknak és értékeknek a bemutatása, amik itt több mint ezer évben Magyarországon keletkeztek, létrejöttek és megőriztük őket, történhet a 21. század eszközeivel, a multimédia eszközeivel a digitális kultúrában mindenfajta olyan crossover műfajokban, amelyek a 21. századi emberhez és a 21. századi fiatalokhoz viszik közel ezeket a dolgokat. Ebből a szempontból valóban az intézet és a külügyi diplomácia offenzívában van, hiszen éppen a tegnapi kormányülésen döntöttünk néhány új képviselet megnyitásáról. Vagy vannak olyan területek, mint például Tallin: egyesül a finnországi és az észtországi nagykövetségünk, így az ottani magyar intézetre hárul az a feladat, hogy ott valóban helyben is erős legyen a jelenléte.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumában való változásokról szeretnék néhány mondatot mondani, hiszen mi is szeretnénk ebbe a – nemcsak a kulturális, hanem egyáltalán – szakmai diplomáciába úgy bekapcsolódni, hogy az valóban lehetővé tegye a magyar kultúrának, a tágabban vett kultúrának az önprezentációját, és ezt egy kétirányú utcává tegye. A minisztériumunkon belül ezzel az évvel létrehoztuk a Nemzetközi Ügyekért Felelős Helyettes Államtitkárságot, amelyiknek éppen az a feladata, hogy összegyűjtse mindazokat az innovációkat, mindazokat a kreatív megoldásokat, amiket Magyarországon alkalmazunk a különböző szakpolitikákban, szakmai kérdésekben, és azokat is megpróbálja elvinni külföld felé. Ezzel kapcsolatban a felsőoktatásban az ösztöndíjasok Magyarországra csábítása területén már eddig is jó együttműködés volt a Balassi Intézeten keresztül akár a rektori konferenciának, akár a felsőoktatási intézményeknek maguknak is. Most szeretnénk ezt még inkább kibővíteni, mert az a tapasztalatunk – gondolom, a külföldön élő intézetigazgatók, főigazgatók meg tudják ezt erősíteni -, hogy miközben van egy általános vita arról, hogy Magyarországra hogyan tekintsen a politika vagy a média bizonyos szegmense, aközben, amikor egy szakpolitikai kérdésben mélyebbre megyünk, akkor kiderül az, hogy a kérdésfeltevéseink – különösen is az Európai Unión belül, de talán nemcsak ott – nagyon hasonlóak a globalizáció miatt is. Azok a kihívások, amikkel szembenéz Magyarország, meg adott esetben más országok, és aztán még az is kiderülhet, hogy erre hasonló válaszokat is próbálunk adni. Sőt, az is kiderülhet, hogy a mi válaszaink adott esetben külföldön versenyképesek vagy vonzóak tudnak lenni. Hogy egyetlenegy példát mondjak erre: nem gondolom, hogy bárki csak úgy ránézésre azt hinné, hogy a jelenlegi francia kormánynak meg a magyar kormánynak olyan sok közös szakmapolitikai vagy egymáshoz közel álló szakmapolitikai döntése van. Például a közfoglalkoztatási programjaink – az ottani munkaügyi miniszterrel tárgyalva néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy – nagyon hasonló logikára épülnek, és ott komoly tapasztalatokat cseréltünk ki. Lengyelországban átalakult a tankönyvellátás rendszere, egyáltalán a tankönyvvel való bánásmód vagy az ahhoz való viszony kultúrája; olyan ügyek, amik ma Magyarországon vitát váltanak ki, azaz a tankönyvellátás állami kézbe vétele, Lengyelországban már egy korábban lezajlott és jól sikerült intézkedés, amiből egy jó gyakorlat lett. Még számos ilyen ügyet tudnék mondani.

Tehát a mi célunk az az, hogy önökkel együttműködve nemcsak a saját jó gyakorlatainkat vigyük el külföldre és mutassuk meg önökön keresztül, hanem a hasonló ügyekben ott született döntéseknek a jó vagy a rossz következményeit, tehát az ottani jó és rossz gyakorlatokat is megismerjük. Rossz gyakorlatokról ritkán szoktunk beszélni, pedig azokból néha sokkal többet lehet tanulni, mint a jó gyakorlatokból. Ezt jelenti a kétirányú utca: hazahozni, ami ott van.

Egy tanácskozást említenék az elmúlt évből: a húszéves Nemzeti Kulturális Alap ünnepségei kapcsán volt egy olyan tanácskozás Magyarországon, amelyik a kultúra finanszírozásának állami szerepével, a magán mecenatúrák és az autonóm művészeti szervezetek szerepével foglalkozott, amiből nagyon sok tanulság származott a magyar rendszerre nézve is. Ezeknek a hazahozatala szerintem legalább olyan fontos, mert akkor látják, hogy nemcsak magunkat vesszük komolyan, hanem őket is komolyan vesszük. A Magyarországra való becsatornázása legalább olyan fontos, mint a saját dolgainknak a kifelé való megmutatása.

Hogy jó legyen ebben az ügyben is az együttműködés a külgazdasági és külügyminisztériummal, ezért ennek a helyettes államtitkárságnak a vezetésére az Emberi Erőforrások Minisztériumán belül Prőhle Gergely államtitkár urat kértem föl, úgyhogy bízom benne, hogy az eddigi jó együttműködés most még egy újabb lendületet fog venni.

A végén, ha szabad, akkor egy emlékemmel vagy képpel szeretném zárni a mondandómat. Néhány héttel ezelőtt Bázelben jártam, az Art Baselen, ami ma a világ egyik legnagyobb művészeti vására és művészeti kiállítása. Harmincegynéhány évvel ezelőtt egyébként egy zsidó származású magyar műkereskedő indította el, László Károly – talán van, akiknek mond valamit a neve -, aki egy 90 évet élt, nagyszerű, izgalmas, érdekes ember. A bázeli a világ egyik legnagyobb kortárs művészeti vására, amire már termékként számos más típusú vásár is épül; például egy olyan sikeres dizájnvásár, amelyiket egészben megvásároltak Miamiba és Hongkongba, és folynak a tárgyalások más komoly világvárosokkal is, hogy átvegyék ezt a brandet, ha lehet, így mondani. Úgyhogy Hongkongban Hongkong-Bázel dizájn art expo van, és Miamiban is Miami-Bázel art expót tartanak minden második évben, mert ebből egy ilyen sikeres termék lett.

Ha megkérdeznénk magunkat és a svájciakat is a svájci kultúráról, akkor sok minden eszünkbe jut, de egy ilyen nagyon karakteres kortárs ügyben biztosan nem. Tanulmányoztam a meghívót, és ez egy fontos témája tud lenni a mai tanácskozásnak is, hogy hogyan kapcsolódik össze ebben a turizmus, a kulturális ipar, mint jövedelemtermelő ágazat, és hogyan jelenti ez a svájci kortárs művészet megjelenítését is – jegyzem meg: a kétszáz galéria közül egy magyar sincs, miközben legalább egy tucat galériában magyarok dolgoznak; ezen is érdemes lenne változtatni.

Egy ilyen jó kezdeményezés, egy ilyen jó – egyszerre üzleti és művészeti – vállalkozás becsatornázása, Magyarországra hozatala, az ezzel kapcsolatos együttműködés, ennek a kialakítása is lehet egy olyan kultúrdiplomáciai tevékenység, amiben – bízom benne – a Balassi Intézetekre lehet számítani.

És hogy azért ne legyen ilyen rózsás a kép a bázeli művészeti vásárról; ha valaki megnézi az ottani képek árait, amelyek olyan egymillió svájci frank körül mozognak átlagban, akkor persze gondolhat arra, hogy nehogy úgy járjunk ezekkel is, mint azokkal a Fälschungokkal, amelyek aztán egyfajta pénzügyi összeomlást okoztak. Itt a műkereskedelem piacán, az már egy következő kérdés, de hogy ilyen ügyekben együtt tudunk működni külföldi partnerekkel, abban egészen biztos vagyok.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter