Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Magyar Tudományos Akadémián – Aktívan a munkáért! konferencia

2013. jún. 27. Beszédek | Hozzászólások

Főigazgató Úr, Államtitkár Úr, Elnök Úr! Tisztelt Megjelentek!

 

Mit keresünk mi a Tudományos Akadémián? – kérdezték tőlem, amikor mondtam, hogy ide jövök egy olyan közfoglalkoztatási programról beszélni, ami elsősorban romákat érint, de természetesen nemcsak romákat. A válasz számomra nagyon egyszerű, mert minden, ami összefügg a tanulással, és minden, ami összefügg a munkával az ebben az országban legalább olyan fontos, mint a Tudományos Akadémia. És azzal, hogy mi ma itt együtt vagyunk, azt szeretnénk kifejezni, hogy valamifajta elit magyar világ, meg valami lent lévő magyar világ közötti szakadékot nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hanem ezeken hidakat akarunk építeni. És aki tisztességesen dolgozik, akkor is, hogyha csak hat osztályt végzett vagy nyolc osztályt végzett, vagy csak érettségije van, annak is helye van a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, mert azt, amit csinál, pont olyan tisztességesen csinálja, mint ahogy az akadémikus is egyébként a saját munkáját tisztességgel végzi el. Úgyhogy, ha valakinek olyan furcsa érzése lett volna, hogy a Tudományos Akadémián van, azt kívánom, hogy érezze magát otthon, mert olyan helyen vagyunk, ami a mi helyünk is, és a mi helyszínünk is.

Ezért is köszöntöm szeretettel mindazokat, akik itt vannak, mindazokat, akik érintettek azokban a programokban, amikről itt szó van. Merthogy valóban úgy van, hogy a jelenlévők megjelenítik a legfontosabb szereplőit a társadalmi fölzárkózásnak. És egy idő után belefáradtam abba, hogy elmondjam a médiába, hogy mi a különbség a fölzárkóztatás és a fölzárkózás között. Most elmondom még egyszer három év után; mert – nem véletlenül – annak idején így alakítottuk az államtitkárságunknak a nevét, együttműködésben a kormánnyal és az Országos Roma Önkormányzattal, amikor azt mondtuk, hogy a fölzárkóztatásban van valamilyen lehajló gesztus, hogy gyertek már ti is, és noszogatunk benneteket, de hát tulajdonképpen ti ezt nem is nagyon akarjátok. A fölzárkózás az pedig azt jelenti, hogy akit föl akarnak zárkóztatni akarja, részt vesz benne, csinálja, őt partnernek tekintik, nem egyszerűen egy segítségre szoruló szerencsétlen, akit most már mozgatni kéne, hogy lépjen előre, hanem ő maga is eldöntötte, hogy részt akar venni ebben a dologban. És ha szabad megfordítani a dolgot, akkor ez azt is jelenti, hogy semmit nem tudunk sikeresen végezni, amivel kapcsolatban nem ébresztettük föl a célcsoportnak – így szoktuk ezt mondani – az érdeklődését és az akaratát. Rengeteg pénzt öltek már a társadalmi integrációba a világnak ezen a táján, szerintem egyébként nem eleget. A probléma nem az, hogy sok vagy kevés a pénz, hanem hogyha rosszul használják föl. És rosszul fölhasználni azt jelenti, hogy én odamegyek, megmondom, hogy mit kell csinálni, és amíg ott vagyok meg van pénz, addig csinálják, aztán mikor elmentem és már nincs pénz, akkor már nem csinálják. Azért hoztunk létre egy olyan intézményhálózatot – és örülök, hogy ma ezen a konferencián főszereplő a Türr István Képző és Kutató Intézet -, hogy ezt a helyben való jelenlétet, és ezt a helyben való motiválást, bevonást, a fölzárkózás igényének a fölébresztését el tudják végezni a legjobb szakemberek. Ezért mi több mint 400 fővel ott vagyunk, ahol a terepen a problémák vannak, és a megoldásnak megvannak a lehetőségei. Mert ez az államnak a feladata, hogy oda menjen, hogy ott legyen, ahol a bajok vannak. Hagy mondjam államtitkár úrnak, hogy én is különösen értékelem a kormányon belül ezt a jó együttműködést, ami kialakult itt nemcsak a közfoglalkoztatási programokban, hanem az egyéb programokban is, mert még a mi kiváló kormányunkat is megérinti néha a tárcasovinizmusnak a veszélye, és akkor mindenki a saját kis programját viszi előre. Itt valóban egy olyan tárcaközi együttműködés van, ami azt hiszem, a kormányon belül is példamutató.

Ha beszéltem az államról, a kormányról, annak a szereplőiről, akkor hagy beszéljek a másik legfontosabb szereplőről, az önkormányzatokról. Ezért örülök különösen annak, hogy itt vannak polgármesterek ma Kelet-Magyarországról, Észak-Magyarországról, a hátrányos helyzetű térségekből, merthogy felülről nem lehet megmondani, hogy mire van szükség. Akik ott vannak vidéken, azok tudják, hogy valójában mi az igazi gond, és mi az igazi megoldás. Szoktunk a parlamentben csatározni, és az interpellációkban néhány kedves vagy kevésbé kedves ellenzéki képviselő – még olyanok is vannak -, azzal szokta kezdeni az interpellációját, hogy én járom az országot, és azt látom, hogy… És akkor van nekünk egy kedves államtitkárunk, Czomba Sándor, ő meg azt szokta mondani, hogy: önök járják az országot, mi meg élünk benne. Tehát az, hogy benne élünk, ez azt jelenti, hogy az önkormányzati világ valóban ott van a parlamentben. Szerintem a következő ciklus komoly feladata lesz az, hogy megteremtse azokat az új csatornákat, ahol az önkormányzatok világának az igényei, a kérései, a kritikája, a segítőkészsége el tud jutni a parlamentbe. Szerintem ez egy lényeges feladata lesz a 2014 utáni időknek, hiszen polgármesterként már nem lehet majd a parlamentben lenni. De most ez a nagyon jó együttműködés. Hogyha szabad egyetlenegy programot hagy mondjak ezzel kapcsolatban: 2010-ben az előző kormány meghirdetett egy 500 milliós programot romatelepek felszámolására. Egyetlen egy önkormányzat jelentkezett, aztán az is gyorsan visszavonta a jelentkezését. Még két évig alakítottuk úgy ezt a programot, hogy ez valóban az ott élőknek az igényeinek megfeleljen, és az ott élőknek be tudja vonni, és lássunk csodát: több mint száz önkormányzat jelentkezett. Mert a polgármesterek megértették – nyilván, mert velük együtt alakítottuk ki a programot -, hogy na ez egy olyan program, amelyiket nem felülről írnak elő, nem Brüsszelből írnak elő, nem valamilyen világtól idegen uniós normáknak próbál megfelelni, hanem azoknak az embereknek akar segíteni, romáknak és nem roma magyaroknak, akik ott élnek.

Hagy beszéljek a harmadik legfontosabb szereplőről – mert itt csak legfontosabb szereplőkről van szó -, az pedig maga a magyarországi cigányság. Azok az elsősorban cigány vezetők, akik azért vezetik a sajátjaikat, mert segíteni akarnak nekik. Sajnos olyanok is vannak, nemcsak a cigányok, hanem a nem cigány magyarok között is, akik inkább csak élni akarnak belőlük, de hála Istennek, mi olyan roma vezetőkkel dolgozunk együtt, akik valóban segíteni akarnak a sajátjaiknak. Akik a megválasztott tisztségüket – gondolok itt a nemzetiségi önkormányzati rendszerre – arra használják fel, hogy valóságos segítséget nyújtsanak a magyarországi cigányságnak. Ezért olyan nagy jelentőségű – nyilván elnök úr beszélni fog erről majd – még a miniszterelnök és az Országos Roma Önkormányzat elnöke között kötött szövetség, megállapodás, ahol a magyar történelemben először konkrét, világos, számokban rögzítettük azt, hogy mit vállalunk mi, és mit vállalnak a cigány emberek. És ezt a vállalást együtt kell teljesítenünk, felelősséggel tartozunk egymásnak, elszámoltatjuk egymást a szó legjobb értelmében. Nagyon fontos, hogy ez előre menjen, és a konkrét számokon lehet ellenőrizni, hogy mi valósult meg abból. Ez egy ritka megállapodás ezen a táján a világnak, meg egyáltalán ebben a roma világban.

És akkor a negyedik legfontosabb szereplőhöz hagy jussak el, ez pedig nem más, mint az egyházak és civil szervezetek, ezért is különösen megtisztelő, hogy Főtisztelendő Kocsis Fülöp püspök atya itt van velünk a mai tanácskozáson. Azt soha nem felejtem el, amikor 2009-ben még ellenzékben voltunk, részt vettem Lakitelken egy görög katolikus találkozón, és akkor a püspök atya két térképet vetített ki: az egyik térképen az volt látható, hogy hol van Magyarországon különösen nagy számban jelen a magyarországi cigányság; a másik térkép pedig a görög katolikusok elhelyezkedését mutatta. Akkor ő ezt a térképet egymás fölé csúsztatta, és majdnem fedte egymást ez a két térkép. És akkor azt mondta, hogy: na, atyák, ez a feladat. Ez a felismerés példamutató, és úttörő a magyarországi egyházak világában. És hála Istennek, azóta többen csatlakoztak hozzá. Megvannak ennek a gyökerei, hiszen az egyházak világában mindennek nagyon mély gyökerei vannak; van legalább egy négyezer éves gyökere, ami az Ószövetség, egy kétezer éves, ami az Újszövetség, meg egy 70 éves vagy 80 éves, ami Sója Miklósnak a hodászi cigánytelepen végzett pasztorációs munkája, úgyhogy van mire építeni, ezek jó fundamentumok. Mert valóban, az egyháznak ott kell lennie, ahol az emberek vannak. Az egyház azt várja, hogy majd mennek hozzá az emberek, akkor üresek maradnak a templomok, vagy azzá válnak, de hogyha az egyház oda megy, ahol az emberek vannak, akkor a végén még a templomok is meg fonnak telni, úgyhogy ez mindenképpen egy nagyon példamutató dolog.

Mi az a küzdelem, amit nekünk meg kell vívni? Néhány szerény szóval erre államtitkár úr is utalt. A küzdelem, amit nekünk meg kell vívni az nem más, minthogy elhitessük azt, hogy ki lehet törni a szegénységből. Hogy az a szociálpolitika, ami semmi mást nem csinál, minthogy úgy gondolja, hogy ezek az emberek ott vannak, szegények, adjunk nekik valami kis segélyt, hogy meg tudjanak élni, mert azért mégiscsak szégyen, hogyha itt komoly szociális problémák vannak – annak vége van. Nemcsak azért, mert nem finanszírozható, hanem azért mert beteggé teszi a lelket. Azt mondta Roosevelt elnök, amikor beindította a nagy közmunka programot az Egyesült Államokban: hogyha segélyt adsz annak, akinek nincs munkája, akkor megmented a testét, ha munkát is adsz neki, akkor megmented a lelkét is. Ez egy mélyen lelki, spirituális kérdés, hogy az a dolog, amire az ember teremtve van, hogy alkosson ebben a világban, azt meg tudja tenni valaki, vagy nem tudja megtenni. És ezért ez a váltás a mi felzárkózási politikánkba, hogy miközben elismerjük az emberi jogoknak a fontosságát, az egyenlő bánásmódot, az antidiszkriminációt és minden mást, aközben azt mondjuk, hogy mindez csak üres malaszt marad, ezek szólamok maradnak mindaddig, amíg egyébként nincs lehetőség, nincs igazi szociális és gazdasági lehetőség azoknak, akik ki akarnak törni a szegénységből. Ez egy nagyon fontos innováció, egy nagyon fontos váltás, és ezt az Európai Unió is elismerte akkor, amikor prioritásként a munkahelyteremtést, az oktatást, az egészségügyi helyzetet és a lakhatást jelölte meg a legfontosabb prioritásnak. És nem véletlenül mi innen Magyarországról javasoltunk még két másik fontos elemet: az egyik az a kultúra volt, mert biztosak vagyunk benne, hogy kultúra nélkül nincs felemelkedés. Nagyon fontos, nagyon jelentős Magyarországon a cigány kultúra, most már annak az ismerete következett el, és jó hely a Tudományos Akadémia, hogy itt a kultúrának és a tudománynak a fellegvárában vagyunk együtt, mert az önbecsüléshez hozzájárul az, hogy tudom, hogy ki vagyok, és mire lehetek büszke. És hogyha a magyarországi cigányság életében csak annyi marad, hogy mit jelent az, hogy te cigány vagy; hát azt, hogy engem elnyomnak meg üldöznek, még ha ez elő is szokott fordulni, az nagyon kevés. Erre a negatív identitásra nem lehet méltóságteljes emberi életet építeni. De hogyha elmondjuk, hogy mit adott a magyarországi cigányság a saját története folyamán a magyar kultúrának, és ezt meg is tanítjuk, akkor úgy gondolom, hogy jó úton járunk, és összekötjük a társadalmi fölzárkózást a kulturális identitás megerősítésével.

Snétberger Ferenc, a világhírű cigány gitárművész Nógrádból jutott el Berlinig a világhírre, nemrég kapott egy nagy magyar kitüntetést. Az ő jelmondata az a maga iskolájában, ahová összegyűjti a tehetséges roma gyerekeket, hogy: a zene felemel. A kultúra felemel, a hit felemel. Ezek a spirituális dolgok, amik felemelnek bennünket szociálisan is, meg egyébként lelkileg és szellemileg is. Tehát mi a kultúrát a roma felzárkózás integráns részének tekintjük, mindenfajta felzárkózás integráns részének. Soha nem hallom a visszhangot, ezért mindig elmondom újra, míg egyszer egy újság ezt tisztességesen meg nem írja: 2013. szeptember 1-jétől a magyar iskolákban kötelező tanítani, és kötelező tanulni a magyar cigányság történetét és kultúráját. Magyarországon van így, a világon sehol máshol nincs így, mert mi tudjuk, hogy az értékeken keresztül lehet egymáshoz közelíteni.

Hagy mondjam azt a másik területét a dolgoknak, amit hozzátettünk még az európai roma stratégiához, ez pedig nem más, mint a biztonságnak a kérdése, a bűnözésnek a kérdése, mert erről is nyíltan, világosan kell beszélni. Mert, ha mi nem beszélünk róla nyíltan, akkor mások fognak úgy beszélni, hogy abból még több gyűlölködés lesz, mert bizony gyűlölködés az van, amiből még több erőszak lesz, és abból még több meg nem értés lesz. Ezért nekünk világosan, tisztán kell beszélni arról, hogyha vannak olyan konfliktusok, amikről azt gondoljuk, hogy talán etnikai hátterük van – hol igen, hol nem –, akkor erről az iskolákban világosan beszéljünk, ezért az oktatásnak ez is természetes része, és ebben a legjobb segítséget nyújtjuk akkor, amikor együttműködünk egymással; roma és nem roma, cigány és nem cigány magyar emberek. Ez egy nagyon lényeges változás.

És a másik fontos változás a szemléletmódban, amit megpróbáltunk ebben a néhány évben, ami nekünk jutott elterjeszteni, az az, hogy a felzárkózás ügyében nincs külön romaügy. Szegények felzárkózása van. És ha meg is különböztetjük a romáknak a részvételét ezekben a programokban, azt csak azért tesszük, hogy világossá tegyük, hogy az összfelzárkózásban – hiszen a közfoglalkoztatásban sincs ilyen különbségtétel – mégiscsak jelentős számban ott vannak a romák. Ezek nem etnikai programok. Az etnikai program az az, amikor a kultúráról beszélünk. Az egy etnikai karakterű dolog, de az is ugyanúgy szól a többségi, mint a kisebbségi társadalomnak. Amikor a munkáról beszélünk, amikor a szociális helyzetről beszélünk, akkor mi azt mondjuk, hogy a magyarországi szegénységen belül a felzárkózás egyformán érvényes mindenkire, aki lecsúszott helyzetben van. Szerintem ez egy nagyon fontos különbségtétel. Ha megnézik egyébként a világon vagy Európában megpróbálják ezt a roma ügyet gettósítani, minthogyha ez a romáknak a speciális problémája lenne, miközben Közép-Kelet-Európában a kommunista örökség következményeképpen millió ember csúszott le, romák és nem romák. És részben a konfliktusnak ez a forrása, hogy egyfajta rivalitás alakult ki a szegénységen belül, amikor rádöbbennek arra az emberek, hogy olyan mélyen vagyunk, hogy mélyebbre már nem nagyon tudunk menni, és itt vannak cigányok és nem cigányok, és akkor elkezdjük egymást okolni azért, amiért másokat kéne okolni, hogy ide jutottunk. Tehát nagyon fontos számunkra, hogy a társadalmi felzárkózás az egy ilyen közös ügy, még akkor is, ugye meg van erre a szép angol kifejezés az Unióban, hogy „explicit but not exclusive”, tehát, hogy megkülönböztetjük a roma programokat, de nem választjuk el a társadalmi felzárkózásnak az egyén programjaitól. Szerintem et egy nagyon lényeges dolog.

Ha szabad néhány szót szólni a konkrétumokról is: először van Magyarországon egy olyan államtitkárság, amelyik a felzárkózással külön is foglalkozik, először van megállapodás az Országos Roma Önkormányzattal. Ez az együttműködés egy nagyon fontos dolog számunkra. Először van egy olyan hálózat – ezért alakítottuk át a korábbi regionális képző központoknak a rendszerét, amit említettem a Türr István Képző és Kutató Intézet -, amelyik ott, a helyi szinten koordinálja, köti össze a legfontosabb szereplőket.

A közfoglalkoztatásról már hallottunk néhány szót, és miután a kultúra és a társadalmi felzárkózás összetartozik, ezért én egy Monet-kiállításnak a megnyitásáról jöttem ide, úgyhogy főigazgató urat nem hallhattam. Hogyha ismételném a dolgot, akkor az azért van, mert ismétlés a tudás anyja, meg azért, mert nem hallottam az előadását. Hagy emeljek ki néhány fontos mozzanatot a képző központunknak a munkájából. Az, amiben a legjobb együttműködésünk van a Belügyminisztériummal meg a Nemzetgazdasági Minisztériummal, az az, hogy csak egyszerűen munkát adni, értelmes munkát adni, az kevés. Korábban láttuk azt, hogy tulajdonképpen a közmunka az a segélynek egy ilyen enyhébb változata volt. Mostanra – polgármestereink jelzik ezt vissza – valóban értékteremtő munkát várunk el, tisztességes szerződéssel, még akkor is, hogyha természetesen ezek a bérek ma még nagyon alacsonyak, de mégiscsak egy megbecsült pozícióba kerülnek azok, akik bekerülnek ebbe a programba. És aztán, mi a következő lépés? Hogyha ezeket a programokat nem kötjük össze az oktatással, a tanulással, akkor tulajdonképpen helyben járást finanszírozunk, még akkor is mondom, ha értékteremtő munka ez. Ezért a nagy feladat az volt, hogy hogyan tudunk olyan képzéseket hozzátenni ezekhez a közmunka-, közfoglalkoztatási programokhoz, amik esélyt adnak arra, hogy aztán azok, akik részt vesznek ebben a programban a következő körben akár a szabad munkaerőpiacon is megállják a helyüket, és ott meg tudják vetni a lábukat. Ez egy nagyon komoly új vállalás, és bízom benne, hogy meg fog valósulni. Van ebben, mondjuk így, hogy olyan specifikus program is – ezt el szoktam mondani a régi viccemet, hogy alakítottuk meg a Nő az esély programot Farkas Flóriánnal, most itt nem mondom el rá való tekintettel. Tehát négyezer roma nőt kerestünk meg az országban, sajnos csak minden negyediket tudjuk bevonni egyelőre a Nő az esély programba, de tovább fogunk lépni. Ez a program a cigány társadalmon belül a nőknek azt a speciális képességét célozza meg, ami az integrációra irányul. Aki egyben tart egy nagy családot, az pontosan tudja, hogy hogyan lehet egyébként egyben tartani egy közösséget, és a cigányasszonyok ismerik ezt. Gondolom azzel a képpel már találkoztak, ahogy ők valamifajta nagykövetként járnak sokszor a többségi meg a kisebbségi társadalom között, egyfajta híd szerepet vállalnak. És, ha ehhez még valami szakmai képzést is kapnak, akkor meg a legjobb úton járunk, mert mi nem szeretnénk mediátorokat képezni, akik egyébként semmi máshoz nem értenek, csak valami mediációhoz. De azt, hogy a szociális munkásoknak, az egészségügyben dolgozóknak, az oktatásban dolgozóknak legyenek közvetítő képességei, amire a nők különösen alkalmasak, azt viszont fontosnak tartjuk, és ezért indítottuk el a Nő az esély programot, ami az egyik legfontosabb programunk, amit egyébként nagy sikert aratva Járóka Lívia képviselő asszonyunk éppen az Európai Parlamentben is bemutatott.

Beszéljünk arról, ami a mai napnak egy fontos mozzanata lesz, bejelentjük azt a programot, ami a Jó gyakorlatok pályázatához kapcsolódik, merthogy ebben a világban is el kell ismerni mindazokat, akik jól teljesítettek, úgyhogy ma itt önök még jutalmat is fognak kapni. Az a program, ami pedig ma elindul, úgy hangzik, hogy Aktívan a munkáért. Az Aktívan a munkáért a hátrányos helyzetű emberek társadalmi felzárkózását tűzte ki célul. Ez egy furcsa szó lesz, megpróbáltam magyarra lefordítani – a kompetenciafejlesztésen és a szakmai képzéseken keresztül. Ez a kompetencia egy varázsszóvá változott az oktatásban. Beszéljünk arról, hogy képesség vagy készség. Azt a felismerést jelenti ez – és 222 településen tízezer fő kompetenciamérése elkészült már, és több mint 20 településen mintegy 400 fő részvételével el is indult a képzés – tehát azt a felismerést, hogy különböző szinteken vagyunk a lecsúszásban is, meg a felemelkedésben is. És nem lehet egy diplomás munkanélkülinek ugyanolyan módon képzést kínálni, mint annak, akinek lehet, hogy a nyolc osztályt sem sikerült elvégeznie. Akik jelentkeznek a közfoglalkoztatásra, azoknak felmérjük a képességeit, megnézzük, hogy milyen előrehaladást értek el az integrációban,  így hozzá tudjuk illeszteni azt a speciális képzési programot, ami nekik a legjobban segít. Lesz egy olyan programunk, ami segít befejezni az általános iskolát, hangsúlyozom: a magyar állam pénzén újra, tehát úgy közfoglalkoztatásban, hogy egyébként a képzés költségét a magyar állam állja, sőt még fizetést is kap az, aki részt vesz ebben a programban. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy a munka mellett tanulnak a résztvevők. Vannak, akiket az érettségihez kell eljuttatni, mert az a lépés hiányzik ahhoz, hogy nőjenek az esélyei, és vannak, akiket szakmához lehet juttatni valamilyen módon. Hogyha elvégeztük ezeket a méréseket, akkor sokkal jobban fogjuk tudni összeilleszteni a programokat mindazokkal a nehéz helyzetekkel, amelyeket orvosolnunk kell.

Ha megengedik, a végén még az elismeréseken túl hagy álljon itt egy idézet Lakatos Menyhérttől, aki a cigányságnak és a magyarságnak az egyik legnagyszerűbb író-költője volt, aki azt írta, hogy: „Vajon van határa a változásoknak? Hol lehetne meghúzni azt a határvonalat, ami a régit elválasztja az újtól?”

Ő a cigányságra nézve tette fel ezt a kérdést, a régi helyzet meg az új helyzet között. Mi is keressük ezt a határvonalat, és bízom benne, hogy azok, akik itt vannak ma mindannyian: egyházi emberek – most látom professzor urat is, esperes urat a református egyház részéről -, civil szervezetek, önkormányzatok, polgármesterek, a magyarországi cigányság képviselői és mi, a kormánynak a képviselői, mi már ezen a határvonalon átléptünk, mi abban az újban vagyunk. Most már csak az a feladat – itt biztosan többen vagyunk, mint százan -, most már csak 9 millió embert kell meggyőzni, és akkor jól fogunk állni.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter