Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Magyarországi Németek Elhurcolásának és Elűzetésének Emléknapja alkalmából

2015. jan. 18. Beszédek | Hozzászólások

Főtisztelendő Atya! Tisztelt Emlékezők!

2015 a német-magyar barátság éve. De milyen barátság az, ahol nem néznek szembe a barátság szégyenfoltjaival, a múlt keserű darabjaival? Azokkal az eseményekkel, melyeknek egy barátságban nincs helye. Ami nem történhetne meg, és mégis megtörténik. Elűzetés. A szót évtizedekig ki sem lehetett mondani, meg sem lehetett nevezni. Azt mondtuk, így tanultuk – ha tanultuk egyáltalán –, hogy kitelepítés. Ez az eufemizmus, ez a megszépítés arról szól, mintha itt bármifajta jogi alapon történt távozás lett volna.

Elűzetés – ez a megfelelő kifejezés. Elűzöttek. És ezért a Magyar Országgyűlés 2012. évi decemberi döntése nélkül az a szó, hogy barátság, hamisan csengene. De 2013 óta január 19. nemzeti emléknap, a németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja. A barátság két nép között több mint szövetség. A barátsághoz nemcsak az őszinteség tartozik hozzá, hanem a bocsánatkérés és a megbocsátás is. Van miért bocsánatot kérni, hiszen 1945-ben az ideiglenes magyar kormány, még ha korlátozott szuverenitással is, de két ellenszavazattal, és néhány tartózkodással többségében megszavazta az elűzetést, és kitelepítésnek nevezte.

De a barátsághoz nemcsak a bocsánat tartozik hozzá, hanem a köszönetmondás is. Ezért volt olyan jó olvasni 2014-ben óriásplakátokon, Budapest közterein ezt a két szót: „Danke Ungarn!” A barátság jelének tekintettük, és az új nagykövet asszony jó indulása volt ez a tett, ez a köszönetmondás. És az elkövetkező napokban hozzánk érkező Angela Merkel kancellárt is, mint Magyarország barátját fogadjuk. Hiszen a magyarországi németek jelenléte a Kárpát-medencében, annak történelmében, kultúrájában, a tudományos és gazdasági teljesítmény, amit a magyarországi németek nyújtottak a német-magyar kapcsolatoknak, különös jelentőséget és különös súlyt ad. És mégis, sokszor alulértékeltük, elhanyagoltuk ezt a részét a kapcsolatainknak, pedig fokmérő. Fokmérője a magyarországi német közösség állapota, fokmérője a német-magyar barátságnak. Hiszen vendégségbe könnyű elmenni, mert az ember megy és jön. De a magyarországi németek itt vannak, itt élnek velünk, részei a magyar államnak, a magyar nemzetnek, részei a magyar kultúrának, részei a magyar gazdasági teljesítménynek – és nem is akárhogy. Sorolhatnánk a neveket: Hauszmann Alajos, Herczeg Ferenc, Márai Sándor – született Grosschmid –, Mechwart András, Munkácsy Mihály, Semmelweis Ignác, Salkaházi Sára, Ybl Miklós, Wekerle Sándor, hogy az Oberfrankokat ne is említsem.

Igen, és sorolhatnánk a falvak neveit is: Dunabogdányt és Bonyhádot, Válajt és annyi más helyet Magyarországon, amely falvaknak az állapotán és képén látszik, hogy mit jelent német alapossággal és szorgalommal dolgozni, mit üzennek a porták, mit üzen a gazdaság, mit üzen a közösség. Ez az önök gazdagsága, önöké, magyarországi németeké – népiesen sváboknak szoktuk hívni önöket; de hiszek benne, hogy nemcsak az önök gazdagsága, hanem a mi gazdagságunk is, az egész országé. És abban is bízom – nemcsak bízom benne, hanem tudom –, hogy ez fordítva is igaz: a magyar kultúra és a magyar történelem az önöké: Petőfi Sándor vagy éppen Arany János, sorolhatnánk tovább.

Amikor el kellett hagynia a második világháború után a hazáját, az egyetlen német csoport a magyarországi németek csoportja volt, akik azt írták rá a lepedőkre, amikor távozott velük a vonat, hogy „Auf Wiedersehen Heimen” – „Isten veled, haza!” Csak a Magyarországról induló vonatoknak az ablakában lehetett ezt olvasni. És én magam is Stuttgartban, emlékünnepségen, vagy éppen Baranyában láttam. Láttam idős sváb embereket könnyes szemmel énekelni a himnuszt. Nem a németet, a magyart – és aztán a németet is.

Így is, és ezért is felfoghatatlan, hogy mégis megtörtént az elűzetés, a kollektív bűnössé nyilvánítás faji alapon. Valakinek azt mondani: „Egyetlen bűnöd van, hogy német vagy!” Azt mondani: „Egyetlen bűnöd van, hogy magyar vagy!” Azt mondani: „Egyetlen bűnöd van, hogy zsidó vagy!” – vagy éppen cigány. Ez a történelem legrémesebb gaztette. És mégis megtörténik újra és újra, hogy menekülni kell, hogy a haza nem haza többé, mert a haza kiutasít. Kiutasítanak bűnös emberek a haza nevében. Ezért kell emlékezni, és mindig, amikor így emlékezünk, azt mondjuk, hogy azért tesszük ezt, hogy ne történhessen meg újra, miközben tudjuk, hogy megtörténik. Megtörténik újra és újra, hogy faji, vallási alapon gyilkolnak, hogy faji, vallási alapon elűznek. De mi ezért mondjuk, hogy ne történhessen meg újra, mert mi ezt nem akarjuk. Mi világossá akarjuk tenni, hogy mi azok oldalán állunk, mi ott állunk, akik nem támogatnak, nem követnek olyan politikát, olyan emberi magatartást, olyan ideológiát, amelyik a másik népet, a másik népcsoportot vagy éppen embert származása alapján megbélyegzi és/vagy bünteti.

Emlékezzünk így ma azokra a németekre, azokra a magyarokra, akik ezen a földön éltek, dolgoztak, szerettek, haltak, elűzettek, de szívükben mindig dunabogdányiak, budaörsiek, solymáriak, szalatnakiak, bonyhádiak, magyarok maradtak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter