Close
2017. július
H K S C P S V
« jún    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Balog Zoltán beszéde a március 15-i állami kitüntetések átadása alkalmából

2015. márc. 13. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Kitüntetettek, kedves Családtagok! Államtitkár Asszony, Államtitkár Urak, Főtitkár Úr!

Amikor harcolni kellett, harcoltak, amikor építeni kellett, akkor építkeztek. 1848-49 hőseit tiszteljük bátorságukért, hogy amikor nem volt más választás, akkor fegyvert ragadtak a szabadságért és a függetlenségért; és csodáljuk őket azért is, mert a véres megtorlás után volt erejük az építkezéshez. Budán és Pesten, szerte az országban, az ezeréves határokon belül a kiegyezés után lerakták annak az életnek az alapjait és ékköveit, mely párját ritkító virágzást jelentett a monarchia világában Magyarországnak.

Harcolni tudni nagy tudomány. Ennél talán csak egy nagyobb tudomány van: tudni, mikor kell harcolni, és mikor nem. S talán még egy: azért harcolni, hogy építhessünk. Magyarországnak az elmúlt években is ez jutott. Harcolni kellett azért, hogy építhessünk, hogy megszabaduljunk a nyomasztó adósság terhétől, hiszen nem lehet szabad az az ország, amelyik mások pénzétől függ. Harcolni kellett, hogy visszanyerjük gazdasági erőnket. Harcolni, hogy a munkából élő emberek, családok munkája biztos megélhetést adjon, és hogy minél több gyermek szülessen, hiszen tőlük függ az ország, a nemzet jövője. Harcolni kellett, hogy a magyar iskolában végre újra azt tanulja a következő nemzedék, amire büszkék lehetünk múltunkból, és közben 21. századi versenyképes tudást kapjon. Még annyi harcteret lehetne felsorolni, ahol azért harcoltunk, hogy építhessünk.

Nagy tudomány. És itt is van, ami ennél fontosabb: a kettő megkülönböztetése. Tudni, hogy mikor az egyik és mikor van a másik soron. De ki harcol? A kormány? A parlament? A politikai vezetők? Ők egészen biztosan. De ér-e ez a harc valamit, ha azok, akikért a harc folyik, esetleg nem látják, nem tudják, nem értik, talán még nem is akarják, inkább már harcmentes életet szeretnének, ahol a harcmentesség, az semmiképpen nem egyenlő a békességgel. Persze, érhet így is valamit a harc – ilyenkor szoktak a hálás utókorban reménykedni. De én mégis azt mondanám, hogy többet ér akkor, ha együtt küzdünk, ha megtaláljuk a közös célt.

Önök, akik ma itt vannak, nem a kormányprogramból olvasták ki, hogy mi dolguk van a világban. De megfordítva már van igazság abban, hogy egy jó kormány jó programja azoknak a teljesítményére, életművére épül, akik – ha esik, ha fúj, akár szembe fúj, akár, ha hátszél van – alkotnak, küzdenek, gazdagítják a közösséget, és ha harcolni kell ahhoz, hogy építhessünk, akkor harcolnak. Ehhez sokszor bizony komoly bátorságra van szükség. Tisztelet a bátraknak! Kilépni a középszer biztosította nyugalomból és ismeretlenségből, és tenni. Tenni valamit. Tenni valamit, ami több a kötelezőnél, az elvárhatónál. Ehhez is bátorság kell. Bátorság kell, mert az alkotás gyakran kiváltja azok ellenállását, tiltakozását, irigységét, akik jobban szeretik a szürke nyugalmat.

Kik ma a bátrak? Ha alkalmuk van hétvégén ellátogatni a Nemzeti Múzeum kertjébe, akkor látni fogják, hogy az ünnepi poszterkiállításon idős, ’48-as veteránok fényképei mellett kortársaink képei jelennek meg. Kortársaké, akiket bátorságukért tisztelünk, akiknek bátorságukért tisztelet jár. Kik ők? Vízimentő; börtönlelkész; szívsebész; az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársa, lelkipásztor, aki az árvízben mentette az embereket; down-dada, aki a down kórban szenvedő gyerekek családjainak segítője; a roma integrációt alkotó program vezetője; a vörösiszap-katasztrófa önkéntese; a kerekesszékes boldogságkutató és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat betegszállítója. Sportnagykövet és kutyaotthon-alapító; tűzszerész és daganatos betegséggel küzdő gyermekeket támogató alapítvány önkéntese. De szerepel az egyik plakáton egy 12 éves klarinétzenész kisfiú is.

Kikre mondhatjuk még ma, hogy bátrak? Önökre, tisztelt díjazottak! Önök mindenképpen 1848 örökösei bátorságukban, hiszen cselekednek és cselekedtek. Cselekednek, ha eljön az idő, harcolnak, hogy építhessenek. Önök, akik azt teszik, amit tenniük kell, nem a díjért teszik, még talán nem is a közösség elismeréséért, hanem belülről jövő késztetés okán. Önök között van plébános, lelkipásztor, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, műsorvezető, újságíró, főorvos, professzor, egyetemi docens, főiskolai tanár, karmester, szobrászművész, festőművész, táncművész, színművész, előadóművész, artistaművész, balettmester, úszóedző, nyugalmazott díjlovas, mesteredző, író, költő, csillagász, pszichiáter, gyógypedagógus, drámapedagógus, harsonaművész, zongoraművész, agrármérnök, építészmérnök, gépészmérnök, mikrobiológus, növénypatológus, karnagy, gimnáziumi igazgató, óvodai intézményvezető, grafikus, népzenekutató, műbútorasztalos-mester, belgyógyász, pedagógus, szociológus, bábművész, prímás, kórházigazgató, úszó, fővilágosító, gyártásvezető; segélyszervezetet, múzeumot, civil szervezetet vezető, alapító munkatársak.

Ugye, milyen gazdag ez az ország? Ugye, milyen gazdag ez a nemzet? Ugye milyen sokféle módon lehet harcolni azért, hogy építhessünk? A haza mi vagyunk. A hétköznapokban és az ünnepi pillanatokban is. Akkor is, amikor elbizonytalanodunk, mert nem kapunk visszaigazolást a munkánkról sem a kormánytól, sem a közösségtől, de akkor is, amikor a közösségünk – vagy éppen a kormányunk – elismeri a tevékenységünket.

Kitüntetése sokaknak lehet, de dicsőség csak annak jár, aki valóban méltó rá. Az igazi megdicsőülés nem a piros szőnyegen vár az emberre, hanem az emberi kapcsolataiban, a munkahelyén, a szerettei között. A díj tehát akkor teljesíti be önmagát, ha a környezetünkben élők visszaigazolják azt, és ehhez kevés a teljesítmény, ehhez kell személyiség, a hiteles ember, aki hisz abban, amit alkot.

Az ember természetes, veleszületett igénye, hogy a nagyobb közösség, az ország, a nemzet értékén és rangján fejezze ki róla alkotott véleményét, méltányolja átlagon felüli teljesítményét. A megbecsülést is tanulni kell. Tehát tudnunk kell megállni egy pillanatra, és fejet hajtani azok előtt, akik kiérdemelték 2015-ben a Magyar Érdemrendet és a Magyar Érdemkereszteket.

Az életművek függetlenek ugyan az állami hivataloktól, de nem függetlenek a nemzeti közösségtől. Az alkotó is része ennek a közösségnek. Az életmű sohasem önmagában áll. Van hátországa, melyben az életút kiforrott. Hátország, azaz haza nélkül az életmű csak néhány lexikális adat lenne valamilyen emlékkönyvben, vagy éppen a Wikipédián. Mire jók akkor a kitüntetések? Arra, hogy visszahelyezzék a fogalmakat, a teljesítményt a megfelelő helyükre, hogy kijelöljék az értékeket, hogy a nemzeti közösség számára viszonyítási pontokat határozzanak meg.

Mi az, ami épít, és mi az, ami rombol? Mi az, amiért érdemes harcolni? Mi az, ami előrevisz, és mi az, ami hátrahúz? Az elismeréseken, az érdemkereszteken túl, amit kapnak, van még önök számára egy további kereszt, amit nem a nyakukba akasztunk, nem a mellkasukra tűzünk, hanem azt a hátán szokta vinni az ember, a vállán hordja az ember; ezt pedig úgy hívják, hogy a nagyobb felelősség terhe: megfelelni annak a rangnak, annak a méltóságnak, amelyet ma kiérdemeltek.

Ehhez kívánok erőt, szorgalmat, lelkesedést, ihletet. Isten éltesse önöket!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter