Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Mezőberényi Református Egyházközség hálaadó istentiszteletén

2014. jún. 29. Beszédek | Hozzászólások

Főtiszteletű Püspök Úr! Nagytiszteletű Esperes Úr! Nagytiszteletű Úr! Ünneplő Gyülekezet!

Azért jöttem ma ide a messzi Budapestről egyrészt, mert szeretek templomba menni, másrészt mert egy tele templomba menni különös élmény; amikor néhány száz torokból megszólal az, hogy „te benned bíztunk elejétől fogva”. Bár gyakrabban és bár mindig ilyen erősen lehetne hallani. A harmadik ok, hogy ezek a fehér falak, amik körülvesznek bennünket, egy olyan egységét mutatják annak, ami régi, és ami új, ami nélkül a mi életünk nem tud jó lenni és nem tud értékes lenni.

Itt van a régi és itt van az új együtt, és azt mondja nekünk, hogy a magyar élet, a magyar emberek élete, a magyar közösségek élete a Kárpát-medencében és ezen belül Magyarországon csak akkor tud sikeres lenni, ha ezt a kettőt együtt tudjuk. Azt, ami a régi, azt, amit hozunk magunkkal a történelmünkből, a családjaink, a közösségeink, az egyházunk, az országunk, a nemzetünk történelméből, és hozzá tesszük azt, ami új, ami 21. századi, ami előremutató, ami versenyképes, ami megállja a helyét azokban a viharokban, amik körülöttünk nem kisebb erővel fújnak, mint fújtak a 20. vagy éppen a 19. században.

És van még egy ok, amiért fontos, hogy ma itt legyünk – számos oka van ennek, de én egyet még szeretnék kiemelni, ez pedig nem más, mint a vidéki élet minősége, hogy végre elhiggyük azt Magyarországon, hogy vidéken élni jó. Még azt is megkockáztatnám, hogy bizonyos szempontból jobb, mint Budapesten. Még akkor is, ha vidéken élni nehéz. Ma nehéz élet van a magyar vidéken, és mégis jó élni itt. Ragaszkodni kell ehhez a földhöz.

Hogyha azt akarjuk, hogy a következő generáció, a gyermekeink és az unokáink is ragaszkodjanak ehhez a földhöz, akkor meg kell újítani azt, ami régi. Akkor meg kell őket kínálni azokkal – mi így mondjuk ezt a politikában; a hitben, a vallásban ezt szebben lehet mondani – a közösségi terekkel, ahol egymásra találhatnak a nemzedékek, a fiatalok és az idősek, a gyermekeink és mi magunk, a szüleink és a nagyszüleink. Van-e alkalmasabb közösségi tér, mint a templom, mint az Istennek a háza, a szakrális tér, ahol így lehet találkozni? Ezért különösen jó látni fiatal arcokat, a gyermekek arcát, a jelenlétét, mert itt tudunk igazán egymásra találni, nemzedékek, és így együtt tudunk hinni a jövőben.

Ha megengednek nekem, mint egykori hittantanártól egy kis találós kérdést, az itt lévő gyermekeknek felajánlok egy miniszteri jutalmat, ha megfejtik azt a kérdést, hogy hol van jelen ebben a templomban a tenger. Erről most többet nem szeretnék mondani. A nagytiszteletű úron keresztül a helyes megfejtéseket el lehet hozzám juttatni, és miniszteri jutalomban részesül, aki a gyermekek közül kitalálja, hogy ebben a templomban hol van jelen a tenger. Onnan tudom, hogy jelen van, mert a mi templomunkat is hasonló módon újítottuk fel, ott is jelen van a tenger és itt is jelen van.

Szóval jó itt lenni a nemzedékeknek, és az az üzenet, amit magammal hoztam – személyesen Orbán Viktor miniszterelnök úr köszöntését is -, az az üzenet azt jelenti, hogy ahol ma Magyarországon, ahol ma a Kárpát-medencében magyar közösségek építeni akarnak, ott számíthatnak ránk, mi is ott szeretnénk lenni, ahhoz mi is hozzá szeretnénk adni a saját támogatásunkat, a saját elismerésünket, a saját erőnket. Majd hallani fogjuk nyilván a nagytiszteletű úr beszámolójában, hogy milyen közös építés az, amiben benne van a kormány, a kulturális kormányzat, amiben benne van ez a vidék, amiben benne van persze az egyház, amiben benne van a kétkezi munka, a szellemi munka, az önkéntes adományok, az önkéntes munka. Na, így az igazi.

Valamikor az első Orbán-kormány alatt készítettünk egy felmérést arról, hogyha a kormány egy támogatást ad valahova, akkor annak mi lesz a sorsa, mi lesz az egy forintból, vagy mi lesz a száz forintból. Vannak olyan helyek ahova a kormány ad száz forint támogatást, és abból nyolcvanöt forint lesz. Valahol három. De most ezekről a helyekről nem beszélnék. Amikor az egyháznak ad támogatást a kormány, akkor száz forintból legalább kettőszáz lesz, valahol három. Oda érdemes adni, ahova akarnak, ahol maguk is akarnak, ahol a saját erő is ott van – úgy szoktuk ezt mondani, hogy önerő. Ha belegondolunk ennek a szónak az értelmébe, akkor nemcsak arról van szó, hogy néhány száz vagy millió forintot össze kell rakni, akár hitelből is, hogy hozzá lehessen tenni az ilyen-olyan támogatást, hanem az önerő arról szól, hogy egy közösségben erő van, akar valamit. Aki akar valamit, azt támogatni kell, hogy tovább tudjon lépni, ezért minden olyan közösség, amelyik építeni akar, számíthat a kormány, a magyar állam támogatására. Mert higgyék el – ahogy itt körülnézünk, gondolom, ezt azért átérzik -, ez egy nagy győzelem. Nagy győzelem ez az újjáépítés, mint ahogy mindenütt, ahol romos templomok vannak, és romos közösségek vannak a Kárpát-medencében, ott látjuk azt, hogy milyen a nagy vereség.

Amikor elmegyünk, ki tudja milyen vidékre Magyarországon vagy azon kívül, számomra az egyik legmegrázóbb élmény, amikor látjuk a gyermekeimmel az elhagyatott, összedőlt, egyébként valamikor gyönyörű gótikus katedrálisokat, amelyek az erdélyi szászok templomai voltak – menjenek el oda, nézzék meg. Azokon látszik, hogy milyen a nagy vereség. Egy olyan nagy országnak, mint Németország nem volt elég ereje ahhoz, hogy megtartsa ezeket a közösségeket. Mert a történelem, a politika, a diktatúra – ki tudja micsoda – erősebb volt. Ez az építés azt jelenti, hogy mi vagyunk az erősebbek. Erősebbek vagyunk, mint a rombolás erői. A hitnek a közössége erősebb, mint azok, akik rombolni akarnak. Az elmúlt évtizedek erről szóltak ebben az országban. 1990 előtt – püspök úr is említette – együtt kellett tartani a hitben élő embereknek azt, amit mások halálra ítéltek. És sikerült egyben tartani. Amikor egyben tartjuk, akkor azt meg is kell, és meg is lehet újítani. És itt megtörtént a megújítás.

Meg kell mutatni a világnak – ezért van itt az országos média is –, meg kell mutatni Magyarországnak, hogy a vidéki közösségeinkben, különösen a hitbeli közösségeinkben; reformátusokban, katolikusokban, evangélikusokban meg van az az erő, amelyik újjáépít, és újjáépítve adja át a következő nemzedéknek azt, amit az ősei építettek, és amit ő megőrzött. Meg kell mutatni, hogy mit jelent megtartani, és mit jelent megújítani azt, ami több száz éve, ezer éve itt a miénk.

Mert bizony ezen a vidéken is jött a török, jött a tatár, jött a tűz, jött a háború, jött a kommunizmus, de azok az emberek, akik itt élnek mégis megtartották a munkájukkal és imádságukkal ezt a helyet – lehet, hogy nagyon kevesen voltak, de mindig volt valaki. A küldetésünk egyik fele megtartani, a másik fele pedig megújítani. Ez a szó, amit renoválásként használunk, egy nagyon ősi latin szó: renováció azt jelenti, hogy megújítani – de az sohasem érintheti csak az épületet, a téglát, meg a fát, meg a festéket, annak mindig meg kell érintenie a lelkünket, az életünket.

Amikor egy templom megújul, akkor a történelmi hit és a jövő találkozik. Az előttünk jártak hite, bizalma, reménye találkozik a következő nemzedék hitéhségével. A templom újjáépítésének három éves története az emberi emlékezet távlatában nem túl hosszú. Ha szabad mégis félig személyesnek lenni; számomra, számunkra, a magyar kormány számára különösen fontos, mert ez a három év egybeesik azzal a három-négy évvel, amikor mi is felgyűrtük az ingujjunkat, és azt mondtuk, hogy az nem lehet, hogy Magyarország azok után, hogy – mondjuk meg őszintén – alig kivívta, inkább ajándékba kapta a szabadságát 25 évvel ezelőtt 1990-ben, sereghajtó legyen Közép-Európában, sereghajtó legyen Európában. Mert képtelenek vagyunk arra, hogy megújítsuk az életünket, hogy megújítsuk az iskoláinkat, hogy megújítsuk a közigazgatásunkat, hogy megújítsuk az országnak a gazdasági erejét, a gazdasági potenciálját, és leginkább lelki közösségeit. Az nem lehet, azt nem engedhetjük meg!

Amikor a választók bennünket felhatalmaztak arra, hogy elkezdjük ezt a munkát, akkor ez egybeesik azzal, amikor a mezőberényiek is elhatározták, hogy az nem lehet, hogy romos maradjon ez a templom. Úgyhogy hagy mondjam azt, hogy az építésben egyek vagyunk, és egyek vagyunk abban a reménységben is, hogy megértik. Megértik az utánunk jövők, a következő nemzedék, hogy nekik építünk. Nekik akarunk jobb iskolát, nekik akarunk jobb egyetemet, nekik akarunk jobb egészségügyi ellátást, nekik akarunk jobb szociális ellátórendszert, nekik akarunk egy olyan országot, ahol valóban munkával lehet boldogulni. És aki dolgozni akar, annak van munkája. Az a közös reménységünk, hogy megértik. Mint ahogy itt is Mezőberényben megértik a fiatalok, hogy ez a templom nekik épült újjá. Ez az ő reménységük is, a következő nemzedéké. Ez a mi célunk.

Aztán van még egy kedves szimbólum ebben a templomban a tenger mellett, amit majd meg fognak találni a fiatalok, ezek pedig a csillárok, amelyek – úgy olvastam a felkészítőben – a budapesti Kossuth utcai kaszinóból érkeztek ebbe a templomba. Nem merném azt a kormányprogramot meghirdetni, hogy minden kaszinóból legyen templom – bár miért is ne lehetne. De ha ilyen szép csillárok jönnek a kaszinóból, az már egy jó lépés jó irányba.

Ennek a három évnek a munkája az előző nemzedékek erejéből táplálkozik, azoknak az erejéből, akik építettek és megtartottak és a következő nemzedékeknek kell, hogy erőt adjon az élethez, hogy megértsék, jó itt élni, hogy jó legyen itt élni, és hogy elhiggyük, valóban mi magunk is elhiggyük, hogy jó élni ebben az országban, ezen a vidéken, ezen a földön. Jó renoválni, jó megújítani, mert akkor, amikor gondot viselünk az épületről meg a kertről, amikor az anyag összeáll egy szerves egésszé, akkor abból kultúra lesz. Széppé lesz és igazabbá lesz. Azt is mondhatnánk, amikor gondoskodunk arról, ami épített örökség körülöttünk, amikor ezzel kultúrát teremtünk és kultúrát őrzünk, akkor ezt a mély kapcsolatot a hit – különösen a keresztény és a református hit – és a kultúra között felmutatjuk, hiszen műemléki szempontból is nagy érték ez a templom, és rámutatunk ezzel a metaforával arra, hogy igen, mi a gondviselésnek, az isteni gondviselésnek a földi metaforája szeretnénk lenni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter