Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Miskolci Egyetem tanévzáróján

2013. jún. 28. Beszédek | Hozzászólások

Mélyen tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Elnökség! Főtiszteletű Püspök Úr! Tisztelt Ifjú Diplomások! Kedves Családtagok! Kedves Külföldi Vendégek!

Ebben az évben számos meghívást kaptam diplomaosztóra különböző egyetemekről, és ez rendjén is van így, hiszen jó, hogyha a felsőoktatásért is felelős miniszter nemcsak az utcán találkozik a diákokkal, hanem diplomaosztás alkalmával is, hiszen ez egy ünnepi alkalom.

Ahogy hallottuk, és ahogy mindannyian tudjuk, akik megdolgoztunk egy vagy két diplomáért, nagyon sok munka van egy diplomában. Nagyon sok munka, nagyon sok odafigyelés, erőfeszítés, és nem csak azoké, akik a diplomát kapják, hanem mindazoké, akik előttük állnak vagy szemben velük – gondolok a tanárokra, a professzorokra -, és akik mögöttük állnak – gondolok a családra, az ifjú diplomások szeretteire, ahogy hallottuk.

És mennyi minden még ennél is több. Mennyi minden, ami több, mint egyszerű tudás, ami nemcsak egyszerűen tananyag vagy vizsgaanyag, hanem mondjuk így: kultúra, civilizáció, közösségépítés, közösségre találás, egy látásmódnak a kialakulása, élettapasztalat, egy diáknak, egy hallgatónak az élettapasztalata. Azt is mondhatnánk, hogy értelmiségi lét, így is hívjuk, hogy értelmiségi lét, és tudjuk pontosan diplomások és nem diplomások, hogy a diploma, a diplomásság az nem azonos azzal, hogy valaki értelmiségi. Nagyon örülök, hogy kiemelte a Miskolchoz tartozást. Én is erről a vidékről való vagyok, és ezen a vidéken pontosan tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik soha nem szereztek – mert talán nem szerezhettek – diplomát. Én találkoztam ilyenekkel a Diósgyőri Gépgyárban, rendes szakmunkás emberek voltak, és mégis több bölcsesség, több életbölcsesség volt bennük, mint némelyik egyetemi tanárban – anélkül, hogy bárkit meg szeretnék itt bántani a teremben. Vagy éppen olyan gazdálkodó emberek ezen a vidéken, akik a természetről és a világról sokkal többet tudnak, mint amit nagyon sok diplomával meg lehet szerezni.

De diplomával is meg lehet szerezni, és ezért kell az egyetem. Ezért kell az egyetem, és nem valamilyen online oktatás, amit mostanában ajánlanak nekünk, hogy fölösleges fenntartani intézményeket, oktatótermeket, hiszen ma már az interneten keresztül bármit meg lehet tanulni, bármit el lehet végezni, csak a megfelelő adatbiztonság kell hozzá. De mi nem virtuális tanulást, és nem virtuális közösséget akarunk, hanem hús-vér egyetemet. Hús-vér egyetemet, hiszen erre van szükség, erre van szükség Miskolcon is. Ami több, mint egyszerű információátadás, mint egyszerű tudásátadás.

Emlékszem rá: 1977-ben frissen érettségizettként a bányászhallgatók meghívtak segíteni – egy jó barátom végzett itt – az egyetemi napokra, amikor egy egész éjszakán keresztül kellett küzdeni azért, hogy melyik is lesz a legjobb kollégium, melyik is lesz a legjobb kar. Az egyik legnehezebb feladat az volt, hogy ki tud több verebet fogni éjszaka egy zsákba, és aztán ezt össze kellett számolni. Következő feladat az az volt, hogy egy szamarat kellett szerezni, aztán még a versenyt is meg kellett vele nyerni. Engem a közismereti tudásra hívtak ide, hogy segítsek, és még ma is őrzöm azt a söröskorsót, amit ajándékba kaptam ezért a bányászoktól annak idején.

Hagyomány. Több száz éves hagyomány. Selmecbányát nem szabad elfelejteni, Miskolcot nem szabad elfelejteni, az egyetemet nem szabad elfelejteni, és nem szabad elfelejteni Észak-Magyarországot sem. Sőt talán Észak-Magyarországot úgy kellene hívni, hogy „Felső-Magyarország”. Mert mindaz, ami ebben a világban, itt ezen a vidéken fontos cél, azt a legmagasabbra kell tenni ebben az országban. Tudjuk, hogy ehhez egyetem kell. Akik itt élnek, vagy éppen innen származunk, tudjuk, hogy itt nem könnyű az élet. Talán nehezebb az élet, sőt talán biztosan, mint az ország más tájain, és mi tudjuk azt is, hogy még a szegénység sem ugyanaz, hiszen nagy különbség van a tisztes és igyekvő szegénység, és a lumpen szegénység között, és azt is tudjuk, hogy nagy különbség van – ifjú korom szép emléke – a virágzó lyukói kertek, meg a mai állapotok között.

Miskolcnak és a Miskolci Egyetemnek a sorsa mindezektől a kérdésektől elválaszthatatlan. A borsodi iparvidéktől, a gazdáknak, a gazdálkodásnak, a mezőgazdaságnak a jövőjétől, a kicsi, elnéptelenedő falvaknak a jövőjétől – mindez szorosan összefügg az egyetemmel. Észak-Magyarország jövője legyen „Felső-Magyarország” jövője.

Köszönet azoknak, itt mindannyiuknak, akik nemcsak tudják, hogy az ország sorsa, a nemzet sorsa az mindig ott dől el, ahol a legnehezebb. Hogyha ott nem tudunk előre lépni, akkor bizony hiába állnak mások az első sorban és menetelnek, akkor mindannyian vissza fogunk csúszni. Ezért ide kell koncentrálnunk, itt van szükség a legnagyobb erőkre, és ezért köszönjük mindazoknak, akik nemcsak tudják ezt, hanem tesznek is érte, hogy itt megmaradjon az esély. Tesznek érte, ha kell, minden nap.

És ha megengedik, itt személyesen is szeretném első helyen leköszönő rektor úrnak megköszönni ezt a munkát, ezt a több évtizedes munkát, akinek az élete és a sorsa összefonódott ezzel az egyetemmel.

Utánanéztem, mikor idejöttem, hogy milyen elismerést nem kapott még meg rektor úr, nehéz olyat találni, amit még nem kapott meg, de úgy gondolom, hogy a legnagyobb elismerés mégis az, amikor a hallgatók és a professzor társak valakinek a munkáját együtt értékelik.

Állóképesség nemcsak a diploma átadásához kell, hanem valóban minden nap megküzdeni a megfelelő finanszírozásért, a megfelelő működésért, a megfelelő szakstruktúráért, és annyi mindenért ezen a vidéken, hogy valóban élhető legyen az élet, hogy valóban jó legyen itt lenni, jó legyen miskolci egyetemi diáknak lenni.

Miskolc, az egyetem, Észak-Magyarország elválaszthatatlan, de a Miskolci Egyetem sorsa és jövője elválaszthatatlan az egész magyar felsőoktatás jövőjétől is, hiszen hogyha ezt az elválasztást megtesszük, akkor valamifajta zárványként visszük tovább azt, amit ránk bíztak az őseink, az elődeink, és arra van szükség, hogy Magyarország és az egész Kárpát-medence felsőoktatás szempontjából egy vérkeringés legyen, egy rendszerré forrjon össze, és egymást segítse. És ha megnézzük ezt a helyzetet, akkor bizony nemcsak Észak-Magyarországon nehéz. Az egész magyar felsőoktatást, a nagyon komoly és nagyszerű teljesítmények ellenére – ezt sohasem szabad kihagynunk, mindig el kell ismernünk -, bizony súlyos gondok szorítják.

Gondoljanak csak arra – és senkit nem szeretnék itt megijeszteni az ifjú diplomások közül, hiszen önök már végiggondolták azt, hogy milyen szakmai perspektíva vár önökre, hogyan is tuják majd a tudásukat saját maguk és a nemzet javára kamatoztatni -, de azért mégiscsak arról van szó ma Magyarországon, hogy a végzett diplomások húsz százaléka olyan munkahelyeken tud elhelyezkedni, amihez egyébként nincs szükség diplomára. A másik húsz százalék pedig olyan munkahelyeken, ahol másfajta diplomára van szükség, mint amit ő szerzett. Harminc-negyven százaléka a ma tanuló ifjú hallgatóknak nem tudja idejében befejezni az egyetemet, nem tud diplomához jutni.

Ismerjük az egyetemi rendszerben a hiányt az egyik oldalon, a másik oldalon meg a túlképzést. Ismerjük egyik oldalon az alulfinanszírozottságot, másik oldalon meg bizony nagyon gyakran a pazarlást, a kiszámíthatatlanságot, az eladósodást és így tovább. Ismerjük a párhuzamos kínálatokat, a szétaprózottságot – hogyan is szokták mondani -, a méretgazdálkodás alatti működést. És ezzel szemben, és éppen ezért arra van szükségünk, hogy versenyképes legyen, és ahol ma versenyképes, ott még versenyképesebb legyen a magyar felsőoktatás, hogy hatékony legyen, hogy fenntartható legyen, hogy rugalmas legyen, és ugyanakkor valóságos hallgatói élményt, valóságos kulturális, civilizációs élményt nyújtson nemcsak azoknak, akik ott tanulnak, hanem azoknak is, akik ott oktatnak. Azt is mondhatnánk, hogy értéket közvetítsen. Ne csak tudást, hanem értéket is közvetítsen.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges ez Miskolcon, Sárospatakon, Egerben, Debrecenben, Nyíregyházán és Gyöngyösön – nem véletlenül sorolom éppen ezeket a városokat, hiszen itt kellene együtt kialakítanunk egy olyan képzési struktúrát, egy olyan kínálatot, amelyik erősíti egymást, és nem gyengíti. Ezt a munkát mindenképpen el kell végeznünk, és úgy szeretnénk elvégezni, hogy mindenkivel. Mindenkivel, akinek fontos az egyetem, meg fogjuk ezt vitatni. Elkezdtük már ezt azért, hogy ne kelljen valamifajta fantomokat építeni megbízhatatlan újsághírek alapján, aztán el kezdeni félni ezektől a fantomoktól, és azt várni, hogy ezektől a nem létező fantomoktól védjen meg valaki. Ez ellen egyetlen egy orvosság van: hogyha szóba állunk egymással, hogyha együtt vitatjuk meg ezeket a kérdéseket. Ezért megtisztelő számomra, hogy a hallgatók meghívtak egy beszélgetésre a mai diplomaosztó után. Örülök, hogy találkozhatok a professzorokkal, a megye és a város vezetőivel ebben az ügyben. És ígérem önöknek, hogy hamarosan a rektorválasztás folyamatát is le fogjuk zárni, és olyan rektort szeretnénk ennek az egyetemnek az élére, aki valóban ebben a nagy átalakításban, a Miskolci Egyetem még erősebbé tételében partner lesz, a felsőoktatásban a diákságnak, és mindannak, ami itt zajlik ezen az egyetemen. És bizony ehhez szükség van az elődöknek a munkájára, úgyhogy arra kérem Patkó Gyula rektor urat, hogy ne hagyjon cserben bennünket ebben az ügyben, hanem továbbra is támogasson bennünket mindabban, ami jó Miskolcnak, ami jó az egyetemnek, ami jó Magyarországnak, és ami jó a nemzetnek.

Gondok ezek ma, megoldandó feladatok, úgyhogy a nyár sokaknak itt a felsőoktatásban nem egyszerűen pihenés lesz, hanem nagyon komoly munka, a Felsőoktatási Kerekasztalban, itt az egyetemen és a minisztériumi dolgozószobákban.

Mégis térjünk vissza oda, hogy ma itt ünnep van. Az önök teljesítményét ünnepeljük, az önök sikerét ünnepeljük, és azt szeretnék, ha ezek a sikerek folytatódnának a munkának a világában és a családi életben. Ehhez nagyon jó egészséget, erőt, optimizmust és reményt kívánok önöknek!

Engedjék meg, hogy azt az idézetet, amit nagyon találónak érzek erre a helyzetre – ma Magyarország és egyébként a Miskolci Egyetem helyzetére is – hagy hozzam ide. Nem véletlenül valakitől, aki ezen a vidéken élt, részben itt bujdosott, aztán itt lett díszpolgár; Jókai Mórról van szó, aki abban a kicsi faluban, aminek a közelében én felnőttem, Tardonán töltötte azokat az éveket, amikor el kellett bújni az önkény elől, és aztán Miskolc város díszpolgára lett. A Fekete Gyémántokban ő érzékletesen festi le a magyar jövőt; a regény főhőse, Berend Iván szabadidejében vegytannal foglalkozik, és a regény kulcsmondatát ő mondja ki:  „Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül; a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utolérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifjú, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy cél után törekszenek, csodákat mívelhetnének.”

Próbáljuk meg!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter