Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Nemzetiségekért Díjak átadó ünnepségén

2014. dec. 18. Beszédek | Hozzászólások

Excellenciás Hölgyek és Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Díjazottak!

Hosszú – ez jó. Nehéz – ez nehéz. Szép – ez szép. Felemelő és sokszor lesújtó a Kárpát-medencében élő nemzetiségek története. Az, hogy hosszú, az jó, mert már régen élünk együtt. Az, hogy nehéz, az jó is meg rossz is, mert ha az ember túljut egy nehézségen, akkor az megerősíti. Az, hogy szép, hát annak mindannyian örülünk. És hogy felemelő – bízunk benne, hogy most egy felemelő korszakban vagyunk, ennek a nagy közös és sok-sok kis közös történetnek olyan fázisában, amikor egyre magától értetődőbb az, hogy vannak olyan emberek, vannak olyan népcsoportok közöttünk, akiknek kettős identitása van. Egyszerre büszkék arra, hogy Magyarországon élő magyarok, és ugyanakkor egy magyarországi nemzetiséghez tartoznak. Nem volt ez mindig így. Fontos elmondani azt is, hogy ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, a fejlődés nevében egyre jobbak lesznek a dolgok, mert sajnos ez nem így van. Volt már, amikor ez egy felemelő dolog volt, és felemelő pillanat, amikor nagy nemzeti sorsfordulókon egymásra találtak olyanok, akik, lehet, hogy a hétköznapokban egyébként nem értették meg olyan jól egymást. És volt persze példa az ellenkezőjére is. Csak azt a hibát ne kövessük el, hogy azt hisszük, hogy most a globális utasítások jegyében majd egyszer csak befogadóak leszünk. Befogadóbbak, mint korábban voltunk. Ez nem így van.

Önök számos olyan példát tudnak mondani a saját családtörténetükből, a saját történetükből, a múltból, a történelemből, a szomszédságokból meg a családjukból, ahol gyönyörű és szép együttélések valósultak meg. De nemcsak az együttlét valósult meg, hanem az egymásért való létezés is. És nagyon fontos, hogy ezeket a történeteket megtartsuk, megemeljük, továbbmondjuk. Mint ahogy az is fontos, hogy továbbmondjuk és megtartsuk azokat a történeteket is, amik a szomorú korszakról szólnak. Amikor valóban megbélyegzés volt, amikor kiutasítás volt, amikor deportálás volt, amikor kivégzés volt, és sorolhatnánk mindazt, legalább olyan fontos, hogy azt is továbbadjuk. Hogy tudjuk, hogy merre nem szabad menni, és hogy egyébként meg nemcsak merre kell menni, hanem merre lehet menni. Mindezek nagyon fontos dolgok.

Őshonos nemzetiségek – ez a szép kifejezés a Kárpát-medencében. És azért vagyunk ma itt, hogy a magyarországi nemzetiségek érdekében példaértékű tevékenységet végző személyeknek, szervezeteknek megköszönjük a közösségért végzett munkát a Nemzetiségekért Díj átadásával. Hiszen nagyon fontos ez a díj, már a neve is üzenetértékű. 2011-ben változtattuk meg a nevét, Kisebbségekért Díj volt a neve. A 2011-ben elfogadott alaptörvényben azonban – az érintettek egyetértésével – visszatérve a több száz éves magyar hagyományhoz, újra tudatosan nemzetiségnek nevezzük azokat a közösségeket, amelyek Magyarországot hazájukként tartják számon, és ugyanakkor szeretik saját nemzetiségi identitásukat. Itt élnek velünk, itt élünk együtt a Kárpát-medencében ezer vagy éppen ötszáz éve nemzetiségként, és nem kisebbségként. Nem mintha baj lenne ezzel a szóval, de a kisebbség az egy mennyiségi szemléletre utal. Aki kisebbségi, az kisebb valamilyen módon, miközben önök pont azért vannak itt, mert nagy tetteket vittek véghez.

De még a számok tükrében is úgy gondolom, hogy büszkék lehetünk arra – különösen, ha körbenézünk a Kárpát-medencében –, hogy nálunk, a mi hazánkban 13 nemzetiség él együtt egyenlő jogokkal: bolgárok, cigányok, görögök, horvátok, lengyelek, németek, örmények, románok, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének, ukránok, akik a maguk sajátosságával, hagyományával és kultúrkincsével az egyetemes kultúrát, és az egyetemes magyar kultúrát gazdagítják.

Aztán van itt egy számszerű tény is. Nem tudom, hogy az előző Országgyűlést meg szabad-e dicsérni, most azért megtenném, hiszen volt ott egy olyan házelnökasszony, Szili Katalin, aki szívügyének tekintette a nemzetiségek ügyét, és együtt munkáltuk ki azt a törvényt, amelyik lehetővé tette a statisztikai hivatal számára, hogy a népszámláláson a kettős identitást sokkal nyíltabban és világosabban meg lehessen vallani, mint korábban. Merthogy az a logikus, hogy ne kelljen választani, hogy egyik vagy másik, hanem lehessen együtt a kettő, és ebből következik az, hogy igen, a népszámlálási adatok szerint egyre többen vállalják ilyen módon a nemzetiségüket. Ez egy jó eredmény, erre büszkék lehetünk, még akkor is, hogyha pontosan tudjuk – és önök, akik a nemzetiségek vezetői tudják a legjobban –, hogy minden nap meg kell küzdeni az embernek az identitásáért, de megnyugtatok mindenkit, nemcsak a nemzetiségi identitásért kell megküzdeni minden nap, hanem bizony a magyar identitásért is meg kell küzdeni. Mert olyan világban élünk, amelyik nem erősíti a gyökereket, hanem gyengíti, és hogyha valamit nem fogunk erősen, akkor elfújja a szél. Elfújja a szél, amit úgy hívnak, hogy globális szél, és bizony elragadja tőlünk azt, amihez nem ragaszkodunk, és amit nem ápolunk eléggé. Ezért fontos, hogy ne csak vállaljuk, hanem másokat is erősítsünk ebben, életben tartsuk a gyökereket, gyümölcsöztessük, ami egyszerre kötelesség és lehetőség. Az öröm és a gazdagodás forrása.

Amikor a mi minisztériumunk által juttatott több mint egy tucat nemzetiségi ösztöndíjat szoktuk átadni fiataloknak, elsősorban gimnazistáknak, akkor jut mindig eszembe, hogy milyen fontos, hogy örömet is okozzon a nemzetiséghez tartozás. Ha egy kötelességként adjuk át, egy görcsös, megvalósítandó feladatként, amit el ne felejtsél soha, akkor nem leszünk sikeresek. De ha öröm valahová tartozni, öröm élni a kultúrában, a nemzetiségi kultúrában, akkor bizonyára sikerünk lesz. Kettős identitás; ebben lelki és szellem tartalék van, és az a mi haszonelvű hozzáállásunk, hogy erre a lelki-szellemi tartalékra, amit önök képviselnek – akiket ma ünnepelünk –, és még sokan mások, akiket önök képviselnek, számítunk. Szüksége van Magyarországnak, a magyar kultúrának arra a pluszra, amit önök hozzá tudnak adni. Hiszen önök nemcsak állampolgárságok jogán magyarok, hanem önmeghatározásuk, érzelmi, történelmi kötődésük, felelősségvállalásuk jogán is.

Így mondtuk kicsit ironikusan, szomorúan, hogy amikor Magyarországot népköztársaságnak hívták, akkor a „nép” fosztóképző volt. Hogyha azt mondjuk, hogy magyarországi németek, vagy azt mondjuk, hogy magyarországi horvátok, vagy azt mondjuk, hogy magyar cigányság, akkor a magyar sohasem szabad, hogy fosztóképző legyen – minthogyha attól kevesebb lenne az ember. Fontos, hogy attól még többek legyenek. És fontos, hogy erősítsük azokat a közösségeket, azokat az embereket, akik tesznek ezért a megemelt kettős identitásért. Ezzel a díjjal felhívjuk a figyelmet arra, hogy a nemzetiségek szolgálata az egész ország, az egész nemzetközösség szolgálata. Fontos ezt tudni: önök nemcsak egy kisebb vagy nagyobb nemzetiségnek tesznek jót, hanem az egész nemzetnek, egész Magyarországnak. Igyekszünk ezt egyértelművé tenni.

És hát valóban, ahogy említettem, vannak ennek a közös történelemnek mélypontjai, vannak sikerei, vannak örömteli pillanatai, tragikus és fájdalmas eseményei is, amikről szintén nem szabad elfeledkeznünk. Fontos az, hogy Magyarországon ma már hivatalos állami emléknap a magyarországi németek elűzése, amivel szembenézünk, és minden évben állami szinten, kormányszinten emlékezünk meg a roma holokausztról. Olyan időszakok, amelyeket – hogyha nem akarjuk, hogy visszatérjenek, akkor – újra és újra emlékezetbe kell idéznünk, és vállalnunk kell értük a felelősséget. De bízom benne, hogy olyan momentumai, olyan elemei is vannak a mi együttélésünknek, a mi közös kultúránknak, amelyek arról szólnak, hogy összefognak Magyarországon nemcsak a nemzetiségek, hanem a nemzetiség és a magyar nemzet, és ezzel talán tudunk egy kis példát is mutatni a világnak, különösen a Kárpát-medencében élőknek.

Nem véletlen az, hogy 1993-ban a nemzeti és etnikai kisebbségek kapcsán egy olyan törvényt alkotott a Magyar Országgyűlés, amelyet minden komoly politika erő vállalt és támogatott. Ritka az összefogás Magyarországon egy ügyben, amelyik az ellenzéket és a kormánypártokat, az akkorit meg a mostaniakat egybehozza – a nemzetiségek ügye ilyen volt. Szerintem ezt érdemes újra és újra számon tartani.

És aztán azok az önkormányzati választások, amik önöket mindig egyfajta megmérettetés elé állítják, és ahol – bízom benne, hogy – úgy finomítjuk újra és újra a rendszert, hogy egyre inkább valóban azok kerülnek be az önképviseletbe, akik a nemzetiséget képviselik, és nem valami egyéni hobbiból szeretnének ezt-azt elérni nemzetiségi kvótán. És hát a következő nagyon fontos lépés a nemzetiségi szószólók megválasztása a Magyar Országgyűlésbe. A 2014. évi országgyűlési választások óta a törvény értelmében valamennyi nemzetiség részt vesz szószólóin keresztül a Magyar Országgyűlés munkájában, a Magyarországi nemzetiségek bizottságában szerepet kapnak a törvényalkotási folyamatban, és jelképes, de nagy jelentőségű momentumként a szószólók saját nyelvükön szólalhatnak föl a házban. Jómagam is meghatódottsággal hallgattam, amikor lengyel nyelven szólalt föl a lengyel nemzetiségnek a szószólója a Magyar Országgyűlésben, mert ez a szimbolikus gesztus mutatja azt, hogy komolyan vesszük a nyelvet és a kultúrát, és komolyan vesszük egymást.

Elfogadni és elfogadottnak lenni – a köznyelvben számos hasonló kifejezés van, amit – sokszor már úgy gondoljuk – elhasználtak, vagy talán néha ki is használtak, és visszaéltek vele, mint hogy tolerancia, szeretet, együttműködés, befogadás, összefogás, elfogadás. A mi dolgunk az, hogy ezeket a szavakat valódi tartalommal töltsük meg. Elfogadni és elfogadottnak lenni – itt mindig kettőn áll a vásár. Fontos, hogy ebben az összekuszált értékrendű világban mindenki vállalja ezért a saját felelősségét és a saját munkáját. Elfogadni és elfogadottnak lenni könnyebb, hogyha az ember jó szándékú, hogyha egy közösség is erősíti ebben, ha nemcsak egyéni kiállásnak a dolga ez. Magyarország legnagyobb gazdagsága az emberi erőforrás, mert Magyarország emberi erőforrásban gazdag ország, és ezt a gazdagságot önök is megjelenítik. Ásványkincs, aranybánya, devizatartalék, hát ezekből hol több van, hol kevesebb, földgáz, nemesfém, sorolhatnám, de kimagasló emberi teljesítményekből újra és újra van Magyarországon számarányunkhoz képest sokkal több, és ezt számon tartja a világ. Talán nem véletlenül ez az etnikai gazdagság, ami a Kárpát-medencét és Magyarországot jellemzi. Talán nem véletlen, hogy éppen ebből jön az a fajta gazdagság, ami a szellemnek és a kultúrának a gazdagsága. Gondoljunk az aradi tizenháromra; újra és újra elmondjuk azokat a neveket, amelyek nem magyarul csengenek, és mégis kifejezik a mi egységünket és különbözőségünket egyszerre.

És akkor a máról néhány szót még. Népzene és néptánctanár, aztán olyan, aki a roma hagyományokat kisgyerekek százaival vagy talán ezreivel ismertette meg az elmúlt években. Görög közösség kultúráját ápoló hölgyközösség, tájházat fenntartó és működtető egyesület aktivistái, akik a vidéki roma hagyományok életben tartásán munkálkodnak. Önkéntes, áldozatos munkát végző, az életüket saját román, német, lengyel közösségüknek áldozó asszonyok és férfiak. Lapkiadó munkájukkal az erdélyi magyar-örmény közösség identitásában erősítő dolgos, elkötelezett közösség. A szerb néptánchagyományokat széles körben átadni képes folklóregyesület, tudományos munkával a német, illetve a szlovák történeti és zenei hagyományokat kutató, megőrzős és átadó tudós férfiak. Ez az a gazdagság, amit majd név szerint is fognak hamarosan hallani.

Szeretném önöknek megköszönni a magyar kormány nevében azt, amit tesznek, azt, amit személyes életükkel bizonyítanak; hogy lehet Magyarországon úgy magyarnak lenni, nemzetiséginek lehet lenni, hogy nemzetiségi kultúra gazdagít bennünket, és ebben van emberi teljesítmény. Önök azt mutatják, hogy vannak, ez nagyon fontos, és hogy jól vannak, és hogy jó dolgokat hoznak létre. Legyen ez így tovább is!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter