Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a Nemzetközi Nemzetközi Diákolimpián kiemelkedő teljesítményt nyújtó magyar diákoknak

2013. márc. 28. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony! Tisztelt Pedagógusok! Kedves Diákok!

Ha azon gondolkozik az ember, hogy mi is kell valójában ahhoz, hogy valakinek elinduljon a tudományos pályája – és akik a diákolimpiákon ilyen sikeresen szerepelnek, azokra úgy gondolom, hogy joggal mondhatjuk, hogy elindultak egyfajta tudományos pályán, még hogyha annak az elején állnak is -, akkor nagyon sok szükséges feltételt fel lehet sorolni. Ugye vannak szükséges és elégséges feltételek. Szükséges feltétel bizonyára, hogy az embernek jó képességei legyenek, aztán azt is sokan szokták mondani – és valóban így van, ezt látjuk ma még a magyar köznevelésben, közoktatásban is -, hogy bizony a családi háttér az nemcsak úgy tud meghatározó segítség lenni az embernek, ha a szülei gondoskodnak arról, hogy megkapja azokat a támogatásokat, lehetőségeket, amivel kibontakoztathatja a képességeit, hanem bizony úgy is – és ebben a szép pillanatban azért erről se hallgassunk -, hogyha méltatlan a szülői ház arra, vagy éppen nincs abban a helyzetben, hogy jól indítsa el a gyermeket, hogy nem ad meg neki mindent, ami szükséges az ő szellemi, lelki, erkölcsi fejlődéséhez, az bizony hátrányt jelent ma Magyarországon. A leszakadásnak egy nagyon fontos tényezője, ha valaki rossz családi háttérből érkezik.

És ha már itt vannak a pedagógusok, természetesen az sem mindegy, hogy milyen tanárokkal találkozik az ember. Gondolom, önök fiatal emberként be tudnak arról számolni, hogy ha nem lett volna olyan tanár, aki észreveszi önökben a tehetséget és képességet, és nem adott volna segítséget, és nem lenne valami nagy-nagy személyes plusz is a kapcsolatban, akkor nem jutottak volna idáig.

Tehát számos ilyen feltételt lehet szabni vagy fölismerni a továbblépésnek a feltételeként, én mégis egy dolgot emelnék ki most, az pedig nem más, mint a kíváncsiság. A kíváncsiság, ami – azt szokták mondani -, az idős embert vagy a vén embert megkülönbözteti a fiatal embertől. Ma látunk persze bőségesen olyan koravén fiatalokat, akik már nem kíváncsiak, mert kiölték belőlük a kíváncsiságot. Én magam a sors nagy ajándékának tartom, hogy számos olyan 70-80 éves emberrel, tanárral, professzorral, de akár csak néhány osztályt végzett gazdálkodó emberrel, gazdával, parasztemberrel találkozhattam vidéken, Magyarországon meg itt a fővárosban is, akik még mindig kíváncsiak, és éppen ezért fiatalok. A kíváncsiság először is arra a világra, ami körülvesz bennünket.  A kíváncsiság, amely önöket összeköti, akik itt most itt vannak. És hát arra is kíváncsi az ember nagyon sokáig, életének még második felében is azt hiszem, hogy ő maga mire képes. Hogy ő maga azt a feladatot meg tudná-e oldani vagy nem.  Milyen is a világ, és hogyan lehet megérteni, hogy mit tudok én ebből a magam számára megérteni, magam számára akár teljesítményként is megjeleníteni, egy izgalmas dolog, amikor ez a két dolog összetalálkozik.

Ezek a díjak, amiket ma itt átadunk, amivel önök megtisztelnek bennünket, hogy elérték, és mi pedig megtiszteltetésnek vesszük, hogy elismerhetjük ezeket a teljesítményeket, olyan embereket díjaznak, akik próbálgatják a határaikat, hogy meddig tudnak eljutni, hogy mit tudnak elérni, és talán ismerik már azt a tapasztalatot is, hogy minél korábban kezdi az ember a tudományos pályát, minél korábban akar valami olyan teljesítményt létrehozni, ami nem előírás feltétlenül, amivel nemcsak annak felel meg, ami a minimum, ami a muszáj, amit elvárnak tőle, hanem ennél sokkal többnek, annál jobban ismeri az ember azt az érzést, hogy legyőzni sokszor önmagunkat a legnehezebb, önmagunkat meggyőzni arról, hogy érdemes még továbbmenni, és még bennünk van az a következő erőfeszítés. Önök már sok mindent tudnak magukról, talán többet, mint a saját kortársaik arról, hogy mire képesek, és kiszabadították az önökben rejlő tudást, felszínre hozták azokat a képességeket, amikkel elérték ezeket az eredményeket.

Herbert George Wells azt mondja, hogy: „Tanulni ezüst, megjegyezni arany.” Itt vannak ezek az ezüst, arany és bronzérmek, amelyek azt jelzik, hogy a megjegyzés, a megtartás legalább olyan fontos, hogy a tudás az a jövőbe fektetett tőke. Önök ezzel a tudással rendelkeznek.

Van egy kép a tehetséges diákokról, az eminens tanulókról, egy ilyen karikatúraszerű kép, akik természetesen vastag dioptriás szemüveggel hajolnak valamilyen könyv vagy kémcső felé.   Nekem egy ilyen barátom volt annak idején, most már 35 évvel ezelőtt, aki szintén diákolimpián sikeresen szerepelt, akinek annyi lyuk volt – mert kémikus volt –, annyi lyuk volt a munkaköpenyén, hogy a tollat, amikor a zsebébe rakta, akkor az mindig kicsúszott, mert ott már szét volt szakadva, vagy éppen már a sósav kimarta ott. Persze van egy ilyen általános képünk erről, de hát önök nem ilyenek, vagy ha ilyenek, az sem baj természetesen, merthogy abban, aki különleges tudásra tesz szert, és különleges eredményt ért el, van valamifajta különlegesség, ami megkülönbözteti a környezetétől. Soha sem az átlag. És akik ehhez hozzájárultak, akiket már említettem: a szülők és a pedagógusok, nekik itt különösen meg kell, hogy köszönjük azt a munkát, amit belefektettek. Emberbe munkát fektetni mindig egy különösen izgalmas, és mindig egy jól kifizetődő dolog. Különösen pedig fiatal emberekbe munkát fektetni, tőkét fektetni nemcsak izgalmas dolog, hanem valóban ott van az a kíváncsiság: mi lesz majd ebből.

Tanárként én magam is taníthattam néhány évet. Ismerik azt az érzést, hogy mit jelent, amikor első látásra, az első évben úgy tűnik, hogy a befektetés látszólag hiábavaló volt, és aztán éppen azok a diákok jönnek vissza komoly, nagy teljesítménnyel, akikről aztán az ember végképp nem gondolta volna. Nem kell féltenünk a gyermekeinket a tudástól, sőt, az a legjobb, ha térképet, iránytűt adunk nekik, így a diákok nemcsak a tudáshoz kerülnek közelebb, hanem önmagukhoz, saját képességük határaihoz is.

A diákok tudása, alkotó teljesítménye – azért hívtuk ide önöket, hogy ezt elmondjuk – a nemzeti erőforrásunknak meghatározó része. Azt kívánjuk, azt szeretnénk, azért dolgozunk ebben a házban, hogy a feltételek folyamatosan javuljanak, hogy a jövőben még jobban segítsék a munkájukat, hiszen ez az ország felemelkedésének az egyik záloga. Igen, bízunk benne, hogy szövetségesek vagyunk, és ez nem politika, végképp nem pártpolitika, még csak nem is egyszerűen oktatáspolitika vagy neveléspolitika, hanem egy olyan nemzeti, nemzetstratégiai kérdés, Magyarország megújítása, ahol a sikernek a zálogai és legfőbb reménységei azok a fiatalok, azok a magyar tehetségek, akik tudják, hogy mit jelent vállalkozni egy nagy feladatra, tudják, hogy mit jelent fölkészülni egy nagyon komoly megmérettetésre, ismerik a tanulással, munkával és szorgalommal kiérdemelt sikernek az ízét. Ez a jövő záloga, ezek a fiatalok a jövő zálogai.

Ma még önöknek sok minden olyan szabálynak kell megfelelni, amiről talán úgy  gondolják, hogy inkább hátráltatják önöket a felkészülésben és az eredményben, de a jó hír az, abban bízunk, hogy a jövőben azok fogják a szabályokat írni, akik valóban teljesítményeket hoznak létre.

Az Országgyűlés képviselőházi üléstermében sokszor esik szó arról, hogy mit is jelent a magyar tehetség, milyen az oktatás színvonala, hogyan kell gondozni a tehetséget, számos ilyen programunk van: a Nemzeti Kiválóság Programja, a Nemzeti Tehetség programja. Egyáltalán hogyan kell, hogyan kellene megbecsülni a nemzetnek a szellemi erőforrásait, akik közé önök is tartoznak. Most persze itt mindannyian abban a különös helyzetben vagyunk, hogy a gyakori és fontos parlamenti beszédtéma itt megelevenedik, valóságos fiatalok, lányok és fiúk itt vannak a társaságunkban, mi vagyunk az önök társaságában, önök maguk jelentik a megtestesült tehetséget, és ezzel maguk jelentik Magyarország megtestesült reménységét is. Ha a jövőben nem is feltétlenül hangadók lesznek azok, akik valóságos teljesítményt hoznak létre, de mindenképpen mértékadók. Azt szeretnénk, ha ebben az országban azok lennének a mértékadók, akiknek valóságos teljesítményük van.

Hogyha szabad egy kicsit elmondani azt is, hogy miért irigylem önöket: azért, mert van valamifajta objektivitás annak a tudásnak, annak a teljesítménynek a mérésében, amit önök birtokolnak, amivel önök elértek valami komoly eredményt. Egy politikus leginkább attól szenved, hogy szubjektív a megítélés, legalábbis akkor, ha úgy gondolja, hogy mégiscsak letesz valamit az asztalra; hogy ugyanazt a dolgot, amiről ő úgy gondolja egyébként, hogy érték, azt nagyon le lehet gagyizni, nagyon le lehet értékelni, nagyon le lehet szólni, semmissé lehet tenni egyszerűen csak nagy hangon. Vagy pedig ez bizony fordítva is előfordul: a semmit, az értéktelent valamifajta kommunikációs fogással úgy lehet fölemelni, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez valami, pedig ez aztán nagyon gyenge, vagy éppen semmi. Az a jó a tudományban, hogy itt van mérés. Mint ahogy a köznevelésben is van mérés, értékelés. Hogy arról, amit önök elértek, nem lehet azt mondani, hogy: biztos elintézték a szülők a háttérből, biztos odaszólt az igazgató, vagy biztos van valami politikus rokonuk, aki odaszólt a diákolimpiára, hogy ezt a gyereket kéne három hellyel mégiscsak előre tenni. Valóságos teljesítmény. Higgyék el, hogy ez az ország csak valóságos teljesítményekből épülhet, és ezt legalább olyan fontos tudni a politikusoknak, mint ahogy ezt önök tudják.

Önök ma már ott vannak az egyetem kapujában, illetve a többségük már egyetemen is tanul, és nagyon örülök, hogy sokan magyarországi egyetemeken tanulnak. Ismerik ezt a másik nagy konfliktushelyzetet, ezt a másik nagy kérdést: itthon vagy külföldön. Önök is biztos végiggondolták ezt sokszor. Azt szeretném, ha ez nem egy görcsös döntés lenne a következő generációnak, hanem a külföldön való tapasztalatszerzés, akár a külföldi munkavállalás és ottani jövedelemszerző képességnek a kipróbálása, az legalább úgy lenne az élet természetes része, mint az, hogy természetesen mi ide tartozunk, mi itt vagyunk egy közösség, nekünk ez a hazánk, nekünk ez az a rög, amihez kötődünk, és mi szeretnénk, hogy mindaz, ami nekünk jó, mindaz, ami a mi teljesítményünk, az önök teljesítménye, az az egész közösségnek a javára is válna.

Bízom abban, hogy ebben számíthatunk egymásra, önökre is és a pedagógusaikra is. Bízhatnak abban, hogy önök számíthatnak ránk, számíthatnak az ország vezetőire, a tekintetben, hogy képesek leszünk így alakítani Magyarországnak az arcát, Magyarországnak az életét. És mi számítunk önökre, kamatoztassák a tudásukat, tehetségüket itthon is, külföldön is, minden magyar ember javára!

Ehhez kívánok önöknek sok erőt, jó egészséget! Még egyszer gratulálok miniszter úr nevében is a sikeres, nagyszerű eredményeikhez.


Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter