Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a páneurópai piknik 25. évfordulóján

2014. aug. 19. Beszédek | Hozzászólások

A határnyitás húszéves évfordulóján, 2009 nyarán, ha nincs a Konrad-Adenauer Alapítvány, és nincs Hans Kaiser úr, az alapítvány vezetője, akkor nincs tisztességes megemlékezés. Akkor nem lett volna itt Angela Merkel, akkor nem lett volna itt koncert, amelyen meghallgathattuk az azóta elhunyt, világhírű zeneszerző, Szokolay Sándor külön erre az alkalomra komponált darabját, és nem avathattuk volna fel Melocco Miklós szoborkompozícióját. Ha nincs a Konrad-Adenauer Alapítvány, ha nincsenek a német Kereszténydemokrata Unióból itt a barátaink, akkor könnyen megeshetett volna az a szégyen, hogy azok sajátítják ki az ünnepet, akik 1989-ben a másik oldalon álltak, és csak egy olyan határnyitásba mentek volna bele, amely tovább garantálja a kommunizmusban a szovjet fegyverek védelme alatt szerzett privilégiumokat. Mondjuk meg őszintén: majdnem így történt a rendszerváltoztatással, de miután a német barátaink segítségünkre voltak, ezért ott a koncert előtt elhangozhattak Szájer József szavai, aki azt mondta, hogy a szabadság erejét, annak az eszmének az erejét, amit mi képviselünk, amiért mi harcolunk, mi sem bizonyítja jobban, hogy ma azok is itt ünnepelnek, akik annak idején ez ellen a szabadság ellen voltak. Kellett még valami a méltó ünnephez; kellett hozzá Sopron város bátorsága. A város nem hagyta, hogy eltorzítsák ennek az ünnepnek az igazi jelentőségét. A város polgárai mellett dr. Fodor Tamás polgármester úr kellett még ehhez, aki úgy bátor, mint a soproni polgárok; nem hőzöng, nem törekszik a kirakatba állni, de ha kell, akkor kiáll, ha kell, ellent mond, ha kell, dönt – és jól dönt –, és a döntését meg is védi.

Jacob Burckhardt, a nagy bázeli történetfilozófus mondta azt, hogy amikor jól beszélünk a múltról, akkor azt mindig a jövő érdekében tesszük. A múltról a jövő érdekében beszélni – ez most itt a feladatunk. Mert ha ez sikerül, akkor majd nem az életkorunk számít, hanem a gondolataink számítanak, akkor szóba fog állni velünk a következő nemzedék. Anélkül nem lesz békés, szabad és igazságos Európa, ha nem áll velünk szóba a következő nemzedék. A következő nemzedék pedig akkor áll velünk szóba, ha gondolataink lesznek, és nem csak nosztalgiánk lesz, ha valóban azt érzik, hogy az ő jövőjükről van szó.

A német-magyar régi szövetség; jóban-rosszban – bízunk benne, hogy többször jóban, mint rosszban. Németek és magyarok – van valami mély megértés közöttünk a különböző mentalitás ellenére, vagy talán éppen azért. Mi egy kicsit vágyunk a német alaposságra, talán a németek kicsit a magyar felszabadultságra. Nem is értjük, hogy miért értjük meg olyan jól egymást, azt aztán végképp nem értjük, amikor nem értjük meg egymást, mert bizony ez is elő szokott fordulni. Talán nem érzékeljük eléggé a mindennapi politikában: a németekre, a németek barátságára nekünk, magyaroknak nagy szükségünk van – gondoljunk a német befektetésekre, amik a magyar gazdaságot húzzák. Mi nem pénzt kérünk a németektől, hanem mi befektetőként számítunk rájuk, olyan megbízható gazdasági partnerekként, akik egyszerre akarják a magyar polgároknak a javát, a magyar gazdaság erősségét, és a német gazdaság erősségét, és ebben mindig partnerek leszünk. Tehát gazdaságilag persze, hogy szükségünk lesz egymásra, különösen is a kicsinek, a magyaroknak a nagyra, a németekre, de politikailag is szükségünk van egymásra. Nincs olyan nagy ország a világon, amelyiknek ne kellenének kicsi barátok is, úgyhogy mi a kicsik barátságát kínáljuk. Amiről szó van, az egy egyszerre politikai, történelmi, és számunkra, a rendszerváltó magyar generáció számára egzisztenciális ügy. Ugyanis Németország az az ország, amelyik nemcsak két diktatúrát élt át a 20. században, hanem átélte az ezekből a diktatúrákból való megszabadulást is. Mi azt szeretnénk, hogy a rendszerváltoztatás meg a határnyitás ne csak egyszerűen egy privát német-magyar ügy legyen, hanem kontinentális ügy. Ne valami privát kelet-közép-európai emlékezet része legyen, ne valamilyen lokális történet, hanem az európai emlékezet része, ami egyébként Nyugat-Európát is ugyanolyan egzisztenciálisan érinti, mint az úgynevezett volt Kelet-Európát. Ebbe ki mást tudnánk segítségül hívni, mint a németeket, különösen a kelet-németeket, mert ők tudják annak a jelentőségét, hogy mit jelent két diktatúra után elkezdeni építeni a szabadságot.

Mondjuk ki: a diktatúrák öröksége Európában egy közös, terhes örökség. A döntést, hogy mi a „Jalta” egyik oldalán fogunk élni, az osztrák barátaink, a franciák és az olaszok a másik oldalán, nem mi hoztuk, erre nem volt kétharmados döntés Magyarországon. Azt a döntést mások hozták a fejünk fölött, hogy nem élhettünk szabadságban. Amikor mi dönthettünk szabadon, akkor mindig a szabadság mellett döntöttünk. A diktatúráknak a közös, terhes öröksége érinti Európát is. A szabadság öröksége, a szabadságvágy öröksége egy ugyanilyen felszabadító közös örökség, Európa közös öröksége. Akkor lehet közös európai gondolkodás erről, hogyha valamilyen módon újra és újra párbeszédbe kerül az egykori kelet és az egykori nyugat. Mert, ha Nyugat-Európa az marad, ami volt, akkor ebből egzisztenciálisan és mentálisan sohasem lesz igazán közös Európa. Ehemalige Ost, ehemalige West – ez így tartozik össze. Mi Magyarországon nagyon értjük, hogy két diktatúrával kell együtt szembenéznünk. Nem tagadjuk a két diktatúra különbségét, minden történelmi helyzetnek megvan a differenciaspecifikája, mégis, nekünk ez a kettő együtt terhes örökségünk. Sokszor nem látjuk, hogy az úgynevezett nyugat ezt megértené, képes lenne erre a szembenézésre.

Kertész Imre, a Szent István Rend kitüntetettje, Nobel-díjas magyar, zsidó hátterű író életműve erről szól; a két diktatúra abszurditásáról és a keserűségéről. Ha vannak neki Magyarországgal, a magyarokkal kapcsolatban fájó, bántó mondatai, akkor mégis miért csodálkoznánk ezen? Auschwitz után, a Rákosi-rendszer után, a Kádár-rendszer után, és mindazok után, amit az elmúlt 20-25 évben Magyarországon megéltünk. Vannak fájó, bántó mondatok, de az életmű tiszteletet parancsol. Ha figyelmesen olvassuk, ebből az életműből a megértés, az egyetértés megteremtésének vágya, ennek elodázhatatlan szükségessége kiált. Azt írta Kertész Imre 1993-ban: „Mentem az utcán és szembe jött velem valaki, akit csak futólag ismerek, akiről tudom, hogy homlokegyenest ellenkező nézeteket vall, mint én, mi több, szerintem káros nézeteket vall, és elmentünk egymás mellett anélkül, hogy akár ő, akár én köszöntünk volna egymásnak. Engem utána mélységes szégyenérzet fogott el – ezt nem lenne szabad. Köszönni kell. Azt kell mondani: jó napot kívánok! S meg kell várni, hogy a másik is jó napot kívánjon. Lehetőleg kezet kell fogni, lehetőleg néhány szót kell váltani, s később lehetőleg beszédbe kell elegyedni vele. Ezek a kulturált formák. Nem kell abból kiindulni, hogy engem ez az ember agyon akar verni, vagy, hogy én agyon akarom verni őt. Nálunk az emberek közti érintkezés deformált, agresszív. Nem a mondandót kell cenzúrázni, hanem a módot, a stílust, ahogyan azt előadjuk, s meg kell fontolni, vajon termékeny dolog-e az, amit én elő akarok adni; teremtő módon akarom-e előadni és felhasználni a gondolataimat.”

Ebből a volt-kelet és volt-nyugat érzésből következik, hogy amikor Brüsszellel konfliktusba kerülünk, amikor európai ügyekben más véleményen vagyunk mi, az Európai Néppárt tagjai, amikor más az álláspontunk, amikor mi úgy gondoljuk, hogy nekünk az európai egységen belül talán más utat kellene járnunk bizonyos ügyekben, akkor újra és újra szembesülünk azzal, hogy nem értenek meg bennünket. Biztos vagyok benne, hogy ez a meg nem értés a negyven év kommunizmus miatt van. Mi átéltük, ők meg nem. Nekik ez csak egy különös epizód. Ezért van olyan nagy szükség a német barátainkra, különösen a kelet-németekre, meg azokra, akik közel voltak a kelethez, mint például Bajorország.

Tegyünk ehhez hozzá még egy tapasztalatot; 1989 tapasztalata éppen az, hogy a szabadság és a hozzá jövő demokrácia és béke, nem hoz, nem hozott automatikusan igazságosságot, nem hozott automatikusan igazságosabb társadalmat. A szociális igazságot ne engedjük át mindenfajta zavaros baloldali ideológiáknak! A szociális igazság az egy mélyen keresztény szociális érték, megfelel a kereszténység szociális tanításának. Szabadság és demokrácia nem egyenlő automatikusan a társadalmi igazságossággal, nem ad egyenlő valóságos esélyt mindenkinek. Mióta nincs politikai, ideológiai vasfüggöny, azóta is bizony számos szociális vasfüggöny szabdalja Európa térképét, adott esetben országokon belül is. Éppen ezért mindenütt, ahol az Európai Unió azért küzd, hogy a szabadságeszme a polgárok mindennapi szabadsága legyen, és a szociális kiszolgáltatottság ne kösse gúzsba a papíron szabadokat – vagy úgy, hogy menni kelljen megértésért és megélhetésért máshová, vagy, hogy ne tudjanak mozdulni, mert nincs erejük, nincs hozzá eszközük. Minden ilyen küzdelemben ezért a társadalmi igazságosságért, a terhek igazságos elosztásáért szövetségesei vagyunk az Európai Uniónak. Mi ezért nem esélyegyenlőségről beszélünk, mert abban van egy kicsit az a hamis baloldali elképzelés, hogy az az esélyegyenlőség, hogy akinek van esélye, attól elveszünk egy kicsit, és odaadjuk annak, akinek nincs. Nem erről van szó. Mindenki ragadja meg a saját esélyét, és akinek nincs, annak esélyt kell teremteni. Sokaknak hozott az európai egység, a megnyílt szabadság valóságos esélyeket; vállalkozásoknak, kiváló kreatív magyar embereknek – meg lengyeleknek meg szlovákoknak meg cseheknek, és hozott igazi, valóságos érdekképviseletet. A gyermekeink, az unokáink Erasmus-ösztöndíjakkal tanulnak európai egyetemeken. Tehát vannak valóságos esélyeink, de vannak, akiknek nincsenek, és ezt sohasem szabad elfelejteni. Akiknek pedig nincsenek, azok különösen az úgynevezett kádári kisemberek, és ezek között a romák – nem szabad ezt sem elhallgatni. Valóságos esélyt kell teremteni, és utána mindent megtenni, hogy ezt az esélyt meg is ragadják, mert ezt a legnehezebb, ha van esély, azoknak megragadni, akiknek sokáig nem volt. Ebben is segíteni kell őket, ha kell, részben kényszerítő eszközökkel, és részben természetesen szabad választással. Ez is hozzátartozik 1989 igazságához.

A történelemben nagyon kevés olyan eset van, hogy egy nép önzetlen tette egy másik nép esetében valóságosan és kézzel foghatóan sorsfordító, történelmi jelentőségű lett volna. Itt azonban ez a helyzet. Németország vezetői nem győzik hangoztatni, hogy nem, vagy csak sokkal nehezebben történhetett volna meg Németország és Európa egyesítése, ha nincs a magyar határnyitás. Keresve sem találhatnánk ezért jobb, méltóbb eseményt az egységes Európa megszületésére, mint a 25 évvel ezelőtti páneurópai pikniket.

Sokszor feltesszük a kérdést, hogy a történelmet ki és hogyan alakítja; egyének, egyéni teljesítmények, vagy pedig a társadalmi mozgások. Van egy kép, ahol szabad emberekké tesznek soproniak kelet-németeket, olyan soproniak, akik még csak belülről szabadok. Tehát itt vannak a polgárok, az ő kezdeményezésük. Van egy másik kép Oplatka András könyvében, amikor Horn Gyula és Alois Mock átvágják a Vasfüggönyt. E között a két kép között feszültség van – miért ne ismernénk el. Kik voltak a nagy politikai döntéshozók? A politikusok vagy pedig a szabad polgárok? A politikus döntéshozók – erre Pozsgay Imre és Habsburg Ottó a legjobb példa – sohasem nélkülözhetik a polgárokat. Ám a polgárok sem nélkülözhetik a politikai döntéshozókat, mert vezetni kell, dönteni kell, és vállalni kell a felelősséget. Nem kollektív felelősség van, mint a kommunizmusban, ami azt jelenti, hogy senki sem felelős, hanem egyéni döntések vannak, vezetők vannak, akiknek vállalni kell a sokszor nehéz döntéseket. De a polgárok nélkül az sem megy. Számomra ez a páneurópai piknik tanulsága. A jövő generáció számára az, hogy ma már nem kell szökni, a szabad világba nem kell menekülni, de az is, hogy a szabadságnak ára van. Az igazi szabadságért mindig kockáztatni kell, még akkor is, ha a szabadság az egyébként megadatik, mint körülmény. A szabadság felelősséggel jár azok felé, akik még nem tudnak szabadok lenni. A Páneurópai Unió számomra a szabad polgárok szabad kezdeményezésének megszületése, a szabadság ereje, ami akkor a polgárokban belülről meg volt itt, Sopronban. Nem a budapesti ellenzék okoskodása – magam is részt vettem ebben, tehát magamat is bírálom -, nem politikai számítgatások, hanem egyfajta belső szabadság, miközben hiányzott a külső. Most megvan a külső szabadság, de erre a belső szabadságra ma is nagyon nagy szükségünk van. A polgárok, a polgári közösségek, a vallási, keresztény közösségek belső szabadságára ma is legalább annyira szükség van, és mindig is szükség lesz. Nem lesz olyan demokrácia, amit a politikusok maguk jól el tudnak irányítani, ha a közösségek nem állnak szabad döntéssel mögöttük. Így hát nemcsak a múltat ünnepeljük, hanem a jövőt bíztatjuk belső szabadságból polgári keresztény öntudatból ihletett cselekvésekre.

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor ez az egész megtörtént, akkor volt bennünk egyfajta transzcendens megilletődöttség, hogy mégse lehet csak Gorbacsov, Reagan, II. János Pál pápa vagy Németh Miklós, azért itt még kell lenni valaminek, itt van valami, ami magasabb, amit úgy szoktunk hívni, hogy a történelem ura, aki maga az Úristen. Ezt persze félre szokták érteni; a hatalmasok azt gondolják, hogy ez őket igazolja, az áldozatok úgy gondolják, hogy az ő oldalukon áll, és hogy minden döntés vele igazolható – vagy éppen cáfolható. De ez az isteni gondoskodás, providencia, ez az, ami valamilyen módon mégis része a történelmünknek. Ez nem ment fel bennünket a felelősség alól, nem ment fel a bűneink alól, megbocsájt, de nem azért, hogy erre számítva újabb bűnöket kövessünk el, de adhat egy végső biztonságérzetet a cselekvésünkben. Ez a biztonságérzet latinul nem véletlenül nem úgy hangzik, hogy securitas, hanem úgy, hogy certitudo, azaz bizonyosság. Egy olyan bizonyosság, hogy ha vállaljuk a döntések kockázatát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy van valaki, aki ezekben a döntéseinkben segít bennünket. Ez adhat egy belső szabadságérzetet, hiszen e nélkül a külső szabadság, amelyről olyan sokat beszéltünk, keveset ér. A belső szabadság úgy kapható meg a mai döntésekben, történésekben, hogy biztosít arról, bármi történik, mégiscsak ennek a gondviselőnek a kezében vagyunk, Isten kezében, aki hajlandó a hibáinkat is kijavítani; ez igaz Kelet-Európára, Közép-Európára, Nyugat-Európára, és néha fel-felvillan ez a csóva, amikor nagy baj van, mint például most Ukrajnában, hogy valami több van a történések mögött. Ha ezt felismerjük, akkor a hálaérzet fogalmazódik meg. A hála bennünket mindig egy belső önvizsgálatra késztet.

Ott voltam szeptember 10-én este Csillebércen, amikor a magyar kormány bejelentette, hogy megnyitja a határt. Jómagam akkor lelkipásztorként a lelki gondozásért voltam felelős. Emlékszem rá, hogy egyre többen szerettek volna megkeresztelkedni az NDK-s menekültek közül. Komoly döntések voltak emögött. Megdöbbentő volt látni azt, hogy jól szituált orvos családok, három-négy gyerekkel azt mondták: elég volt! És bezárták maguk mögött az ajtót. Arra gondoltunk, hogy vajon milyen ország az, amelynek így menekülnek a polgárai. Volt egy istentisztelet, amit a ZDF akart egyenesben közvetíteni. Szóltak nekem, hogy a táborparancsnoknak kell engedélyezni. Odamentem a táborparancsnokhoz, aki az a korábbi állami egyházügyi hivatali vezető volt, aki engem előtte éveken keresztül vegzált és hívott be kihallgatásra. Megtiltotta az istentiszteletet, nem lehetett közvetíteni, és aztán éppen ő volt az, aki felállt egy asztalra és tört németséggel tolmácsolta a magyar kormány üzenetét: „Ungarn liebt Freiheit. Sie dürfen gehen. Los, los, los!” Tapsoltak neki az NDK-s fiatalok, én meg ott álltam fekete papi ruhában, és nem tudtam, mit csináljak. Akkor megfogott egy tizenhat év körüli német fiatal, és azt mondta nekem: „Te biztos a Stázitól vagy, mert nem tapsolsz.” Mondtam: „Ha a Stázitól lennék, én tapsolnék a legjobban. Én egy egyszerű protestáns lelkész vagyok, de akinek tapsolsz, az a Stázitól van.” Erre ő azt válaszolta: „Ezt nem értem.” Akkor adtam neki egy nagyon rossz tanácsot, azt mondtam: „Nem is baj, ne is értsd, elmész nyugatra. Felejtsd el az egészet!” Most azt mondanám neki: „Rendben van, menj nyugatra – szabad döntés, szabad Európa, de ne felejtsd el az egészet, hanem gondolj rá, mert a közös szabadságunk, Európa közös szabadsága 25 év után is azon múlik, hogy élünk-e ezekkel a tapasztalatokkal.”

Ezért mi, a magyar kormány tagjai számba vesszük az elmúlt 20-25 év hamis kompromisszumait, amik a szabadság rovására mentek, és amikor arra törekszünk, hogy kijavítsuk ezeket a hamis kompromisszumokat, akkor ezt azért tesszük, hogy a szabadságunk még nagyobb biztonságban legyen.

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter