Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a pedagógusnap alkalmából megrendezett díjátadáson

2014. máj. 30. Beszédek | Hozzászólások

1973-at írtunk, gimnazista voltam, és a francia forradalomról tanultunk. A módszer a következő volt: megrendeztük az osztályban harmincnégyen XVI. Lajos perét. Komoly szellemi erőfeszítés volt, és azokat a tizenéves kamaszokat – bennünket – magával ragadta ennek az ügynek a mélysége és a tragikuma. Emlékszem rá, én voltam a bíró, és meg kellett szavaztatnom a konvent tagjait, azt a harmincnégy kamasz diákot arról, hogy élet vagy halál. Huszonnégyen azt mondták, hogy élet, tízen azt, hogy halál, és ezt föl kellett írni egyesével a táblára – név szerinti szavazás volt –, és aztán – még mindig emlékszem erre a mozdulatra – a csomagolópapírt le kellett tépni a tábláról, és azt kellett mondanom, hogy így szavaztunk mi, és így szavaztak a franciák. És a franciák úgy szavaztak, hogy 361-en azt mondták, hogy halál, és 360-an, hogy élet. XVI. Lajos meghalt, én pedig sohasem felejtem el azt a történelem órát, meg talán a francia forradalmat sem.

Tisztelt Államtitkár Asszony, Államtitkár Úr! Tisztelt Rektor Asszony, Rektor Urak, Főigazgató Urak, Pedagógusok! Kedves Kollegák! Tisztelt Vendégek!

Így kellene tanítani. Mert jó tanárnak lenni lehet, hogy eddig luxus volt, de mostantól kötelező. Ezt a mondatot talán már hallották tőlem, és talán kicsit provokatív is, mégis fontosnak tartom újra és újra elmondani, és önök előtt ezt bátrabban merem kimondani, mint másutt, hiszen önök azok, akik önmagukra nézve eddig is kötelezőnek érezték, hogy jó tanárok legyenek, hogy többet adjanak, többet nyújtsanak, mint ami kötelező, hogy benne legyen a munkájukban az a többlet, ami a szakmából hivatást csinál. Ez a többlet, amit a diákok, és rajtuk keresztül a szülők, a családok és – jó esetben – az egész nemzet érez, érezhet, és ezáltal gazdagodhat. Ez az önök dolga, az önök kötelessége, az önök feladata, az önök hivatása.

De mi a mi feladatunk, az államé, a kormányé? A mi feladatunk az, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, melyek mellett hivatásukra koncentrálhatnak, hogy biztosítsuk az eszközöket, a minőséget, a megfelelő színvonalú nevelést a diákok számára. Feladatunk azonban az is, hogy figyelemmel kísérjük, hogy nyomon kövessük, és visszajelzést adjunk az önök munkájáról. Arról viszont együtt kell gondolkodnunk, hogy hogyan is van úgy egészében az iskola, a tanítás, a nevelés az életünkben. Mi a helye az iskolának a magyar életben? Mi a hatása, mit tanul meg és mit nem a diák ebben a rendszerben, hogyan tud ez a rendszer együttműködni a családdal, és aztán hogyan kapcsolódik ahhoz, ami utána jön? Az általános iskola után valamilyen képzés vagy munka, ugyanez a felsőoktatás után. Hogyan tudjuk együtt átgondolni, hogy ez ne csak egyszerűen egy szűk szakmai kérdés legyen, hanem valóban eljussunk egyfajta társadalmi konszenzusig, mert a társadalmi konszenzus fontos a megbecsültséghez és az önbecsüléshez is.

Azok a díjak, amelyeket ma kiosztunk, ilyen visszajelzések. Azt szeretnénk, hogyha a köznevelés új rendszere segítené ezt a fajta visszajelzést, az odafigyelést, a kétirányú csatornákat. Beszédes, hogy az idei évben először a pedagógusnapi felterjesztések az iskolaigazgatókon, az önkormányzatokon és magánszemélyeken túl, már a tankerületek vezetőitől is érkezetek nagy számban. Ők is figyelnek, értékelnek, visszacsatolnak. A mi elismerésünk mellett persze legalább olyan fontos – szerintem egyébként fontosabb – az önbecsülés. Az önbecsülés, ami azt jelenti, hogy az ember tudatába van a saját értékének, tisztába van azzal, hogy ő mit tud, és mit tud hozzátenni a közös akarathoz. Tisztában van azzal, tudatában van annak, hogy szükség van rá, és ő bizony csak alig vagy egyáltalán nem helyettesíthető. Hogyha szakmailag közelítünk az önbecsüléshez, akkor azt is mondhatnánk: az önbecsülésnek egy nagyon fontos eleme, hogy az ember bízhat saját szakértelmében, saját tapasztalatában. Nemcsak Önök között, hanem közöttünk, a minisztériumban is vannak olyan emberek, akik nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy a pedagógusok külön-külön is, és mint szakma is visszakapják régen várt és megérdemelt elismertségüket, megbecsültségüket. Nagy küzdelem ez, hiszen nekünk ott, a minisztériumban egyszerre kell látni az egészet; az egész országot, az egész nemzetet és mindazt, ami fontos ennek az országnak, ennek a nemzetnek. Azokat az ügyeket, amelyek csak nagyon távolról vagy közvetve kapcsolódnak a nevelés, a felsőoktatás rendszeréhez. Gondoljunk az egészségügyre, vagy gondoljunk Magyarország pénzügyi, gazdasági állapotára, a kormányzás egyéb ügyeire; hány olyan terület van Magyarországon, a Kárpát-medencében, amin javítani kell, és a mi dolgunk, hogy javítsunk.

Így látni ezt a részterületet, ami a köznevelés és a felsőoktatás, a tudomány világa, és így javítani, ez bizony fontos; különös szemmértéket és méltányosságot igényel. Ezért szeretném itt most megköszönni az előző kormányzati ciklus végén és a következőnek az elején kiemelten Hoffmann Rózsa államtitkár asszony munkáját, aki az első sorban állt mindig. Soha nem bújt el, az össztűzben sem, bátran kiállt, és küzdött a jó oktatásért és a közös célokért. Kedves Rózsa, köszönöm személyesen is! És természetesen dr. Klinghammer István államtitkár úrnak, professzor úrnak is szeretném megköszönni, hogy amikor kicsit bajba kerültünk, akkor a segítségünkre sietett. Aztán kiderült, hogy a baj bizonyos területeken a felsőoktatásban még nagyobb, mint gondoltuk, de ezekben is mindig számíthattunk a bölcs tanácsaidra, és különösen arra a személyiségre, amitől sokat tanultunk. Ezt neked külön köszönöm, István!

A kapcsolódás nagyon fontos, mert színvonalas felsőoktatás – ugye tudjuk – a közneveléssel kezdődik, vagy legalábbis köznevelés nélkül nincs. Színvonalas közneveléshez pedig kell az a jó óvoda, amire Magyarországon büszkék lehetünk. Ahhoz pedig, hogy az óvoda jól működjön, biztonságot adó jó családok kellenek, akik odaküldik a gyermekeiket, és egy olyan óvoda, amelyik segít azokban a pillanatokban, amikor egy adott család nincs a helyzet magaslatán. Az egész, az ember életútja az, amit össze kell fognunk, és ha van értelme az Emberi Erőforrások Minisztériumának – én hivatalból is azt gondolom, hogy értelme van annak, hogy mindez a sok terület együtt legyen -, akkor ez az értelme: az ember, amelyik teljes egész, nem lehet részekre szabdalni, különböző érdekek mentén megközelíteni, hanem együtt, egészként kell megközelíteni az életét a közösségben is.

2010-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy rendszerváltoztatás óta érintetlenül hagyott, vagy csak alig reformálgatott, rosszul működő rendszereket valamilyen módon – a köznevelést, az oktatást is – átalakítsuk. Elmondhatjuk, hogy az új rendszer kereteinek megalkotása a köznevelés területén lezárult. Megszabtuk ezt a köznevelési törvénnyel, a nemzeti alaptantervvel, a kerettantervekkel, a tankönyvekről szóló jogszabályokkal, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létrehozásával. A változásokban rejlő igazi lehetőség pedig a pedagógus hivatás felemelésében rejlik. A felemelkedéshez az anyagi megbecsülésen túl az életpályán, a szakmai előmenetel megteremtésén keresztül juthatunk el.

Most eljött az ideje, hogy komolyan beszéljünk a tartalmi és módszertani kérdésekről, hogy a szakmát valóban színvonalasnak tekinthessük, hogy valóban 21. századi tudást adjunk az iskolában, az egyetemen, a főiskolán. 21. századi tudást adjunk a következő nemzedéknek, ami egyszerre jelent versenyképességet, és egyszerre jelenti azt a begyökerezettséget, azaz, hogy mi magyarok vagyunk, Magyarországon élünk, és oda akarjuk adni a magyar tudást a gyermekeinknek. Ez a kettő nem ellentmondás, hanem egymást erősíti. Az erős begyökerezettség, az identitás, hogy tudom, ki vagyok, segít engem abban, hogy versenyképes legyek azokkal szemben, akik szintén tudják, hogy ők kik. Magyarország felemelkedésének ez az egyik legfontosabb kulcsa. Ezért örülök annak, hogy az a kényszerdöntés, amit meghoztunk körülbelül másfél évvel ezelőtt, hogy a két területet, a köznevelést és a felsőoktatásért felelős területet különválasztjuk, és két államtitkárságban működünk, ez az új kormányzati struktúrában is így fog maradni, hiszen bevált, ez egy jó döntés; a minisztériumon belüli együttműködés, és ugyanakkor a területek megfelelő súlya. De azt azért mindannyian tudjuk, az önök több mint százezres közösségének ugyancsak hivatásbeli joga és kötelessége, hogy ebbe a dologba beleszóljon, hogy ezt mi ne magunk intézzük kizárólag. Joga és kötelessége, hogy magas színvonalú munkáján túlmenően érdemben befolyásolja és befolyásolhassa hivatásának körülményeit, véleményt mondjon szakmai és etikai kérdésekben. Ezért a következő, a keretek megteremtésének talán a köznevelésben az utolsó nagy állomása és tette a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása. Hivatalos teret akarunk biztosítani az eddig itt-ott esetlegesen zajló szakmai vitáknak, hivatalos teret akarunk adni a pedagógusoknak, nemcsak a jogszabályok előkészítésében, hanem minden olyan ügyben, ami a magyar nevelés, köznevelés ügyét érinti. A kar létrehozásával mostantól maguk a pedagógusok is részesei lehetnek hivatásuk tartalmi, szakmai színvonalának meghatározásában. Ilyen lehetőséget most kap először a magyarországi pedagógusok közössége. Ezért kérem a karnak a részben jövendő tagjait és tisztségviselőit, hogy éljenek a felajánlott lehetőséggel, vállaljanak aktív szerepet a szakmai tagozatokban, a területi szervezetekben, különösen akkor, ha vannak javaslataik a köznevelést érintő bármely kérdésben.

Van egy közös axiómánk abban a munkában, amit önök végeznek, és mi végzünk a jó oktatás érdekében. Ez az axióma így hangzik: bizalom nélkül nem megy. Bizalom nélkül – amit önök megadtak nekünk, tágabb értelemben a választásokon – meg sem indult volna a munka. Mert ahogyan a magyar családok, szülők rábízzák legféltettebb kincsüket a pedagógusra, úgy a pedagógusnak is bíznia kell abban, hogy az értük meghozott döntések valóban a jó oktatás ügyét szolgálják. És ebben, hogy ránk bízzák, benne van a legfontosabb szó: bizalom. Ugyanis bizalom nélkül nem fog menni. Bizalom nélkül még a béremelés is értéktelen, majd meg fogják látni, mármint azt, hogy bizalommal meg értékes. És ez minden résztvevőre érvényes. Érvényes a szülőkre, akik miközben ránk bízzák a gyermeküket, aközben próbálják védeni is őket, úgy gondolják, hogy talán vannak olyan helyzetek, ahol értük kell kiállni, talán még az igazságérzetük ellenére is. Ez érthető és talán még el is fogadható, de hogyha nem tanítják meg ugyanakkor bízni a gyermeküket a köznevelésben, a tanárban, akkor ez a felsőoktatásban már nem fog sikerülni. Még akkor is meg kell, hogy tanítsák, hogyha néha az ellenkezőjét érzik. És nekik is bízni kell, bízni kell, hiszen nem véletlenül mondtuk –talán ez a legfontosabb változás – 2011-ben az új köznevelési törvényben, hogy Magyarországon az oktatás, a nevelés nem szolgáltatás, nem patyolat, nem ruhatisztító, hanem egy közös felelősség, egy közös szolgálat, a család és az iskola közös felelőssége.

De még a bizalmi állapotban is van vita, sőt az a jó, ha a vita a bizalmi állapoton belül van. Vannak olyan helyzetek, amelyekre bizony választ kell találnunk közösen, amikor fel kell oldanunk egy problémát, meg kell alapoznunk a jövőt, kiküszöbölve a lehetséges rossz megoldásokat. Ilyen helyzetet teremtett a legutóbbi PISA-felmérés is, melynek tanulságait levonva meg kell állapodnunk abban, hogy hol tartunk most, és hová kell eljutnunk, mit akarunk elérni a jövőben. Sokan sokféleképpen beszélnek erről a felmérésről. De miért nem lehetne egyszer úgy beszélni akár az ellenzéknek, akár a kormánypártnak, akár a szakmának is, mint valamiről, ami a közös felelősségünk, közös munkánk kiindulópontja. Nem azon gondolkodni, hogy ezek a nem túl fényes eredmények kinek a hibájából jöttek is létre. Ez egy olyan kiindulópont, amelyik fölhívja a figyelmünket iskolarendszerünk állapotára, és arra, hogy hogyan is kell javítani. És mi odafigyelünk erre.

Talán nem véletlen, hogy a pedagógusokat éppen a tanév vége felé ünnepeljük, hiszen önök most tíz hónap alatt óriási munkát végeztek és tudást adtak át a diákoknak. Itt az idő, hogy megköszönjük ezt az áldozatos munkát önöknek és önökön keresztül minden pedagógusnak, aki tisztességgel végezte a munkáját. Kiváltképpen köszönet azoknak, akik kiváló munkát végeztek nemcsak egy tanév alatt, hanem évek, évtizedek alatt. Önök, akik itt vannak, ilyen emberek. Az egyik felterjesztésben olvastam a következő méltatást – hadd fejezzem be ezzel a beszédemet -, azt írják a felterjesztők: „Nagyon sokunk számára nem csupán az általa átadott ismeretek jelentettek sokat, hanem az életszemléletéből, gondolkodásmódjából is tanulhattunk, meríthettünk. Ezek egész további pályánkra, életünkre óriási hatással voltak. A tőle kapott intelmek, emberségből, tisztességből kapott leckék, a kemény munka, a kitartás, az őszinteség, nyíltszívűség, és számos egyéb fontos tapasztalat, gondolat átadásával sikerült sokunknak megtalálni az utunkat, és rendelkeznünk ma a megfelelő értékekkel és értékítélettel.” Eddig az idézet.

Felemelő érzés, hogy ebben a teremben nemcsak egy valaki van, akit így méltatnak, hanem önök mindannyian ilyen emberek. Köszönet ezért!

További erőt és kitartást kívánok a munkájukhoz. Isten áldja önöket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter