Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a pedagógusnapi díjak átadásán

2013. máj. 30. Beszédek | Hozzászólások

Eötvös József – az egyik díj névadója – 200 évvel ezelőtt született. Számunkra, akiknek az a feladat, az a teher és az a lehetőség jutott, hogy a kormányzatból kiindulva nagy állami ellátó rendszerek átalakítását elvégezzük, különösen fontosak azok a reformszemélyiségek, akiknek ez már korábban sikerült. Hiszen az ő példájukból kiindulva próbálunk mi is jó úton járni. Klebelsberg Kunó talán az utolsó nagy reformer az oktatás, a köznevelés területén. Ha visszamegyünk az időben, akkor a következő nagy modernkori átalakító, nagy rendszerek megalkotója az éppen Eötvös József. Úgyhogy akik éppen nem Eötvös–díjat kapnak, hanem más díjat, azok ne vegyék ezt diszkriminációnak.

Arról szeretnék néhány gondolatot mondani, hogy miben is állt ennek a kiváló közéleti embernek, politikusnak a szó eredeti, igazi értelmében vett arisztokratának a tevékenysége. Ami számunkra vagy számomra talán a legfontosabb ma az ő életművében az az, hogy hogyan tudott rendszereket összekötni, hogy hogyan látta egységben azt, amit nekünk is sokkal jobban egységben kell látnunk a jövőben, mint ahogy ezt eddig tettük. A köznevelést, a közoktatást és a felsőoktatást, az egyetemi képzést, a tanárok képzését. Ez a magyar jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke képes volt arra, hogy világokat kössön össze. Találtam tőle egy szép idézetet, ezt írja: „A tudomány becse azon hatásban rejlik, melyet az életre gyakorol; a tudósnak dicsősége, mint minden való dicsőség, abban áll, hogy embertársainak jólétén s nemesítésén dolgozik, abban, hogy tudományát szövétnekül használja, mellyel kortársainak homályos utait felvilágosítja, fegyvernek, mellyel legszentebb érdekeikért küzd; kincsnek, melyet javukra osztogat.” Érdemes lenne egy meditációra – vagy háromra, amitől most megkímélem önöket. Ebben a szellemben járt el akkor, amikor a tanítóképzők felállításáról döntött, tudva, hogy kellő tanerő nélkül a népoktatás emelése hiú törekvés marad. A tanítók színvonalának emelése érdekében 1868-tól 1870-ig ötvenegy tanárjelöltet küldött külföldre, és közülük tizenötöt aztán tanárként is alkalmazott. Már 1869 őszén – gondoljunk csak, hogy milyen idők voltak ezek – négy tanítóképzőt állított föl Budán, Csurgón, Sárospatakon és Losoncon. A következő évben pedig nyolcat Déván, Székelykeresztúron, Zilahon, Máramarosszigeten, Léván, Váralján, Modoron és Baján. Ezalatt a két év alatt még két nőtanítóképzőt is felállított Budán és Kolozsváron. Emellett minden előkészületet megtett, hogy 1871 őszén – még mindig ugyanarról a három évről beszélünk – húsz tanító és tíz nőtanítóképző megnyílhasson. Az 1869-70-es tanévben vándorpedagógiai tanfolyamokat szervezett, szünidei tanfolyamokat tartatott, melyeken ezernél több pedagógus vett részt. Ezekkel a tervekkel kapcsolatban a középiskolák számára új rendtartást és fegyelmi szabályokat dolgoztatott ki, a tanárok fizetését lényegesen megemelte – majd erről is beszélünk mindjárt -, a meglevő iskolákat pedig taneszközökkel látta el; lásd TÁMOP és TIOP típusú pályázatok. A budapesti két egyetem mellett tanárképzőt rendezett be, és a katolikus tanítószerzetek tanárainak szakszerű egyetemi képzéséről tervet dolgoztatott ki. Ezért neveztek el róla díjat, és ezért kapják azt olyan kiemelkedő munkát végző pedagógusok, főiskolai, egyetemi oktatók, akik oktató, nevelő munkájuk során életpályájukkal kifejezték elkötelezettségüket a pedagógushivatás mellett. Így alakul át, így újul meg Magyarország, amikor sikerül rendszereket, melyek összetartoznak, melyek egymásra épülnek, valóban egymással összhangba átalakítani, és valóban egymásra építeni. Akkor, amikor átalakul radikálisan Magyarországon a közoktatás, a közigazgatás rendszere, a munkamegosztás az önkormányzatok és a központi kormányzat között, akkor mi egy rendszerben gondolkozunk arról, hogy hogyan lehet ehhez igazítani, vagy azt hozzáigazítani ahhoz a nagy köznevelési átalakításhoz, amit elindítottunk, amely az óvodától indul – még hogyha időrendi sorrendben nem is így épül ki. Tehát egészen az óvodától – gondoljanak csak a hároméves kortól kötelező óvodába járásra. Aztán elérkezünk a köznevelés rendszeréhez, melynek része természetesen a szakképzés rendszere. Innen a felsőoktatás és a felsőoktatásból is vezet út. Volt már olyan oktatási miniszter, aki gazdasági miniszter is volt – régi szép idők -, Trefort Ágostonról van szó. Mindaz, ami a felsőoktatásban történik, el kell, hogy jusson a gazdaságig. A gazdaság javát kell, hogy szolgálja, mert a gazdaság az ország javát kell, hogy szolgálja. Ezért a felsőoktatásból nemcsak egyszerűen a gazdaság világába kell, hogy jó utak vezessenek, hanem a kultúra világában is. Hiszen a versenyképes diploma egy nagyon fontos dolog, de annak a kulturális tartalma legalább olyan fontos dolog, mert így növekszik és erősödik az ország. A díjak, a Brunszvik Teréz-díjtól – amelyet óvodapedagógusoknak adunk -, a Szent-Györgyi Albert-díjon, a Németh László-díjon át, egészen az Apáczai-díjig mind éppen ezt az összetartozást fejezik ki, ezt az egységes nevelési és oktatási rendszert. Mi magunk is akkor, amikor az ösztöndíjakról beszélünk, ezt az összetartozást próbáltuk erősíteni a Klebelsberg Ösztöndíj létrehozásával, a pedagógusképzés átalakításával, vagy éppen a Magyar Sportcsillagok Ösztöndíjával.

Beszéljünk arról, ami az Eötvös-díj indoklásában is benne van; beszéljünk néhány szót az életpályáról. A távlati célunk az, hogy mindenki, aki az állam szolgálatában áll, aki úgy szolgálja az államot, hogy egyébként az állampolgárokat szolgálja, az országot szolgálja, annak kiszámítható, világos életpályája legyen. Nemcsak a pedagógusoknak, hanem az egyetemi oktatóknak is, a közigazgatásban dolgozóknak is, az óvodapedagógusoknak is, és mindenkinek, aki az állam szolgálatában dolgozik. Ezt az életpályát biztonság, kiszámíthatóság, minőség és méltányosság jellemez. Erre törekszünk.

Ha szabad valami nagyon földhöz ragadt gondról is néhány szót szólni: amikor éppen vitatkoztunk a kormányban is – államtitkár asszonnyal is sokat beszélgettünk erről -, hogy azt a juttatásrendszert, amit megörököltünk a köznevelésben az önkormányzatoktól, amit népies nevén Cafeteriának hívnak, hogyan is tudnánk igazságosabbá tenni, mert – hagy mondjuk ki: ez ma igazságtalan. Ebben teljes mértékben egyetértünk a szakszervezetekkel. Igazságtalan, hogy valaki kapja, és valaki nem kapja attól függően, hogy egy önkormányzatnak milyen volt, milyenek voltak az anyagi lehetőségei, milyen volt annak az irányítása. Ma még nem tudunk mást lépni, minthogy mindazt, ami jár a korábbi szerződések alapján, azt odaadjuk. Mindenki meg fogja az időarányos részt kapni még ebben a tanévben. Ehhez ragaszkodunk, hiszen ez így méltányos, és így felel meg a szerződéseknek. De az igazságtalanságnak a kiigazítását, azt szeptembertől tudjuk elkezdeni, attól kezdve, amikor úgy alakul át a bérezése a pedagógusoknak, hogy valóban egy egységes rendszerben lesznek. Bízom benne, hogy nemcsak igazságosabb lesz az elosztás, hanem mindenkinek több is fog járni annál, mint amit eddig kapott. Ilyen közel még sohasem álltunk a minőségi pedagógus életpálya bevezetéséhez. És ez nemcsak arról szól, hogy szeptember egyre közelebb van, hanem ez a gazdasági lehetőségeinkről is szól; a gazdaság számairól, a költségvetés megítéléséről – és nemcsak Brüsszel számít ebben az ügyben, hanem Budapest is. De a lényeg azért mégiscsak az, hogy anyagilag is, erkölcsileg is, a színvonalat illetően is növekedjen a presztízse annak a hivatásnak, amelyik művelőire mindannyian rábízzuk a gyermekeinket, az unokáinkat, a következő generációt. Ennek kellene, hogy a legnagyobb presztízse legyen. Ma még ettől nagyon messze járunk. A megbecsülés és az önbecsülés mindig összetartozik, ezért nagyon fontos, hogy a kettő valóban együtt járjon. A nagy átalakulás persze számos érdeksérelemmel is jár – ki tagadná ezt -, de mégsem szabad elfeledkezni a lényegről. A lényeg mégiscsak az, hogy több diák nagyobb eséllyel tudjon elindulni az életben a nagy átalakítások után, mint ahogy ez eddig volt Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Hogy kevesebb legyen a korai iskolaelhagyó, hogy kevesebb legyen a diplomás munkanélküli, és azt nem mondanám – mert szerintem itt van egy-két olyan tabu, amiről jó lenne nyíltabban beszélni -, hogy kevesebb legyen az, aki Magyarországról külföldre megy dolgozni, de azt mindenképpen mondanám, hogy több legyen a visszatérő. Több legyen a visszatérő, többen legyenek azok a fiatalok, akik tudják, hogy ez a rög itten, ez a rög a hazájuk, ide tartoznak, itt várják őket, itt van rájuk szükség.

Önök ilyen pedagógusok, önök ilyen nevelők, önök ilyen egyetemi tanárok. Gratulálok ehhez! Köszönöm ezt mindannyiuknak, és azt kérem, hogy a jövőben is legyünk ebben szövetségesek!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter