Close
2017. július
H K S C P S V
« jún    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Balog Zoltán beszéde a Scheiber Sándor-díjak átadásán

2015. márc. 23. Beszédek | Hozzászólások

Excellenciás Nagykövet Úr! Tisztelt Kuratóriumi Tagok! Kedves Díjazottak! Kedves Scheiber Mária!

Minden családnak, minden közösségnek megvannak a saját történetei, emlékei és szokásai. Abban a családban és abban a közösségben, ahol egy nemzedéken belül, és a nemzedékek egymást követő sorában erős az összetartó erő, ezek a szokások és történetek nemcsak megmaradnak, hanem tovább is öröklődnek. Ha létezik egy erős összetartó kötelék, és léteznek olyan emberek, akik ezeket elmesélik és továbbadják, és van egy olyan hallgatóság, amelyik fontosnak tartja és befogadja, akkor ezek a történetek és szokások nem veszhetnek el, nem merülhetnek a feledés homályába, hanem átöröklődnek. Úgy is szokták ezt nevezni, hogy kollektív emlékezet.

Magyarországon 1944-ben a kollektív emlékezet – és itt nem kizárólag, talán nem is elsősorban a magyarországi zsidók kollektív emlékezetéről beszélek, hanem a magyar-zsidó, zsidó-magyar kollektív emlékezetről – pótolhatatlan veszteséget, törést szenvedett. Hátha még arra gondolunk, hogy ami utána következett, az nem a megbeszélésről szólt, nem a kollektív, félholt vagy teljesen elpusztult emlékezetek valamifajta feltámasztásáról, hanem sokkal inkább a hallgatásról, a manipulációról. Ha csak arra gondolunk, hogy a névadónak mennyi aktája van a Történeti Hivatalban – egy egész hadsereg felügyelte a titkosszolgálat részéről a munkáját –, akkor tudjuk, hogy milyen érdekek fűződtek ahhoz, hogy ne legyen magyar megújulás, ne legyen zsidó megújulás, ne legyen szellemi zsidó-magyar megújulás és megbékélés sem. Mert akik nem a demokratikus hatalomra építenek, nem arra, hogy bírják a többség bizalmát, hanem diktatúrát tartanak fenn, azoknak az a jó, ha nincs ilyen.

És mégis vannak és voltak megőrzők. Voltak megőrzők, akik akkor is és ma is biztosítékul szolgáltak és szolgálnak, hogy egy ilyen időszak, vagy két ilyen időszak után mégis újra lehessen beszélni. Lehessen beszélni teljes nyíltsággal, és lehessen teljes nyíltsággal bemutatni azt, ami a miénk, ami közös kincs, és mellétenni azt, ami új és fontos, mert a megújulásról, egyfajta feltámadásról szól.

Hogyha visszagondolok az elmúlt évek munkájára itt a minisztériumban, akkor egyszerre látom a nehézségeket és a lehetőségeket – ez a jelenlévő tudós urakat és hölgyeket is illeti és érintheti. Hogyan próbáljuk meg a Zsidó Oktatási Kerekasztallal egyeztetni, hogy mit is tanuljon a következő nemzedék Magyarországon arról, ami a mi saját történetünk, a mi közös történetünk. Már a megfogalmazás is nehéz – nézzek el nekem, ha nem mindig pont azt a fogalmat és megjelölést használom, ami önöknek kedves, hiszen hogy beszéljünk arról, hogy valami zsidó, és valami magyar, és van, ami közös, hogyha ezt nem próbáljuk nyelvileg is kifejezni, miközben mindenki szabadon vállalhatja, hogy ő minek is tartja magát.

Amikor ezzel a kerekasztallal arról beszélünk, hogy hogyan tudnánk bemutatni azokat a kincseket, amik ebből az együttélésből következnek, és ezeknek a legértékesebb darabjai, akkor máris bajban vagyunk. Hogyha kiemelünk valamit különlegesnek, és azt mondjuk, hogy ezt lehet desztillálni, ezt lehet elválasztani, ezt ki lehet szedni valahogy az egészből, akkor máris mintha megkülönböztetnék; ha meg nem beszélünk róla külön, akkor meg eltűnik úgy a nagy általánosságban – az együttélésnek a tragédiái és a dicsőséges lapjai, amelyek ennek az országnak a történetét képezik.

És aztán a jelen is. A másik nagy témája ennek a kerekasztalnak, hogy hogyan beszéljünk Izrael állam jelenéről és a jövőjéről. Egyszerre provokálhat, ugyanakkor pedig megerősíthet bennünket az a megfogalmazás, amelyet a nemzeti alaptantervben olvashatunk: Izrael a legnagyobb magyarul beszélő, Európán kívüli kisebbség hazája. Az a több százezer ember, aki ezen a nyelven beszél, érti, hogy mit mondunk, akkor is, ha van, akiket ez provokál. Remélem, hogy vannak, akiket úgy provokál, hogy elgondolkoznak, és továbblépnek, és fölfedeznek valamit, amire eddig nem is gondoltak. És bizonyára vannak olyanok is, akik ezt sértésnek tekintik maguk számára.

Szóljunk néhány szót a díj névadójáról, hiszen azért vagyunk itt, hogy Scheiber Sándor-díjat adjuk át azoknak, akik megérdemlik; arról a professzorról, aki egyszerre volt a tudományok doktora, a Budapesti Rabbiképző Intézet újjászervezője, évtizedeken át igazgatója, számos külföldi tudományos társaság tagja és kitüntetettje, a magyar és a nemzetközi folklorisztikának kiemelkedő személyisége, századunk egyik legjelentősebb hebraistája, az egyik legnagyobb magyar filológus. Az ő életére és munkásságára emlékezünk. Elődeink jól tették, hogy díjat neveztek el róla.

Nekem személyesen annyi közöm van hozzá, hogy amikor néhány utcával odébb teológiát tanultam a reformátusoknál, akkor arra gondoltam, hogy a hébert miért ne azoktól tanuljuk, akiktől a mi tanáraink is tanulták, és néha sikerült beszöknöm a rabbiképzőbe héber órákra. Bízom benne, hogy most nem fognak ellenőrizni és levizsgáztatni ebből a tantárgyból, de azért azt megtanultam, hogy melyik végén kell kezdeni a könyvet.

Scheiber Sándor személye azért is virít ki kortársai közül és jelentősége azért látványosabb, mert képes volt arra, amire kevesen: bár külföldön is ismert és elismert volt, élete végéig ízig-vérig magyar tudós maradt azoknak a tudósoknak a társaságával, ahol ilyen megkülönböztetések igazából teljesen lényegtelenek és értelmetlenek is voltak. Nem cserélte fel a Rabbiképző Intézet igazgatását külföldi állásajánlatokért sem. 1944. után ő teremtette újjá a hazai hebraisztikát, judaisztikát, és annak intézményeit. A róla elnevezett díj rámutat arra, hogy fontosnak tartjuk a zsidó kultúra legnagyobb egyéniségeit, szellemiségének fenntartását, és az örökségük továbbvitelét. A mai díjazottak munkájukkal és tevékenységükkel Scheiber professzor szellemi örökségét viszik tovább. Olyan személyek részesülhetnek a professzor emlékére alapított díjban, akik hazánk életét gazdagító, magyar-zsidó kultúrával foglalkozó jeles személyek. Az ő munkájuk több szempontból is kiemelkedő és pótolhatatlan.

Van, aki a történelmi tapasztalatokat kutatja, és ennek segítségével tárja fel a múlt ajtaját a következő nemzedék számára tanulságul, okulásul vagy éppen példaként. Dr. Vago Raphael, a Tel-Avivi Egyetem docense sajnos ma nem tudja személyesen átvenni a díjat. Találkoztam vele néhány évvel ezelőtt Izraelben, ő történészként fordul különös figyelemmel Közép- és Kelet-Európa modern történetéhez, a modern antiszemitizmushoz, a holokauszt tagadásához és történetéhez, és a posztkommunista rendszerek kialakulásához és történetéhez. Az anyanyelve magyar, de emellett még beszél románul, héberül, angolul, franciául és oroszul. Különös érzékenységgel foglalkozik nemcsak a zsidóság problémáival, hanem más kisebbségek helyzetével.

A második díjazottunk a hagyományok hangján a jelenvaló életről és életre tanít, ezzel rádöbbent mindannyiunkat a magyar-zsidó kultúra gazdagságára; azt is, aki benne él, és azt is, aki kívülről szemléli, meg azt is, aki egyáltalán nem akarja szemlélni, és talán azt is, aki nem tudna ezzel mit kezdeni. Dr. Oláh János az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem rektorhelyettese, aki a magyarországi judaisztika kutatás elismert személyisége. Egyszerre példamutató kutató, oktató, egyetemi tanár és szerkesztő. Egyik legfontosabb könyve a Judaisztika, amely nemcsak a diákok, hanem mindenki számára betekintést enged a zsidó vallás világába.

Harmadik díjazottunk feltárja, megőrzi a zsidó kultúra kincseit, elemzi azokat, aztán bemutatja a jelen és a jövő nemzedékének. Dr. Glässer Norbert, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék adjunktusa mindig következetesen készül a zsidó vallási kultúra kutatására. Különös figyelemmel fordult a cádik hagyományok, és a hazai zsidó sajtókutatás felé. Viszonylag fiatal kora ellenére máris egy elismert folklórkutató.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar-zsidó kultúra kincsei egyrészt a magyar nemzetet gazdagítják, és annak szerves részét alkotják, másrészt meg természetesen az évezredes zsidó kultúra részei is. Micsoda különleges lehetőség, és néha micsoda teher. A diaszpórában és a régi hazában élő zsidóságnak eleven és szerves részét alkotja a magyar zsidóság. Ez a speciális helyzete alkalmassá teszi, hogy híd legyen és példa. Példaként szolgál a nemzet egésze számára, amely így fölismerheti és büszkén vállalhatja ezt a sokszínű gazdagságot. Híd lehet a nagyobb közösségek között, de akár egyes emberek között is. Hány családtörténet tanúskodik arról Magyarországon, hogy mit jelent ezzel a két kultúrával együtt lenni egy családban, ami hol egy, hol kettő, de mindenképpen hat egymásra. Híd lehet és kötelék.

Köszönjük, hogy ezt a köteléket erősítik a mai díjazottak, köszönjük eddig példamutató munkájukat! Salom – azt jelenti: egész, teljes. A többi között azt kívánom, hogy egész és teljes legyen az életünkben a békesség is, meg a cödáká, az igazságosság is.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter