Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde a Semmelweis-díjak átadásán

2014. júl. 2. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony, Államtitkár Úr! Tisztelt Díjazottak! Kedves Hölgyeim és Uraim!

 

Amikor elismeréseket, díjakat, kitűntetéseket adunk át, akkor mindig fel kell tennünk a kérdést – sőt, már előtte, az elbírálás folyamatában -, hogy mi is tesz méltóvá valakit, hogy egy állami, egy kormányzati elismerést kapjon. Nem is olyan egyszerű erre a kérdésre válaszolni, mert mindannyian érezzük, hogy azon túl, hogy mindenkinek a kötelessége a munkáját tisztességgel végeznie, kell valami több, valami plusz, amit még hozzáteszünk a munkavégzésünkhöz, ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy mások észrevegyék azt a teljesítményt, ami a sajátunk, és aztán elismerésre javasolják.

 

Ez az emberi plusz az, ami nem feltétlenül mérhető, amit nem lehet egy pontrendszerbe foglalni, és mégis, ez az igazán jó, amikor ezt mégis valamilyen módon mindenki érzékeli körülöttünk, magától érthetőnek tartja, mert átjön, mert átsugároz. Az az emberi plusz, ami az egészségügyben nem jelent mást, minthogy látni azt az embert, aki gyógyulásra vár, aki szenved, aki fél, aki reménykedik, aki talán elutasító, akivel talán nagyon nehéz bánni – de önök ezt jobban tudják, mint én, hogy mit jelent túllátni a betegségen, túllátni a diagnózison is, ott látni az embert. Hogyha ezt az embert meg tudjuk szólítani a gyógyítás folyamatában, akár végezzünk ápolói szolgálatot, akár dolgozzunk egyszerű műtősként, vagy éppen orvosként, akkor ezzel hozzásegítjük a gyorsabb és eredményesebb gyógyuláshoz. Látni az embert – ez az a plusz, amire szükségünk van. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy e nélkül az emberi plusz nélkül nem működhetne az egészségügy.

 

De feltehetjük a kérdést, hogy működik-e egyáltalán bármi? Működik bármi anélkül, hogy látnánk azokat az embereket, akikre vonatkoznak az intézkedéseink, a munkánk, a tevékenységünk. Legyen az tanítás, gyógyítás vagy bármi más. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy a politika sem működik jól, a politika sem képes teljesíteni a hivatását, ha nem látja azokat az embereket, azt az emberi közösséget, akikre vonatkozik a tevékenysége. Be kell ismernünk, mégis sokszor hiányzik ez az emberi tényező, és adott esetben még a jó körülmények ellenére sem jön ki a jó eredmény, hogyha hiányzik ez az emberi plusz. Ezért, fel kell, hogy hívjuk arra a figyelmet, amikor megvan ez az emberi többlet.

 

Az elismerés, a díj éppen ennek a többletnek az elismerését üzeni. Üzeni önöknek, hogy jók, hogy jól dolgoznak, és ezt a jó munkát, ezt a jó teljesítményt mások is észreveszik, észrevették. De üzen az egész egészségügyi szakmának, hogy ez a jó, így kell csinálni, ezek azok az emberek, akik elismerésre méltóak, ilyenek azok a teljesítmények, amelyek szeretnénk, ha a magyar egészségügyben minél szélesebb körben jelen lennének. Ilyen emberek és ilyen teljesítmények.

 

Aztán legalább olyan fontos, vagy talán az a legfontosabb, hogy üzenünk a közvéleménynek, üzenünk Magyarország népének ezekkel az elismerésekkel. Azt üzenjük, hogy a magyar egészségügyben olyan emberek dolgoznak, akik méltók arra, hogy elismerjük őket, akik méltók arra, hogy köszönetet mondjunk nekik, hogy ráirányítsuk a figyelmet az egészségügyön belül arra a területre, amire a legritkábban szoktak érdekes módon rákérdezni. Az új államtitkártól és tőlem a legritkább esetben kérdeznek rá az emberi tényezőre, az emberi minőségre.

 

Nyilván mindenki foglalkozik a finanszírozással, ami egy nagyon fontos dolog. Foglalkozik a gyógyszerellátással, műszerezettséggel, foglalkozik a fejlesztésekkel, foglalkozik az életpályával, ezek mind-mind nagyon fontos dolgok. De ha elveszik ebből az a fajta emberi tényező, az az emberi többlet, amit önök hozzáadnak az ügyekhez, akkor bizony nem leszünk sikeresek, nem fogunk tudni olyan egészségügyet teremteni, és olyan egészségügyet fenntartani Magyarország polgárai számára, amilyet ők megérdemelnek, ami jár nekik.

 

Aztán van még valami, ami egy díjat, egy elismerést megalapozottá tesz. Ez nem más – mégiscsak a latin eredetű szó a legalkalmasabb erre -, amit úgy hívnak, hogy innováció. Innováció, ami nem csak egyszerűen valamifajta újításról szól tudományos, vagy szakmai értelemben, hanem arról a habitusról, arról a hozzáállásról, amit bizony az ember, hogyha beáll egy munkába, és aztán rutinná válik, akkor egyre kevésbé tud gyakorolni. Egyre kevésbé marad nyitva a szeme, a füle, a gondolkodása arra, hogy hogyan is lehetne javítani mindazon, amit teszünk. Lehet, hogy nem óriási világra szóló felfedezésekkel, hanem némi kis aprósággal a rendszerben, a folyamatban, a hozzáállásban, az ügyek kezelésében. Aztán ezektől a kis változásoktól, kis innovációktól aztán nemcsak a rendszer lesz jobb, hanem maga az eredmény is.

 

Aztán van még egy lépés, ha elindulunk Semmelweis irányába; nem véletlenül a legmagasabb díj viseli az ő nevét. Nekem egy Gandhi-idézet jut ezzel kapcsolatban eszembe, ami azt mondja: „Először figyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán pedig harcolnak ellened, és utána mégis te fogsz nyerni.” Ez a mondat tökéletesen jelzi Semmelweis Ignác életét, munkásságát, és munkásságának fogadtatását. Maradandót alkotni csak akkor lehet, ha készek vagyunk. Készek vagyunk arra, hogy bizonyos alaptéziseket – vagy amit mások annak tartanak – megkérdőjelezzünk. Hogy szemügyre vegyük, hogy az éppen uralkodó közbeszéddel szemben mit is kell tennünk. Nem fogadjuk el a szokásrendet, elviseljük a kétkedő tekinteteket, meg a sokszor hitetlenkedő kézlegyintéseket. Ez a fajta innovatív szemlélet, amit bizony azokban a nagy fejlesztésekben, amikre visszatekinthetünk, meg részben még előre is tekintünk, a kórházfejlesztések világába, szüksége volt, nemcsak a kórházigazgatónak, a menedzsereknek, a főigazgatóknak, hanem mindenkinek, aki ezekkel az úgynevezett projektekkel kapcsolatban volt. Ehhez kell, hogy az ember higgyen abban, hogy ért hozzá, és képes arra, hogy maradandót alkosson.

 

Semmelweis képes volt erre, nem hittek a kortársai az újításai hatékonyságában, mégis ő lett a győztes. Azt is mondhatnánk, hogy történelmi méretekben a történelem győztese. Nem marad el az elismerés sem; mára már az egész világ ismeri és elismeri az egyik legnagyobb magyar nevét. 2011-ben a magyar egészségügy napjává, az egészségügyben dolgozók számára munkaszüneti nappá nyilvánítottuk Semmelweis Ignác születésnapját, ezzel is kifejezve nemcsak az ő életműve iránti tiszteletet, hanem a magyar egészségügyben dolgozók iránti tiszteletet. Semmelweis nemcsak a zsenialitásáról volt híres, hanem a hazaszeretetéről is tanúbizonyságot tett; egy fontos momentum, talán egy kicsit mának szóló üzenet is: 1857-ben, amikor nem volt egyszerű Magyarországon – Budán vagy Pesten – élni, a zürichi egyetemre hívták tanárnak, és ő mégis nemet mondott, inkább Magyarországon folytatta tevékenységét, itt szolgálta a magyar egészségügyet.

 

A magyar egészségügyet, amelynek a színvonalát akkor tudjuk fenntartani, ha valóban ott van az az önfeláldozás, ami önöket jellemzi. Természetesen ne legyünk képmutatóak, és tegyük hozzá azt, hogy azért az infrastruktúra sem mindegy. Nem mindegy, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre, hogyan működik ez az ellátórendszer, hogy jónak lenni a rendszer ellenére kell, vagy pedig a rendszerből következően, és van lehetőség, hogy valóban jól tudjuk végezni a munkánkat. Mert egy olyan Magyarország, ahol valóban jó élni egy jól működő egészségügy, egy erős egészségügy nélkül elképzelhetetlen. Persze az egészség megőrzése mindenkinek elsősorban saját feladata, és a saját egészségem iránti felelősségnek a felébresztése legalább olyan fontos feladata az egészségügynek, mint a gyógyítás. A megelőzés, a prevenció, a népegészségügyi programok olyan szemléletet alakítanak ki, amelyek valóban a saját felelősségünket húzzák alá az egészségünk érdekében. Mert legyen bármilyen sikeres a magyar egészségügy, a siker mégiscsak azon áll vagy bukik, hogy hogyan élik az emberek az életüket. Amikor az átfogó fejlesztéseket visszük végbe, amelyek kiterjednek a különböző részterületekre, akkor erre különösen oda kell figyelnünk. Azok a jelentős eredmények, amelyeket az elmúlt években elértünk, azt gondolom, az irányokat is kijelölik. Önök tudnak arról, hogy az elmúlt években 90 ezer egészségügyi dolgozót részesítettünk két lépcsőben béremelésben. Ez a béremelés 75 milliárd forint támogatást jelentett az egészségügyben dolgozóknak, és ezen az úton feltétlenül tovább szeretnénk menni annak az életpályának a kimunkálásához, amely biztos, kiszámítható jövőt teremt mindenkinek, aki itt dolgozik.

 

Fontos eredménynek tartom a rezidenseket támogató programot is; 1 700 szakorvosjelölt vesz részt ebben, és részesül ösztöndíjban. Azt se felejtsük el, hogy az elmúlt hónapokban – és ez nem a kampány része, mert azóta is tesszük ezt – az ország minden második kórházában történt valamilyen szalagátvágás. Minden második kórházban történt olyan fejlesztés, ami lehet, még csak a bokrétaünnepnél tart, vagy az alapkőletételnél, de valahol már ebből sokkal jobban működő és jobban felszerelt kórházak jöttek létre.

 

Itt a nagy feladat a következő kormányzati ciklusra: hogyan tudjuk beépíteni, hogyan tudjuk integrálni ezeket a fejlesztéseket az egészségügy nagy rendszerében a megnövekedett finanszírozási igénnyel, a megnövekedett kapacitással, a megnövekedett lehetőségekkel, hogy valóban a legjobban tudják szolgálni a gyógyulásra vágyó embert. Aztán a másik nagy feladat, hogy hogyan érjük el azt, hogy ezekbe a csodálatosan, 21. századi színvonalon elkészült kórházakba minél kevesebben kerüljenek – bármilyen furcsán hangzik is ez. Vagy mondjuk így: minél kevesebben menjenek indokolatlanul. Ezért beszélünk újra és újra az alapellátás erősítéséről, a fejlesztéséről, mert biztos vagyok benne, hogy a kórházi orvosok is egyetértenek azzal, hogy azért mégiscsak a háziorvosnál kezdődik az a folyamat, ami elindul. Aztán vagy a kórházban végződik, vagy nem, de mindannyiunk közös érdeke, hogy ne a kórházban kelljen végződnie, hanem elkezdődjön a megelőzés, a gyógyítás, a felkészítés már ott, a háziorvosoknál. Ők különösen fontosak lesznek a következő ciklusban a számunkra, azért, mert az egészségügyi biztonság legalább olyan fontos, mint a nemzet biztonsága, vagy azt is mondhatnánk, hogy a nemzetbiztonság része.

 

Önök, akik ma elismerést és díjat kapnak, nemcsak és nem elsősorban tőlünk kapják, a magyar kormánytól, a minisztériumtól, hanem mindenkitől, akinek segítettek az élete folyamán, akinek hozzájárultak a gyógyulásához. Annak külön örülök – és ez is Magyarország építkezésének egy fontos szimbóluma -, hogy ma itt, a Vígadóban tartjuk ezt a díjátadó ünnepséget. Nézzenek körül! Csodálatos épület, a magyar szellem, a magyar alkotókedv és képesség egy olyan bizonyítéka, amelyik ilyen csodálatos fényben, pompában nem ragyogott még akkor sem, amikor építették. Ennek a háznak a története egy tragédiával kezdődött. Redoute – így hívták azt az épületet, amelyik a Vígadó helyén állt, itt hívták össze az ideiglenes nemzetgyűlés ülését annak idején, 1848-ban. Itt állt ki Kossuth Lajos, és kért a nemzettől több százezer katonát és aranyforintot, ennek az épületnek az elődjében hangzott el az a mondat, hogy: „önök fölálltak; s én – leborulok a nemzet nagysága előtt!”. Cserébe ezért a mondatért néhány évvel később, amikor leverték a szabadságharcot, Hentzi tábornok a másik oldalról úgy gondolta, hogy szét kell lőni a tánctermet. Úgyhogy megsemmisült az épület, és ennek a helyére épült fel a Vígadó, ahol Liszt Ferenctől kezdve nagyon sok világhíresség vezényelt itt, és mutatta be művészetét.

 

Úgyhogy jó helyen vannak; a színvonal, amit önök hoznak, méltó ennek az épületnek a színvonalához. A díj, amit kapnak, megjeleníti azt a köszönetet, amit a gyógyult emberek éreznek, és mi magunk is érzünk. Hiszen minden gyógyult ember a gyógyuló Magyarország egy fontos darabja. Önök pedig a gyógyító Magyarország fontos képviselői.

 

Köszönöm a munkájukat!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter