Close
2017. június
H K S C P S V
« máj    
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930  

Balog Zoltán beszéde a Sors és jelkép című kiállítás megnyitásán

2015. ápr. 24. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Főigazgató Úr! Hölgyeim és Uraim!

Erdély azt jelenti, ami mi magunk vagyunk. Mi vagyunk. És ugyanakkor mégis valami többet is, meg valami mást is: jelenti az őserő nagybácsit, néha a szegény rokont, jelenti a jobb magyar önmagunkat, jelenti sebzettségünket és reménybeli gyógyulásunk helyét. Jelenti az aggodalmat és a reményt, jelenti a jobb példát és a veszteség tudatát. Jelenti az odavágyódást és az elmenekülést. Sok-sok mindent. Mindenki, aki itt van, hozzá tudna tenni egy olyan szót, mondatot – vagy többet –, ami számára sokat jelent. Hogyan várhatnánk, hogy egy tudományos műben mindezt összefoglalják, autentikusan beszéljenek erről. A politikusoktól ne várjunk sok segítséget – hát marad a művészet. Marad a művészet, amelytől azt várjuk, hogy autentikusan beszéljen és autentikusan szóljon.

Álljon itt egy idézet: „…mi úgy nőttünk fel, hogy ez [Erdély] volt Atlantisz, az elveszett világ, mi nem a tündérmeséket hallgattuk tátott szájjal, hanem nagyapám és Pólika történeteit, az ő Erdélyük volt a meseország…” – a kolozsvári születésű írónő, Ugron Zsolna szavai úgy gondolom, hogy illenek a kiállítás megnyitójára. Találó Erdélyt Atlantiszhoz hasonlítani, hiszen természeti szépségeivel, történeti helyszíneivel, különleges értékeivel, valóban sokak számára meseországot jelent, ahová vágyódhatunk. Az Atlantisz metafora mégiscsak részben találó, mert a magyar, román, szász és székely nemzetek etnikailag és vallásilag sokszínű gazdag együttélésének, sokszor a kelet Svájcaként jellemzett tájegységeként, Atlantiszhoz hasonlóan elsüllyedt Erdély is, de építészeti és kulturális örökségét mégis sikerült megőriznie. Az sem véletlen, hogy Móricz Zsigmond híres Erdély-trilógiájának nyitóműve is a Tündérkert címet viseli.

De azonos-e ez az általában rusztikus nosztalgiába hajló romantikus, sokszor kizárólagosan a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? Az én legutóbbi megrázó emléktörténetem, amikor néhány évvel ezelőtt a nyolcéves fiúnkkal Erdélyben jártunk, és bementünk egy romos Székelyföld szélén található szász evangélikus templomba. Megroggyant karzat, ledőlt szószék.  Az énekmutató fekete táblácskára  az volt írva: Taufe Lied – keresztelési ének. Töredelmesen bevallom, hogy zsebre tettem. Látta a fiam ezt, és éjszaka, amikor megaludtunk az erdélyi barátainknál, akkor sírva fölébredt és azt mondta: „Vidd vissza, mert elloptad!” Próbáltam vigasztalni, és aztán a reggelinél elkezdtük beszélgetni, és azt mondta: „Tulajdonképpen igazad van. Kereszteléshez erre itt már nem lesz szükség.”

 A Sors és Jelkép kiállítás egyszerre kérdés és válasz. Nagy érdeme, hogy túlmutat a nosztalgián, a sztereotípiákon. Egyszerre mutatja meg az erdélyi művészet világosságát, teljességét, és mégis úgy mutatja, mint ami része, ami részünk. A kurátor így fogalmaz: „Célja volt, hogy a közönség mintegy meghökkenve konstatálja, miszerint itt és most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki”. Ez a meghökkentés úgy gondolom, hogy sikerült; a kiállítás a Méliusz-regény címhez hasonlóan képzeletbeli utazásra visz minket, amelynek végére megláthatunk egy arcot az igazi Erdélyből, a sztereotípiákon túli világból. Nemcsak művészeti élmény, intellektuális izgalom, de továbbgondolkodás. Nemcsak a kultúra területén kell, akarunk és szükséges túllátni az Erdély-sztereotípiákon, hanem a többi között a közéletben, a politikában, ezen belül az oktatáspolitikában, a támogatáspolitikában is.

A befelé feledkező vidéki táj megmarad – mi azért sokszor belelátunk ebbe a tájegységbe, egyszer csak kiderül, hogy van itt valami más. A vadregényes Székelyföld mellett létezik egy másik, urbánus Erdély, például olyan városokkal, mint a kincses Kolozsvár, Szent László királyunk nyughelye, a Partium szíve, Nagyvárad, valamint a régi szász székek központjai: Brassó vagy Nagyszeben, melyek mind sokszínű helyek, egyben az európai polgári kultúra hordozói is. A Székelyföldön kívüli Erdélyben élő magyarok mindennapjaiban ugyanakkor megjelennek a szórványlét okozta valódi feszültségek, anomáliák. Ezért olyan autentikus és intenzív számunkra a kortárs erdélyi képzőművészet mellett a színművészet és költészet is. A vidéki és az urbánus Erdély nyilván együtt adja ki a teljes képet, azt a szuverén entitást, amelynek sajátos önállósága hosszú évszázadok során alakult ki. És ezt a teljes képet kapjuk meg a Sors és jelkép segítségével is. Részekből áll össze az egész, és bár a részek önmagukban is értékesek, az egész mégis egy teljesen újjászerveződő egész.

A Sors és jelkép, Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 egy sorshordozó, átfogó igényű tárlat. A több száz kiállított művet – festményeket, szobrokat, grafikákat, plakátokat és egyéb illusztrációkat – korábban nem látott gazdagságában, és friss szempontok szerint választották ki. Hogy kicsit belenézzünk önmagunkba, ránézzünk saját adósságainkra: 25 év. Hogy 1990-ig nem lehetett ilyen kiállítást rendezni, azt a terem többsége érti. De hogy utána miért nem… Adósságot törleszt újra a Nemzeti Galéria, ehhez csak gratulálni tudunk, kurátor úrnak is, Szücs Györgynek, akinek nemcsak a tudományos igényesség, koncepció kellett a válogatáshoz, hanem bátorság is, mert majd mindenki el fogja mondani, hogy szerinte mi hiányzik és meg mi kellett volna másképp, hiszen mindenki, aki itt van, hozza a saját Erdély-képét.

Azonos kultúrkörben született alkotások dialógusa valósul meg itt, és a tárlat nemcsak az erdélyi magyar képzőművészet hetven évtizedét mutatja be, de a közönségnek – nekünk is – megadja a rálátás lehetőségét erre a nagyon hosszú huszadik századra. Arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy a kiállításhoz kísérőanyagként nagy átfogó katalógust készítettek – ez is hatalmas munka, és itt számos érdekességet olvashatunk, mindenkinek ajánlom.

Mintegy az irodalom és képzőművészet közti párbeszéd folytatásaként had olvassak föl a címadótól, Méliusz Józseftől egy idézetet. Az ő 1941 és 1944 között vezetett háborús naplója alapján megjelent Sors és jelkép című könyve ihlette a tárlat címét is. Az írás a kisebbségi lét nehézségeiről, a magyar és a román lakosság sorsának összefonódottságáról – sokszor szembefordulásáról –, közös történelmi jelképeikről szól. Az idézet a Hopplá elégiából való: „Az ember egyszer tűz / másszor kő / néha semmi / néha visszhang / egyszer kés / és végül holt / de néha: minden.”

Kívánom, hogy ebből a mindenből találjanak ki maguknak valamit erdélyiek, nem erdélyi magyarok, akik szívesen lennének erdélyiek, és azok, akik kíváncsiak ránk, magyarokra külföldről. Azt is kívánom, hogy a kiállítás által legyen jobb Erdélyben is és Magyarországon is!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter