Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Balog Zoltán beszéde a „Szegénység Magyarországon; Esélyek, lehetőségek 2015” című konferencián

2015. feb. 10. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelettel köszöntök mindenkit a mai konferencián!

Szegénység. Szegény emberből egy is éppen eggyel több, mint amennyi kívánatos, hát még, ha az a szegény egy gyermek!

Ebben a mondatban – úgy gondolom, hogy – itt, ebben a teremben mindannyian megegyezhetünk és egyetértünk. Azt szeretném, ha világosak lennének azok a mondatok, azok a tények, azok a törekvések, amelyekben egyet tudunk érteni, és az is világosabb lenne a konferencia végére, hogy mi az, amiben nem, és az is világos lenne, hogy akkor mi a következő lépés – együtt is meg külön is, azokkal, akik ma itt vannak: kutatók, szakemberek, szociális munkások és politikusok.

Rögtön az elején hadd álljon itt néhány provokatív szám, bár én azt a vitát csak így önmagában – hadd mondjam: így primitíven – értelmetlen és rossz vitának tartom, hogy akkor most Magyarországon csökken a szegénység vagy nő a szegénység. Mert a „miről” kéne beszélni, nem pedig arról, hogy éppen melyik politikai tábor tudja a másiknak az orra alá dörgölni a szegények számát. Ismerek olyan politikusokat, akik minden héten húszezerrel növelik a szegények számát, most már éppen négymilliónál tartanak, Magyarországon majdnem minden második ember, meg természetesen létezik a dolgok megszépítésének a szándéka is, attól függően, hogy ki milyen politikát akar igazolni. Én tényeket szeretnék mondani, persze a tényeken is lehet vitatkozni.

2010-hez viszonyítva ma, havi 30 ezer forinttal több juttatást kap a költségvetési forrásból egy háromgyermekes munkanélküli család, ahol például egy iskolás és két óvodás korú gyermek van, és az elsődleges munkaerőpiacon valamilyen okból egyik szülő sem tud elhelyezkedni. Ráadásul ezt úgy éri el, hogy legalább a családfő szerződéses, közfoglalkoztatási jogviszonyban áll, nem segélyt kap, hanem az elvégzett munkáért járó közfoglalkoztatási bért.

A KSH adatai szerint Magyarország jó irányban indult el a szegénység elleni küzdelemben. A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatával érintettek aránya a 2011-es 32,4%-ról 2013-ra 31,1%-ra mérséklődött. Ezen belül a súlyos anyagi nélkülözésben élők aránya 25,7%-ról 23,9%-ra csökkent. Azok száma is csökkent, akik fizetési hátralékkal, devizahitel-tartozással rendelkeznek. Ez az arány 26,4%-ról három év alatt 24,9%-ra csökkent.

Ha így sorolom az adatokat, bizony ez önöket előbb-utóbb – mint ahogy engem is – frusztrálni fogja, és azt mondják, hogy beszéljünk inkább a lényegről. A lényeg ezek között az adatok között például az, hogy az előbb említett fizetési hátralékkal élő emberek száma két év alatt 130 ezerrel csökkent. 130 ezer olyan család van, ahol kevesebb a fizetési hátralék, illetve a fizetési hátralék nem akadályozza az életüket. És ugyanezt lehet elmondani azokról, akik megfelelően fűtött lakásban élnek, ma 250 ezer emberrel vannak többen, mint 2011-ben, 14,5%-ról csökkent ezeknek az aránya 11,2%-ra. 130 ezer család és 250 ezer család, akikről beszélünk.

2013-ban a bruttó jövedelem 4,3%-kal nőtt, és az 2014-es év első félévben bevezetett családi adókedvezményt figyelembe véve, közel 4%-kal emelkedtek a reálbérek. Fontos tény az is, hogy 2010-ben a minimálbér 73 500 forint volt, ez az összeg 2014-re 101 500 forintra emelkedett. Azt is el kell mondanunk, hogy ma, Magyarország a térségben – mondjuk így, hogy a volt kommunista országok között – második helyen áll, abban az értelemben, hogy mennyi százalékát költik a GDP-nek a szociális kiadásokra. Magyarországon a GDP 21,3%-kát költjük szociális kiadásokra, Csehországban 20,2%, Szlovákiában 17,9%, Lengyelországban 17,6% ez a szám, csak Szlovénia előz meg bennünket ebben a térségben. Persze azt is el kell mondani, hogy az Európai Unió átlaga 28,3%.

2009-ben a korábban az ország eladósodását eredményező hitelekből rövid távon alacsonyan tartó mutatók lassú romlásnak indultak, viszont a 2010-ben megkezdett szisztematikus munka eredményeként 2013-ban többen tudtak kitörni a szegénységgel veszélyeztetettek köréből, a KSH adatai szerint negyedmillióval csökkent a szegénységgel veszélyeztetettek száma Magyarországon. A 2014-es adatokat még értelemszerűen még nem látjuk, nincs még KSH-adat. A családi adókedvezmény tavalyi kiterjesztéséről – mondjuk így – az alsó középosztályra, még tényszerűen nem tudunk beszámolni. Az viszont megint csak tény, és ez az Európai Unió által érvényesített szám: azoknak a személyeknek az aránya, akik a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkeznek, az Európai Unióban 16,7%, Magyarországon 14,3%.

A 65 év felettiek esetében különösen jól állunk, hiszen az európai uniós átlag itt 13,8%, szemben a magyar 4,4%-kal, amelyik a második legjobb az egész európai unióban, csak Izlandon kedvezőbb ez a szám. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon mégiscsak az elmúlt 25 év vívmányai közé kell sorolnunk a stabil nyugdíjrendszert.

A válságot követően megállítottuk a zuhanást, az elmúlt három év viszonylatában Magyarországon megállt a gyermekszegénység növekedése. Az Eurostat adatai szerint 23% körül mozog a jövedelmi szegénységben élő gyermekek száma, ez Magyarországon 400 ezer gyermeket jelent. A mindenkori csúcs a 2006-os év volt, amikor is 516 ezer gyermek számított jövedelmi szegénynek Magyarországon az Eurostat adatai szerint. Javult tehát ezeknek a háztartásoknak a helyzete, kevesebb családot fenyeget a társadalmi kirekesztődés és a szegénység veszélye.

A legjobb szociálpolitika a foglalkoztatáspolitika, azt is mondhatnánk, a gazdaságpolitika. Ez a kormányunknak az alapállása akkor, amikor a szegénységről beszélünk. Foglalkoztatáspolitika – gazdaságpolitika. Ha megengedik, akkor szeretném szó szerint idézni egy január 1-jén született roma gyermek édesapjának a nyilatkozatát, amikor ízléstelen, gusztustalan, és egyébként az emberi méltóságot súlyosan sértő módon egy politikus kommentálta azt, hogy az első megszületett gyermek valószínűsíthetően roma származású. Azt mondta ennek a Rikárdónak az édesapja szó szerint: „Mi nem segélyen élünk. Nem voltunk soha büntetve, van szakmám: nehézgépkezelő vagyok, csak azért nem tudok a szakmámban elhelyezkedni, mert még le kell tennem a KRESZ-vizsgát, amire most gyűjtjük a pénzt. Jelenleg az önkormányzatnál közmunkásként dolgozom, adót fizetek, a köz javát szolgálom, munkámmal eddig mindenki elégedett volt.”

Azért fontos ez a nyilatkozat, mert ez egy valóságos élettörténet, amelyik arról szól, hogy a sokszor – és talán néha okkal – kárhoztatott közfoglalkoztatás nemcsak egyszerűen munkát ad azoknak, akik bekerülnek ebbe a rendszerbe, hanem azt az öntudatot is, hogy így meg lehet szólalniuk. És szerintem így érdemes megszólalni ebben az ügyben azoknak, akiket ez érint, és ezt – úgy tűnik –, meg is teszik.

A szegénységről folytatott vita Magyarországon újabb és újabb lendületet kap, akár jó vita is lehetne, és én bízom benne, hogy előbb-utóbb jó vita lesz. Jó vita lesz akkor, hogyha arról fog szólni, hogy mit kell tennünk a szegénység ellen. Hogyha az áll a viták középpontjában, hogy ki a felelős, és aztán megpróbáljuk mindenféle számokkal és számok kozmetikázásával bebizonyítani, hogy egész biztosan a másik a hibás, akkor nem fogunk tenni a szegénység ellen. Bár szerintem az is egy fontos kérdés, hogy ki felelős; én kimondanám azt, hogy természetesen mindannyian felelősek vagyunk azért a helyzetért, ami Magyarországon van, még akkor is, ha a felelősség mértéke különböző.

Ahhoz, hogy a szegénység ellen együtt tudjunk tenni, párbeszédre van szükség, és elsősorban a szakemberek párbeszédére. Mi, az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről ezzel a konferenciával szeretnénk a szakembereknek tenni egy ajánlatot arra, hogy egy új típusú párbeszédben együtt mutassuk meg ne csak a számokat, hanem a tennivalókat is. Természetesen a valóságos számok nélkül nincs értelme a tennivalókról beszélni, de erről a kettőről együtt kell majd beszélni. Számomra az a jó és tisztességes párbeszéd, ami nem azzal kezdődik, hogyha „x” határidőig nem mond le ez a kormány és az összes miniszter, és nem távozik a közéletből, esetleg még az országból is, akkor itt úgysem lesz semmi. A párbeszéd az azt jelenti, hogy tudomásul vesszük azt a helyzetet, hogy ma ez a kormány kapott felhatalmazást a magyar választáson részt vettek többségétől arra, hogy irányítsa az országot négy éven keresztül. Tehát nekünk meg kell egyeznünk arról, hogy mi is a teendő, mert egyébként semmi mást nem fogunk tenni, csak majd a másikat elgáncsoljuk, akkor is, hogyha tenni akar valamit, vagy ha egyébként értelmes javaslatai lennének.

Bár ez a magyar nyilvánosságra nem jellemző, mi mégis szeretnénk néhány olyan tényt és mondatot megemlíteni, amelyben igenis – ha nem is látványosan, ha nem is folytonosan egymást dicsérve, de mégis – folytattuk az előző kormányoknak a munkáját. Mert ezen a területen, mind a családpolitikában, mind a szociálpolitikában – gondolom, ebben a szakemberek egyetértenek – a folytonosság az egyik legfontosabb dolog. Ha négyévente, kétévente, háromévente rángatjuk a rendszert, akkor ezzel a szegénység kockázatát növeljük, és csökkentjük annak az esélyét, hogy a magyar családok valóban felelősséggel tudják tervezni a jövőjüket. Úgyhogy van folytonosság nemcsak az előző, a második Orbán-kormány munkájához, hanem bizony még az azelőtt dolgozó kormányok munkájához is, és szerintem ez egy fontos dolog.

Hogy mi hogyan tekintünk a szegénységre, arra azt kell mondanom – és gondolom, ez is egy olyan mondat, amiben itt mindannyian egyetértünk –, hogy a szegénységbe nem szabad beletörődni, a szegénységbe nem fogunk beletörődni. A második mondat mégiscsak az – és bízom benne, hogy ebben is egyetértünk –, hogy a szegénység ügyében, és általában az emberi élet ügyében – ebből a szempontból én az Alaptörvényt egy nagyon fontos dokumentumnak tartom – elsősorban mindenki saját magáért felelős. Minden emberben komolyan kell vennünk azt a képességet és azt a lehetőséget, hogyha a legnehezebb helyzetben van, akkor is képes saját magáért felelősséget vállalni, és kötelessége felelősséget vállalni a gyermekeiért. Úgyhogy amikor én arról beszélek, hogy gyermekszegénység, és megkérdezik tőlem egy interjúban, hogyan tudnék én egy éhező gyermek szemébe nézni – nyilván nagyon szomorúan, és valószínűleg lelkiismeret-furdalással is –, előtte szeretnék az édesanyja és édesapja szemébe nézni, és aztán beszéljünk arról, hogy mit lehet tenni.

Ki kell mondani, hogy mindenki saját magáért felelős, mindenki felelős a saját gyermekeiért, a saját családjáért, és ez fordítva is így van; az Alaptörvényben le van írva az, hogy a felnövekvő generáció felelős később a szüleiért. Hogyha ezt a fajta felelősséget alapvetően nem mondjuk ki, akkor arról sincs értelme beszélni, hogy mi az államnak a felelőssége, mert természetesen a saját felelősség után jön az állam felelőssége, annak a közakarattal fenntartott, és egyébként kormányokban megválasztott testületnek, a rendszernek a felelőssége, amelyiknek a felelőssége abban áll, hogy biztosítsa a feltételeit a felelősségvállalásnak, és egyre jobban biztosítsa a feltételeit az egyéni felelősségvállalásnak.

A mi politikánk középpontjában az aktivizálás áll. Az az elképzelés, hogy akkor segítünk valójában azokon, akik szegény sorba süllyedtek, vagy oda születtek bele, hogyha a segítséget ahhoz adjuk meg, hogy kitörjenek ebből a szegénységből. Természetesen az aktiválásnak különböző módjai vannak – nyilván lesz erről szó –, elsősorban a közfoglalkoztatás, amit ebben az ügyben az állam ajánlani tud manapság. De azt is tudomásul kell venni, hogy van olyan, ahol ezek az eszközök sem segítenek. Ott is van az államnak kötelessége és felelőssége, ahol nem sikerül első körben, második körben – ki tudja milyen okok miatt – önhibából vagy önhibán kívüli okok miatt az, hogy úgy kapcsoljuk be a társadalom működésébe, a munka világába, a tanulás világába a nyomorba süllyedt családokat, ahogy azt szeretnénk. Ott az államnak van még plusz felelőssége, elsősorban a gyermekekért, elsősorban a fogyatékkal élőkért.

Amikor mi végiggondoljuk egy emberi életet, egy család életét, egy gyermeknek az életét, aki beleszületik ebbe a magyar világba, akkor azt szeretnénk elérni, hogy a megszületése pillanatától egészen addig, amíg a képességének megfelelő képesítést szerez, és aztán munkát vállal, ott álljunk mellette mi, az állam segítségként. És itt van egy folytonosság: a Biztos Kezdet Gyerekházak rendszere, amit egy korábbi kormány alatt találtak ki és kezdtek el építeni elsősorban európai uniós forrásokból. Még hogyha természetesen azt gondolom, hogy mi ezt jobban csináljuk, mint az előző kormány, de mégis nagyon fontos a folytonosság. Fontos az, hogy a születés pillanatától hároméves korig képesek vagyunk ma már több tízezer gyermeknek, családnak az életben plusz szocializációs, civilizációs és materiális segítséget nyújtani. Olyan családokról van szó, ahol az édesanya nincs még abban a helyzetben, hogy tudja, a gyermekét hogyan kell fölkészíteni az életre. A mostanában sokat emlegetett hároméves kortól kötelező óvoda is ezt a célt szolgája.

Akkor, amikor bevisszük ebbe a világba a gyermekeket, akkor abban reménykedünk, hogy nem azok a számok lesznek érvényesek – nyilván nem pontosan fogom mondani tized százalékra, de mégiscsak alapvetően igaz az –, hogy a hátrányos helyzetből jövő gyermekeknek több mint a fele hatéves korban iskolaéretten nem képes arra, hogy elkezdje az iskolát. Hogyha két évvel meghosszabbítjuk a felkészülés időszakát, akkor is segíteni tudunk. Hogyha ebben a rendszerben benne vannak azok a gyermekek, akik nemcsak mentálisan nélkülöznek, és nemcsak a felkészítést hiányolják, hanem materiálisan is, akkor itt nyilván segítséget fogunk tudni nekik nyújtani. Egy nagyon lényeges dolog – bízom benne, hogy a szakemberektől segítséget fogunk kapni, hiszen erre az előző kormányok alatt is komoly erőfeszítéseket tettek; szeretném, hogyha részesei lennénk annak a nagy kísérletnek, ami bebizonyítja, hogy a magyar állam képes elég rugalmasan viszonyulni ahhoz, hogy ebben a közepes méretű országban, itt, ebben a térségben a területi hátrányokat figyelembe véve különböző módon nyújtson állami szolgáltatásokat. Tehát, hogy területileg tudjuk differenciálni a szolgáltatásokat. Az egészségügyben, az oktatásügyben, a szociálpolitikában, a családügyben, a vállalkozások tekintetében, a befektetések tekintetében számos kísérlet született már erre az úgynevezett LHH-térségek, azaz a leghátrányosabb helyzetű térségek kijelölésével. Az európai uniós források  koordinációjával, szabad vállalkozási zónák létrehozásával előnyt élveznek ezek a térségek.

Azt szeretném elérni, hogy hamarosan döntést hozzon a kormány arról, hogy hogyan kezelünk tanulócsoportokat hátrányos helyzetű vidéken, mennyivel több fejlesztőpedagógust, logopédust és pedagógiai segéderőt biztosítsunk ezeken a helyeken, hogy valóságos esélyt teremtsünk azoknak, akik ma esélytelenek, vagy sokkal kisebb az esélyük.

A legegyszerűbb program, amit az új európai uniós finanszírozási ciklusban legelsőként elfogadott a magyar kormány és az Európai Bizottság, az a program, amelyikre a legelső pénzeszköz megérkezett Magyarországra, ez a bizonyos RSZTOP – a Rászoruló Személyeket Támogató Operatív Program. Ebben magyar költségvetési forrásból és európai uniós forrásból 32 milliárd forint áll rendelkezésünkre az elkövetkező időkben, hogy a lehető legegyszerűbb szinten ételcsomagokkal, pelenkával, egészségügyi és egyéb más eszközökkel tudjuk segíteni a Biztos Kezdet Gyerekházakban részben a családokat, részben a hajléktalanokat. Tehát, mondjuk így: a segítségnek az a legalapvetőbb szintje, ahol konkrét, materiális dolgokat adunk ott, ahol nagy a szükség. Innen indul a dolog, és aztán innen kell továbblépni a hároméves kortól induló közétkeztetéssel.

Jelenleg a kormányhatározat arról szól, hogy 2016. január 1-jétől ingyenes lesz a közétkeztetés az óvodák és iskolákba járó gyerekek legalább kétharmadának, de bízunk benne, hogy ez növelhető. Remélem, hogy ezen kormányhatározat hatályát előbbre tudjuk hozni, és még több gyermek részesülhet az ingyenes közétkeztetésből. Ahol az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a kötelező legkisebb munkabér nettó összegének a 130%-át, ott mindenütt ingyenesen fognak étkezni a gyerekek. Egyébként ma is már minden második gyermek az óvodában ingyenesen étkezik.

Ahogy említettem, a szegénység elleni küzdelem legfontosabb eszköze a mi felfogásunk szerint a munkahelyteremtés, és az, hogy ma már nemcsak közfoglalkoztatás miatt csökken a munkanélküliség Magyarországon, hanem úgy, hogy a szabad munkaerőpiacon is munkavállalás van. Ötvenezer családról beszélünk, ahol a munkavállaló 25 és 40 év között van. Ötvenezer olyan család van, ahol még soha nem volt munkaviszonya a családfenntartónak, és most van. Ötvenezer ilyen család – én úgy gondolom, hogy egy nagyon lényeges dolog, egy nagyon lényeges előrelépés.

És hadd mondjak valami olyat is, ami talán a segélyezési rendszerben is egyszer majd nyilvánvalóvá lesz, hogy mi is a gondolat, ami mögötte van, amikor az önkormányzatokkal egy másfajta munkamegosztásban fogjuk a szociális segélyezési rendszert működtetni a jövőben. Ez pedig az önbevallásnak a kérdése. Egyik családnak sem kell majd bizonygatni a szegénységét ahhoz, hogy a gyermekük ingyenesen vagy kedvezményesen étkezhessen. Ezért a jövedelemmel kapcsolatos nyilatkozat, az önbevallás lesz. Nem lesz vagyonnyilatkozat vizsgálat, nem kell majd hivatalos közjogi érvényességi papírt bemutatni, fizetési cédulát, vagy éppen bankszámlakivonatot, amennyiben a szülők úgy nyilatkoznak, hogy a család egy főre jutó jövedelme nem éri el a nettó minimálbér 130%-át, akkor számukra teljes lesz az ingyenesség.

Ezért úgy gondoljuk, hogy ezzel az intézkedéssel legalább a gyermekeknek – ahogy említettem –kétharmada fog ingyenesen étkezni. Éppen azt a réteget célozzuk meg ezzel, ahol a szülők vagy közfoglalkozásban vannak, vagy nagyon alacsony jövedelműek. Az ő esetükben biztos, már egyetlen gyermek után sem kell étkezésért semmilyen térítést fizetni.

Végül hadd beszéljek még néhány mondattal arról, amit a szociálpolitikában, a szegénység elleni küzdelemben én a legfontosabbnak tartok. Ez nem más, mint az emberi erőforrás. Ezért ragaszkodtam hozzá körülbelül három évvel ezelőtt, hogy nevezzük át a minisztériumunkat Emberi Erőforrások Minisztériumának, merthogy valóban az emberi erőforrás a legfontosabb ebben az ügyben. Azt pontosan tudja mindenki, aki dolgozott már szociális munkásként – én is magam mögött tudok néhány ilyen évet –, hogy juttatásokkal nemcsak javítani lehet valakinek a helyzetén, hanem rontani is, akkor, hogyha ezeket a juttatásokat rosszul juttatjuk el azokhoz, akiket megcéloztunk. Programokkal is lehet rontani, akkor, hogyha felülről elrendelt programok csak addig élnek, és addig érvényesek, amíg egyébként megvan a finanszírozás, és aztán eltűnünk ebből a rendszerből. Segítséget is lehet olyan rosszindulatú vagy arrogáns paternalizmussal adni, ami többet árt, mint használ azoknak az embereknek a mentális állapotában, akiknek segíteni akarunk. Lehet úgy is gondozni valakit, hogy úgy gondolunk róla, hogy semmi más, mint tehertétel. Lehet is úgy kísérni embereket, hogy abból hiányzik az emberiesség. Az emberi erőforrás a legfontosabb dolog ebben az ügyben, hogy akkor, amikor bármilyen intézkedéssel, bármilyen juttatással, bármilyen programmal próbáljuk elérni a magyar társadalomnak azt a rétegét, amelyik segítségre szorul, akkor ott olyan felelősségteljes emberek legyenek, akik valóságos beleérző képességgel, valóságos empátiával, valóságos segítőkészséggel, a másik ember méltóságát tiszteletben tartva végezik a munkájukat.  Ezért küzdünk – elsősorban is Czibere államtitkár úr – ezen a területen, hogy a szociális munkások, a szociális szférákban dolgozók anyagi megbecsülése jobb legyen, hiszen ők vannak ma az állami szolgálatban a legalacsonyabb szinten, ha azt nézzük, hogy mennyi jövedelmet kapnak ezért a nagyon nehéz munkáért.

Bízom benne, hogy ebben az évben eljutunk odáig, hogy egy világos térképet tudunk felrajzolni végre 25 év után először arról, hogy mi az, amit ma az állam Magyarországon nyújtani tud és nyújtani akar az állampolgárainak akkor, hogyha segítségre szorulnak, ehhez hány emberre és milyen szolgáltatásokra van szükség, milyen színvonalon kell ezt teljesíteni. És amikor pontosan látjuk, hogy mennyi emberi erőforrásra van szükség, milyen kapacitásokra – úgy mondják ezt a szakemberek, hogy kapacitástérkép –, akkor jutunk el odáig, hogy a kormány elé tudjuk vinni azt a kérést, azt a javaslatot, hogy akkor most már egy világos humánerőforrás-gazdálkodásban mit is jelenthet az anyagi megbecsülés javítása a szociális dolgozók körében.

Szeretném megköszönni azoknak, akiknek nehezére esett elfogadni az erre a párbeszédre való fölhívást, meg azoknak is, akiknek könnyű volt elfogadni. Ha megengedik, anélkül, hogy megpróbálnám kisajátítani ezt az ügyet, Ferge Zsuzsa professzor asszonynak külön köszönöm, hogy szóba állt velem – ez nem először fordult elő vele az élete során, meg velem sem –, és bízom benne, hogy fogunk tudni folytatni egy olyan szakmai párbeszédet, amelyik majd ennek az országnak a javát fogja szolgálni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter