Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde a szociális és családügyi díjak átadásán

2014. dec. 1. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony! Államtitkár Úr! Tisztelt Díjazottak!

A magyar nyilvánosságban aránylag sokat beszélünk szegényekről, a szegénységről. Aránylag. Hogy milyen ez az arány, ez változik attól függően, hogy milyen erős vagy gyenge kampányok vannak. Aránylag sokat beszélünk a gyermekeink jövőjéről és gondjairól. Aránylag sokat beszélünk azokról a fiatalokról, akiknek támogatásra van szükségük. Beszélünk azokról, akik a munka világában már nem tudnak olyan erőteljesen jelen lenni, mint ahogy szeretnének; úgy hívják őket, hogy megváltozott munkaképességűek. Aránylag sokat beszélünk a fogyatékos emberekről, akiknek az optimális élethez plusz segítségre van szükségük. Aránylag, vagy talán éppen eleget beszélünk arról is, hogy mi lenne az államnak a dolga ezen a téren. Annak az államnak, amelyik azért van, hogy szolgálja a polgárait, polgári közösségeit, és különösen azokat az embereket szolgálja, akik bajba kerülnek, akik rászorulnak. Erről is szoktunk beszélni. Van egy érdekes felmérés, amely szerint a magyarok többsége úgy gondolja, hogy a rászorulókon, a bajba jutott, a nehéz helyzetű embereken – különböző módon lehet ezt megfogalmazni – elsősorban az állam dolga segíteni. Aztán még arról is szoktunk beszélni, hogy mit tehetnek maguk az érintettek, azok, akik nehéz helyzetbe kerültek – még ilyen különbséget is szoktunk tenni, hogy önhibájukból, vagy talán másoknak a mulasztása során –, mert szükség van az ő aktivitásukra is, szükség van az ő részvételükre is.

A mai nap mindezekről persze beszélhetünk, de elsősorban azokról szeretnénk beszélni, azok számára szeretnénk egyfajta fényt, világosságot, figyelmet biztosítani, akik a hétköznapokban tesznek ezekért az emberekért, és azokért, akiknek szükségük van valamilyen plusz támogatásra. Lehet, hogy nem feltétlenül azért, mert nehéz anyagi helyzetben vannak, hanem egyszerűen csak azért – milyen nagy hatású beszédet tartott erről Ferenc pápa éppen az Európai Parlamentben –, mert elmagányosodtak. Az elmagányosodás nem kizárólag az idősek – ha lehet ilyen ironikusan fogalmazni – privilégiuma, sajátossága, hanem bizony a mai fiatalok is küzdenek a társtalanságtól, az igazi társak, az igazi közösségek hiányától.

Igen, ma önökről van szó. Azokról, akik a hétköznapokban tesznek szegényekért, gyermekekért, fiatalokért, megváltozott munkaképességűekért, fogyatékosokért, rászoruló emberekért. Önökről van ma szó; önökről, akik többféle módon tesznek. Vannak olyanok, akiket ugyan ma elismerünk, de munkaköri kötelességüket teljesítették. Milyen jól állna ez az ország, ha semmi mást nem tenne mindenki, mint csupán a munkaköri kötelességét teljesítené. Itt még nem tartunk, de vannak olyanok, akik többet tesznek. Többet tesznek, mint ami a munkaköri kötelességük, mint ami az előírás, mint ami elvárható, mint amit elvárnak tőlük. Mi ezt a pluszt, ezt a többletet szeretnénk elismerni, amit önök nap mint nap belevisznek a munkájukba, az állami szociális ellátórendszer legkülönbözőbb területein.

Aztán vannak olyanok, akik önkéntesek. Úgy önkéntesek, úgy vállalnak önként plusz munkát, hogy közvetlenül megkeresik azt a területet, amelyen ők valamit hozzá tudnának adni ahhoz, amit az állam tesz, az önkormányzat, az intézmény, az egyház, vagy valamely civil szervezet. Megkeresik a területet, ahol dolgozhatnak. Ők kaphatják meg a Pro Voluntarius Díjat; voluntarius azt jelenti: önkéntes.

Aztán vannak olyan segítők is, akik nem biztos, hogy ott vannak közvetlenül azok mellett az emberek mellett, akiknek segítségre van szükségük, de végzik a háttérmunkát, végzik a szervezést, végzik az adománygyűjtést. Azon gondolkodnak, hogyan lehetne a szolidaritásnak nemcsak egyéni példáit megvalósítani, hanem hogy lehetne ebből egy rendszer. Hogy egy olyan, egymást segítő társadalom, közösség legyen Magyarország, a magyar nemzet, ahol valóban igaz az, hogy nem kell feltétlenül egyedül éreznie magát annak, akinek valami hiánya van, akinek segítségre van szüksége.

Két embert fogok szubjektív módon kiemelni ebből a sorból – mindannyiuknak járna egy hosszú és komoly laudáció, de ezt azok teszik meg minden nap, akiknek önök segítenek. Amikor nem teszik meg – mert ez is előfordul –, akkor meg ki kell várni, majd eljön az idő, amikor azt a pluszt értékelni tudják.

Van köztünk egy német hölgy, aki az Észak-Magyarországi Áramszolgáltató Vállalat munkatársa. Őt azért ismerjük el a Pro Caritate Díjjal – a szeretetért, a segítségnyújtásért alapított díjjal –, mert valami olyasmit jelenít meg, amire nagyon nagy szükségünk lenne Magyarországon. Akkor, amikor külföldi vállalatok, befektetők ideérkeznek, akkor nem mindegy nekik, hogy milyen országban vannak, hogy hova jöttek. Érdeklik őket azok az emberek, akikhez érkeztek, és észreveszik azt, ha baj van ebben az országban. Úgyhogy Marie-Theres Thiell asszonynak külön köszönöm, hogy itt van velünk, és kifejezi azt, hogy úgy is lehet a magyar közösségben valami pluszt tenni, hogy az ember nem magyarnak születik. Előbb-utóbb tiszteletbeli magyarnak fogadjuk az ilyen embereket, és az ilyen befektetéseket, vállalkozásokat, külön támogatjuk.

A másik szintén részben szubjektív kiemelés: egy volt képviselőtársamról van szó, aki több mint tíz éven keresztül Európa színpadán képviselte nemcsak a magyarországi romák ügyét, hanem minden rászoruló ember ügyét Európában. Járóka Líviáról van szó, aki sokkal nagyobb díjakat is kapott már, meg sokkal nagyobb díjakra is méltó, de úgy gondoltuk, hogy a magyar állam, a magyar kormány és a magyar minisztérium is fejezze ki azt, hogy milyen sokra értékeli a munkáját. Merthogy nagyon fontos megmutatni azt, hogy ebben az országban kik azok, akik rászorultak, és hogyan tudunk nekik segíteni.

Ha szabad újra félig szubjektívnek lenni: ennek a kormánynak a politikáját mindig jellemezte az, hogy nem elfedni akarjuk a bajt, hanem úgy feltárni, hogy rámutatunk. Amikor a magyarországi, a közép-európai, a kelet-európai, az európai romák ügyéről beszélünk, akkor természetesen meg kell mutatnunk azt, hogy számos területen milyen nehéz a helyzet. De hogyha föltárjuk és megmutatjuk a bajt, akkor meg fogjuk találni a megoldáshoz, a segítséghez vezető utat is. Örülök neki, hogy évtizedeken keresztül ebben együtt tudtunk működni. Azt kívánom, hogy legyen ez így továbbra is!

Önökben, mindannyiukban az a közös, hogy bármelyik szintjén vannak az ellátórendszernek, az önkéntes munkának, bármilyen civil szervezetben dolgoznak, látják az embert, és nem csak a számokat. Mi most az embereket szeretnénk látni. Azokat az embereket, akik rászorulnak, meg azokat, akik segítenek. Akik nemcsak számok, és nem elsősorban számok, hanem egyéni életek, egyéni sorsok. És ez már csak úgy van – mert ez a teremtés rendje –, hogy mindenkinek saját sorsa és saját élete van, és éppen ezért mindenkinek sajátos módon lehet segíteni. Megtalálni a kulcsot valakihez, ehhez kevés a szociálpolitika, ehhez kevesek a rendeletek, ehhez kevesek a döntések, az elhatározások, a támogatási rendszerek; ide emberek kellenek. Ember kell a gátra! Önök emberek, emberségesek, és ezt szeretnénk ma elismerni.

Hogy egy kicsit a minisztérium nevét is propagáljam: ez ma az emberi erőforrás ünnepe, hiszen önök Magyarország emberi erőforrásai – hathatós segítség. Ez a mai nap másik fontos üzenete: hathatós segítség csak összefogással lehetséges. Az állam, a kormány, az önkormányzat, az egyházak, a polgárok saját világában létrejövő szerveződések – így szoktuk mondani – a civilek, és a segítő emberek ott a láncnak a végén vagy inkább az elején. Az ő összefogásuk kell ahhoz, hogy valóban jobb és szebb legyen ez az élet itt, Magyarországon, a Kárpát-medencében. A segítő emberek – az a legtöbb. És mégsem állítjuk szembe egymással azt, ami kötelesség, és valaki jól csinálja, és azt, ami önkéntes, és valaki jól csinálja. De elismerjük azt, hogyha valaki többet tesz. Nem állítjuk szembe, sőt, megerősítjük a szövetséget ezek között a szereplők között: az állam, a kormányzat, az önkormányzat, az egyház, a civil szervezetek és a segítő emberek között. Bízom benne, hogy nem utasítják vissza azt, hogy én önöket szövetségesnek tekintem. Reménnyel tölt el bennünket, hogy tudjuk, élnek közöttünk olyan emberek, mint önök, akik segítő kezet nyújtanak a társaik felé, akik nem hagynak magukra másokat, akik megmutatják, hogy így is lehet. Sőt, igazából így kellene, ez lenne a magától értetődő.

Itt, ha ránézek önökre, akkor olyan embereket látok, akiknek a jelenléte önmagában is egyfajta erőforrás számomra is, mondjuk azt, hogy megnyugvással tölt el. Egy kicsit a régi mondást parafrazálva: nincs még veszve szép Lengyelország – így hangzott ez a híres Wajda filmben; nincs még veszve szép Magyarország, amíg olyan emberek élnek közöttünk, mint önök, akik a segítségnyújtásnak annyiféle formáját ismerik és gyakorolják. Szociológus, gyógypedagógus, családgondozó, szociálantropológus, klinikai szakpszichológus, fejlesztő gyógypedagógus, pedagógiai asszisztens, karitászigazgató, idősotthon-vezető, katolikus ifjúsági mozgalom elnöke, az előbb említett Észak-magyarországi Áramszolgáltató elnöke, és – egy kis büszkeséggel hadd mondjam – a minisztériumunknak is egyik, a munkáját odaadással végző főreferense. Aztán magában az ellátórendszerben, a szociális és gyermekvédelemben dolgozók, egyesületek, alapítványok, hivatalok, bizottságok, intézmények elkötelezett emberei, vezetői, akik segítenek. Segítenek az élet legkülönbözőbb területein.

„Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.” Ezt az új alaptörvényünkben olvashatjuk. Arra törekszik. Van ebben egyfajta visszafogottság, van ebben egyfajta szerénység, mert tudjuk, hogy a teljes szociális biztonság egy olyan ideális állapot, amihez talán soha nem fogunk elérni, de hogy ne errefelé menjünk, azt semmi sem igazolhatja. Arrafelé haladunk, hogy minden állampolgár szociális biztonságban élhessen. „A kormány felelőssége, hogy az állam a központi és a helyi szinteken egyaránt a közjó, a szociális biztonság érdekében hatásosan és hatékonyan lássa el a segítségre szorulók támogatását.” De hogy ebben nem vagyunk egyedül, sőt önök ezt akkor is teszik, amikor az állam talán nem végzi elég felelősen ezt a munkát, azt bizonyítja számos olyan ügy Magyarországon, ahol valóban volt összefogás az állami szervek és az önkéntes segítők között. Gondoljuk a vörösiszap-katasztrófára, vagy éppen a 2013. év júniusi árvízre, ahol valóban egy egész nemzet fogott össze, még a határon túlról is érkeztek segítők.

Közel áll hozzánk az önkéntesség kultúrája. Minél többen vállalnak önkéntes közösségi munkát, minél nagyobb megbecsültsége lesz az önkéntes munkának, annál jobb lelkiállapotban – és bízom benne –, szociális állapotban lesz Magyarország. Az elmúlt hetet azzal töltöttük, hogy minden államtitkár bemutatta azt, hogy milyen önkéntes tevékenységet folytat – nem a nyilvánosság előtt. December 5-e az önkéntesség világnapja, erre készülve próbáljuk bemutatni azt, hogy mi minden fontos dolog van ebben az országban, amit nekünk el kell végeznünk. Ezért vezettük be az iskolai, közösségi szolgálatot, ami egyelőre feltétele az érettséginek, de bízunk benne, hogy majd évek során olyan természetessé válik mindez, mint maga az érettségi.

Hadd emeljem ki a fiatalok közösségi támogatását. Megint az alaptörvényből idézve: „Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelki erejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.” Ez úgy nem fog menni, ha egyedül hagyjuk őket, úgyhogy a fiatalokkal foglalkozó szakembereket is elismerünk ma. A jövőben is számítunk a munkájukra, a fiatalok közösségeinek támogatásában, új közösségek létrejöttében, és hogy intenzívebb legyen a párbeszéd a jövő generációjával.

Idén először két államtitkárral együtt adom át önöknek az elismeréseket. Örülök neki, hogy a Szociális és Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság és a Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárság együtt dolgozik, és most már dupla energiát fordítunk mindarra, ami Magyarországon a legfontosabb: az emberi közösségek, a családok megerősítése.

Önök évtizedek óta dolgoznak zokszó nélkül, gyakran nehéz körülmények között – az ünnep akkor tisztességes, hogyha őszinte szavak hangoznak el –, és valljuk be: nem mindig megfelelő anyagi elismerés mellett. Azt, aki három műszakban fogyatékos embereknek nyújt támaszt, aki magatehetetlen idősekről gondoskodik, vagy aki krízishelyzetben levő családokon segít, anyagilag is meg kell becsülnünk. Elő kell teremtenünk azokat a forrásokat, melyekből törleszteni tudjuk azt a sok-sok éves adósságot, amivel tartozunk a szociális ágazat dolgozóinak. Ezt a munkát elkezdtük. Az elmúlt évben bevezettük az ágazati pótlékot, ami az első lépés volt azon az úton, amelyen eljutunk a szociális ágazatban a dolgozók méltó elismeréshez. A szociális és gyermekvédelmi rendszernek az átalakítása azt célozza, hogy világosak legyen a feladatok, az erőforrások, a költségek, hogy el tudjunk oda jutni, hogy még a következő évben tudjunk határozni a szociális életpályáról, és ebben benne legyen azoknak az anyagi biztonsága, a perspektívája, akik ezen a területen önfeláldozóan dolgoznak.

Köszönöm önöknek még egyszer a mindennapos áldozatos munkát, azt a pluszt, amit az emberi erőforrás jelent Magyarországnak önökön keresztül is!

Köszönöm szépen!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter