Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Tolnay Klári-emlékév megnyitóján

2013. jan. 23. Beszédek | Hozzászólások

Kedves Művésznő! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Különös színész ez a Tolnay Klári. Nem fogyókúrázik, nem intrikál, nem nyilatkozik, nem ír, nem sportol, nem pletykázik, nem pletykáznak róla.” – írta 1942-ben róla a Film Színház Irodalom újság. Ha ezeket egy ma megjelenő újságban olvasnánk, talán így fogalmazna az újságíró: különös színésznő ez a Tolnay Klári, nem szerepel valóságshow-kban, nincs ott a bulvárlapok címlapján, és a kereskedelmi televíziók magazinműsoraiban sem, de még egy harmadrangú, tehetségkutató műsor zsűrijében sem szerepel. Ezzel a teljesítménnyel fel sem került a celeblistára. Azután talán így folytatódhatna a cikk: és mégis ismeri minden magyar ember a nevét, de talán még inkább a hangját. Vajon mi lehet ennek a titka?

Egy embernek a titkát megfejteni mindig csak nagyon óvatosan lehet, és egyébként is reménytelen vállalkozás, mert a titok és a rejtvény között – ha már ez szóba került – az a különbség, hogyha az ember a rejtvényt megfejti, attól kezdve a rejtvény érdektelen. Kit érdekel egy megfejtett rejtvény? Nem állunk neki még egyszer kitölteni a sorokat. A titok viszont, minél közelebb kerülünk hozzá, annál titokzatosabb lesz. Ilyen az ember, ilyen az ember, mint jelenség, ilyen az ember, mint teremtmény: minél közelebb kerülünk egy ember személyiségének a titkához, annál vonzóbb lesz, annál mélyebb lesz és annál titokzatosabb. Nemcsak a nagyjainkkal vagyunk így, hanem így vagyunk egymással, egészen addig, amíg szeretjük egymást. De mégiscsak a titokban egészen biztosan fontos szerepet játszik az, hogyha ezt a nevet meghalljuk. Úgy gondolom, hogy nagyon sok generáció nevében beszélhetek, mikor ezt a nevet meghalljuk, hogy Tolnay Klára vagy Tolnay Klári, akkor megmelegszik a szívünk, mert egy olyan művészről van szó, aki generációknak jelentette a művészet boldogságát. Bátran élte az életét, játszotta a szerepeit, bátran vállalta személyiségét. Merészen, belső hittől vezérelve saját útját járta, és így tárta fel belső világát. Az élet többször is válaszút elé állította, de neki akkor is helyén volt a szíve, amikor a külső körülmények ellene szóltak. Szülei ellenezték, hogy színész legyen, de ő dacolt akaratukkal, majd az első premiernél végül édesanyja mégis állva, büszkén ünnepelte lányát. A rendezők, színházigazgatók először kétkedve fogadták az erős, nógrádi dialektussal beszélő, színésznek jelentkező lányt. Amikor aztán mégis megkapta az esélyt, akkor bizonyított. Nem sokkal később már egy egész ország ünnepelte. A német csapatok bevonulásakor zsidó embereket bújtatott, majd amikor menekülésükkor felajánlották, hogy segítenek neki is Németországba jutni, visszautasította, és dacolva a veszéllyel, a romos, magyar fővárost választotta. Mennyivel szegényebbek lennénk most, ha nem így döntött volna 1944-ben és utána. Három sorsdöntő elhatározását a hit, a bátorság, és a hazaszeretet motiválta. Amellett, hogy ez a három érték alapozta meg a döntéseket és kísérte végig életét, ezek az értékek hozzájárultak ahhoz is, hogy ma a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakjaként beszélünk róla. Színpadi alakításai, tehetsége mellett józan ítélőképességével, tiszta értékrenddel meghozott döntéseivel vált példaképpé.

A boldogság, ha érzed, hogy a közönség szeret.” – énekelte. Számára valóban ez volt az egyik legnagyobb öröm, meg nekünk is, hogy szerethettük, hogy szerethetjük. A színház volt az igazi otthona, a közönség a családja, a színjátszás pedig az élet maga. Mindenki láthatja, eldöntheti majd maga, hogy valóban így volt-e. A Tolnay Klári-emlékév keretében ma és később, számos vidéki városban is újra bemutatjuk az 1952-ben készült Déryné című alkotást, amelyben főszereplőként nyújtott alakításáért Kossuth-díjat kapott Tolnay Klára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tegnap, január 22-én volt a magyar kultúra napja. Akik ott voltak a Nemzeti Színházban, és számos más helyszínen is ott lehetett lenni, rácsodálkozhattak újra, föltámadhatott bennük újra az öröm, hogy micsoda – gazdag dolog, micsoda gazdag, drága kincs a magyar kultúra. Gazdagnak mondhatjuk magunkat, ami a kultúránkat illeti. Talán sokszor természetesnek tűnik ez a gazdagság, és nem értékeljük megfelelően. Ennek a centenáriumnak azonban éppen az a feladata, hogy újra és újra felhívja a figyelmünket az értékre. Az értékes, a csodálatos emberre, azokra, akik valóban elismerésre méltók.

A Tolnay Klári-emlékévnek van még egy különlegessége, és ez is rávilágít arra, hogy milyen viszonyban vagyunk mi, magyarok a kultúrával. Ez a kezdeményezés, hadd mondjam azt, hogy az Önök soraiból indult, a közönség soraiból. Tolnay Klári művészetének tisztelői kezdeményezték – ma így szokták mondani, civilek, szerintem jobb kifejezés, hogy a polgárok, és elsősorban polgárnők -, hogy emlékezzünk meg Tolnay Kláriról egy rendezvénysorozattal. Amikor ezzel megkerestek, akkor nem tudtam nemet mondani – Sunyovszky Szilviának egyébként is nehéz nemet mondani, úgyhogy nem is próbálkoztam. Hadd köszönjem meg itt neki, és különösen annak a főszervezőnek, akit ma még itt hallani fogunk, Gógl Laurának, hogy fogták magukat, összeálltak, alapítottak egy kuratóriumot, megszervezték az egészet, eljöttek, megszervezték a támogatást, és most a saját erejükből, a saját örömükből, a saját munkájukból mi részesülhetünk mindannyian. Tisztelet és köszönet érte! Bár sok ilyen kezdeményezés lenne!

A Tolnay Klári emlékére rendezett centenáriumi rendezvénysorozat sokszínűsége igazolja, hogy személye a művészet szinte összes területét egybefogja: irodalom, képzőművészet, zene, és persze elsősorban a színművészet. De a tudományos élet képviselői sem maradnak némák, hiszen ősszel színháztörténeti konferenciát szerveznek munkássága apropóján. A Tolnay Klári-élmény legyen minél többeké, nézzük együtt, csodáljuk együtt, élvezzük együtt! Kisugárzásából, Isten adta tehetségéből, magával ragadó megjelenéséből mindenkinek jutott – és milyen jó lenne, ha ez nem folytatódna.

Számomra azt is mondja Tolnay Klára élete: hibás elgondolás, hogy a nemes eszméket, az erkölcsi normákat sutba kell dobni csak azért, mert korszerűtlennek tűnnek, és modern világunkban már kevéssé számítanak, és talán még az is eszébe jut az embernek néha, hiszen esendőek vagyunk, hogy ezekkel aztán nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen is sikeresnek lenni. Tolnay Klára élete és színpadi alakításai éppen azt mutatják, hogy a valódi emberi értékek azok időtlenek, sőt időtállóak, kiállják az idő próbáját. Tolnay Klára nem egy megosztó személyiség volt, hanem egy olyan művész, aki pártállástól, vallástól függetlenül hidat képez a művészvilág egyes tagjai és szervezetei között. Ő az első színész volt Sinkovits Imrével együtt, akik beléptek a Makovecz Imre alapította művészeti akadémiába. Ma abban a korban élünk, amikor úgy tűnhet, hogy megbomlott a párbeszéd a különböző színházak – a Nemzeti Színház, a kőszínházak, a független színházak és ki tudja még, milyen színházak – és művészek között. Sőt, sokszor elég jelentős feszültség is ki tud alakulni köztük – ahogy az egyszeri vicc mondja: ugyan nincs kultúrharc, de igény vóna rá. Nekünk erre nincs igényünk, de úgy látszik, hogy vannak azok, akiknek van, elsősorban a kulturálatlan emberek, de Tolnay Klári ezek fölött áll, fölöttünk áll, mert ő az a személy, akit mindenki ismert és elismert, aki képes összefogni az egyébként egymásnak feszülő embereket, aki mögé, akinek az emléke mögé maradéktalanul felsorakozik mindenki. Tolnay Klára képes – legalább egy kis időre – elásatni velünk a csatabárdot. Látjuk, hogy az élet és a tehetség szálai egy ponton összefonódnak. Művész művésszel, tehetség tehetséggel találkozik, és együtt többet tudnak adni a magyarságnak, a nemzetnek, mint külön-külön.

Tisztelt Közönség! Hogy mi tesz kiemelkedővé egy színészi teljesítményt? Diderot azt mondta: „Hideg fejjel kell az ihlet forró lázát mérsékelni.” Egy másik nagy színészkirálynő Tolnay Klára előtt, Jászai Mari hasonlóan gondolkodott erről, ő ezt írta, ezt mondta egy helyen: „Az ember nem ura magának, ha érzések vesznek rajta erőt. Semmire sem volnék képes, ha igazán érezném azt, amit mutatok. Egyszer, tanulás közben kell érezni a dolog igazságát, azután fixírozni, hogy mindig ugyanaz maradjon, mintha akkor, legelőször érezném ezt az érzést. Ez a színészet.”

Tolnay Klára ebben is nagyszerű volt, úgy volt nagy művész, hogy közben folyamatosan tanult, és kereste az igazságot, és közben mindig ugyanaz maradt: a magyar kultúra egyik gyöngyszeme.

Ma este mi itt – ugye érzik, bízom benne, hogy érzik – kivételezettek vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy átadjuk magunkat az alakítás örömének, hogy kiszolgáltassuk magunkat Tolnay Klára hatásának, és a centenáriumi év további különböző alkalmai lehetőséget nyújtanak majd arra, hogy ez a hatás minél tovább tartson.

Még egyszer köszönöm, hogy megbíztak ezzel a fővédnökséggel, büszke vagyok rá! Hogyha ez nem illetlen dolog itt: jó szórakozást kívánok mindenkinek!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter