Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a vándoriparosokat bemutató tárlat megnyitóján a Néprajzi Múzeumban

2014. jún. 24. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Főigazgató Urak! Hölgyeim és Uraim! Kedves Fiatalok! Kedves Gilvánfaiak!

Igaz történet Üstfoltozóról, Drótostótról és Teknőscigányról – ez a cím egy mese világát, annak érdekes, különös szereplőit idézi fel. Nem véletlenül hozok messziről, Amerikából egy történetet, merthogy kifejezi a kultúráknak a nagyon mélyen való összetartozását; minél mélyebbre megyünk a kultúrákban, annál közelebb kerülnek egymáshoz. A kiállítás címe kicsit olyan, mint az a kis történet, amelyben a mese valósággá válik a mágikus realizmusban, és ez nem más, mint Gabriel Garcia Marquez Száz év magányából a kis történet: „Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. – A dolgoknak is megvan a maguk élete – hirdette a cigány érdes kiejtéssel –, csak fel kell ébreszteni a lelküket.” Ez történik most. Próbáljuk felébreszteni ezeknek a régi dolgoknak a lelkét, a hagyomány lelkét, és ezáltal azoknak az embereknek a lelkét, akik alkotók voltak, és részben talán alkotók is maradtak.

Drótostót, üstfoltozó, teknőscigány – mesterségek, amelyek mára már szinte teljesen eltűntek. Egy érdekes kísérlet lenne – különösen is a drótostótnál, hiszen a teknővájó vagy teknőscigányok mégiscsak egy ma is létező mesterség -, hogy ki az, aki még látott gyerekkorában igazi drótostótot vagy éppen üstfoltozót, aki a biciklijével megérkezett a faluba, és fölajánlotta a szolgálatait. Remélem, ez nem csak az idős koromnak a jele, én még láttam, tapasztaltam, emlékszem, átéltem azt a paraszti kultúrát, ahová az ide megérkező embereket mindig nagy óvatossággal kellett fogadni, és gyorsan – ahogy szokták mondani: a kontyos híradó –, gyorsan körbeszaladt a faluban, hogy: vigyázzatok! Jönnek ezek az emberek; akik egyszerre voltak mesteremberek, és valami olyan idegen világnak a képviselői, ami része is volt a paraszti világnak, meg nem is, és benne volt ez a kettősség.

Mára ide jutottunk, a felgyorsult világ következménye, hogy már ezeket a mesterségeket is múzeumban kell mutatni a következő generációnak. Általában a néprajzzal kapcsolatban fel szoktuk tenni azt a kérdést, hogy miért kell nekünk ezeket gyűjteni és mutatni? Valamifajta nosztalgikus romantika ez, vagy ennél több? Az én személyes véleményem – ez nem a kormányprogram -, hogy az az elképzelésünk a világról, amiben mennél előrébb megyünk az időben, annál fejlettebbek, annál megértőbbek, annál toleránsabbak, annál elfogadóbbak, és annál jobb társadalmat építők vagyunk – ez egy hamis kép. Egy hamis kép, hogy az előremenetel egyúttal fejlődést is jelent. Ezek a képek meg szerszámok, amiket látni fogunk, egy olyan világról árulkodnak, ahol az együttélésnek volt egy olyasfajta természetes formája, amiben volt valamifajta rend. Hierarchikus volt persze, voltak, akik fönt voltak, voltak, akik lejjebb voltak, de mégis egy működőképes együttélés volt, és ezeknek a képeknek az erősítése, az idehozása, bennünket arra az alázatra tanít, arra a visszafogottságra, sőt, talán arra az önkritikára is, hogy nehogy azt higgyük már, hogy amikor békés egymás mellett élésről beszélünk, akkor mi találjuk fel a spanyolviaszt. Ellenkezőleg; fontos tudnunk azt, hogy bizony ebben a világban jobban működő rendek is voltak, még, ha számos egyéni tragédiával is voltak fűszerezve. Amit mi építünk, abból sem hiányoznak az emberi tragédiák.

Ennek a kiállításnak, egyáltalán a múltunk ilyen típusú bemutatásának van egy teljes mértékben aktuális üzenete. Ha hozzá lehet tenni egy dolgot, amiről túlságosan keveset beszélünk: Magyarországon mégiscsak elfogadtunk egy olyan Nemzeti alaptantervet, amelyben a cigányok kultúráját és történelmét kötelező tanulni. Mi azt várjuk ettől a kötelezőtől, hogy kiderül, hogy nem annak a tanárnak van igaza – ma már nem dolgozik ebben az iskolarendszerben -, aki azt mondta, hogy ő nem tudja tanítani a cigányoknak sem a történelmét, sem a kultúráját, mert nincs nekik. Aki ezt gondolja, az nem tudja tanítani, és valóban nem tudja, mert már megszűnt a munkaviszonya – de nem akarok idehozni ilyen csúnya dolgokat a valóságból.

Beszéljünk inkább arról, hogy miért is tanuljuk egymásnak a történetét és kultúráját, ami egyszerre különös, és mégis közös. Erre talán az a megközelítés ad nekünk segítséget, amelyik a felismerés kétféle klasszikus útját mutatja. A görögök azt mondják az idők kezdete óta, mióta a gondolkodásukról tudunk: ha meg akarsz ismerni valamit, akkor objektívnek kell lenni, nem szabad elfogultnak lenni. Tedd ki magad elé ezt a tárgyat, járd körbe, nézd meg, aztán, majd ha kívülről, nem vele azonosulva meg tudod mondani, hogy milyen, akkor mondhatod, hogy megismerted, és majd leírod objektív szempontok szerint, hogy mi az, amit te kívülről láttál. Ez a – mondjuk így – görög vagy hellenista megismerés alapelve. Aztán van itt ez a másik, amit én héber bibliai megismerésnek neveznék, aminek az eredeti szava az, hogy jada. Óhéberül jada azt jeleni, hogy megismerni. Abban az értelemben, ahogy a Károli-fordításban olvassuk: „És ismeré Ádám az ő feleségét, Évát.” – a teljes azonosulás. Ez a tanítás azt mondja nekünk, hogy valójában valaminek a lényegét – és különösen igaz ez egy emberre vagy emberi jelenségre – akkor érted meg, akkor tudod megragadni, ha valamilyen módon azonosulsz vele. Valamilyen módon elengeded magad, és beleengeded abba a világba, ami nem te vagy, de most mégiscsak részévé válsz, hogy igazán megismerd. Ez a kétféle – mondjuk így – tudományos objektivitás, meg ez a közel menő azonosuló megismerési vágy, amin vitatkozunk egymással a világban – mind a kettőnek megvan az értelme.

A Néprajzi Múzeumnak van egy esélye arra, hogy ezt a kettőt együtt jelenítse meg, hogy úgy mutassa be a régi világot, a régi életet, a mások életét, mint, ami lehetne akár a sajátunk is, hogy a mélyén felismerjük a saját kérdéseinket, a saját gondolatainkat. Merthogy azért az igazság mégiscsak az, hogy a világnak számos szegletében, és számos vonatkozásában mindannyian képviseljük azt a magatartást vagy odatartozást, ami úgy hangzik, hogy kisebbségi. Nem szoktuk szeretni ezt a szót. Az a helyzet, hogy a világ számos szegmensében mindannyian kisebbségiek vagyunk, a kisebbséghez tartozunk, és ennek a mélyén levő érzés, a távolságnak, az idegenségnek, adott esetben a kirekesztettségnek, a megvetésnek az érzése, és közben az önbecsülés biztonsága küzdenek egymással minden emberben, ha olyan helyzetbe kerül, hogy ebben fel lehet fedezni a rokonságot. Hogyha ez a lehetőség egy kiállítással művészi rangot kap, akkor nagyon fontos dolog történt. És ez a cigány-magyar vagy roma magyar, vagy éppen a tótok, a szlovákok – ha így nevezzük őket – együttélésére vonatkozó tétel is.

De van még egy másik üzenet is, ami a munka és a mesterség közötti különbséget jelenti. A munka egy szláv szó, és azt jelenti az eredeti nyelvben, hogy kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség. A mesterség pedig görög nyelven techné; technológia, technika, ami nem más, mint a művészetnek egy kezdete. Azt jelenti, hogy a művelője örömet lel abban, amit csinál, és ez látszik magán a terméken is. Az a fajta egyedi alkotás, ami a hétköznapoknak a része. Az a fajta kézügyesség – mondjuk egy teknővájó cigánynál vagy egy üstfoltozónál, vagy éppen egy drótostótnál -, amire mi, adott esetben két vagy három diplomával rendelkező emberek, ma már képtelenek vagyunk. Ezek az emberek lehet, hogy többet tudtak arról, hogy mi az ujjam, a kezem, a szemem, a fejem, mint amit mi tudunk a saját világunkban.

És van ebben még egy nagyon fontos üzenet is: a megjavítás. Az, hogy azok a tárgyak, amik körülvesznek bennünket, lehetnek olyan értékesek, hogy nem dobjuk el őket az első lyuk láttán, hanem megfoltozzuk, megjavítjuk és helyre állítjuk, mert ezek egyedi dolgok. Én emlékszem még arra a drótostótra, amelyiknek azt mondta édesanyám: „Maga már tavaly is volt itt, és az a folt, amit rászegecselt a fazekunkra, már azóta újra kilyukadt.” Akkor azt mondta a drótostót: „Mutassa csak meg nagytiszteletes asszony – így hívta -, megismerem a saját foltozásomat. Azt nem én csináltam!” Amikor valaki megismeri a saját foltozását, az azt jelenti, hogy ő egyedi, ő összecserélhetetlen, és erről az egyediségről is mesélnek nekünk, tanítanak bennünket ezek a régi mesterségek.

Olyan gyűjteményi anyagot mutatnak be itt – majd erről nyilván a tudóstól hallunk többet -, amely a tudományos feldolgozás és értelmezés után most válik először hozzáférhetővé az érdeklődő nagyközönségnek és a néprajzi szakmának. A bemutatott tárgyak egy része, a teknővájó és a fakanálkészítő rész a Baranya megyei beás cigányok által lakott településről, Gilvánfáról származik. Bogdán Lászlónak, a település polgármesterének, a falu beás hagyományőrző zenekarának, akik itt vannak most velünk, mindezt külön is köszönjük.

Nálunk van otthon egy nagy fakanál, amit a mezőcsáti cigányok faragtak nekünk. Az van ráírva, hogy: „Cigányok faragták, Balogék kavarják.” – ez a szilvalekvárra vonatkozott. Kavarjuk úgy ezt a lekvárt itt, Magyarországon, hogy ebből több megértés legyen, és több tisztelet legyen egymás iránt, mert mindaz, amit itt látunk, tiszteletre méltó, de bizony a tiszteletet is kell és lehet tanulni, mindenkinek jobb lesz általa az élete. Annak is, aki megtanulja a tiszteletet, meg annak is, aki megkapja a másiktól.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter