Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Vásáry Tamás Ösztöndíjak átadásán

2014. márc. 10. Beszédek | Hozzászólások

Kedves Művésznő! Tisztelt Művész Úr! Államtitkár Úr! Kedves Díjazottak!

Kivételes helyzet – nagyon sok díjat szoktam átadni, de olyat ritkán, aminek a névadója is jelen van. Egy Arany János-ösztöndíjnál vagy egy Kodály Zoltán-ösztöndíjnál érthető, hogy ez nem fordul elő. Annál nagyobb öröm, hogy van valaki, aki már az életében ösztöndíjat alapít. Valóban, ez egy kivételes helyzet, és ezért egy kicsit zavarban is vagyok; kiről is szóljon ez a köszöntő? Hiszen az a dolgom, hogy köszöntőt mondjak. Logikus lenne, hogy Vásáry Tamásról szóljon. De ha most Vásáry Tamást méltatnám, akkor egyrészt a mai napi program ezzel ki is lenne pipálva, hiszen ez nagyon sokáig tartana, mert – mondhatok talán ennyi személyest – az emberi élet léptékével mérve rövid barátságunk ideje alatt is annyi minden dologgal gazdagította az életemet, hogy ez egy hosszú beszéd lenne – én pedig rövid beszédet akarok mondani, meg talán ellene is mondana a díj logikájának.

Hogyha valaki díjat alapít, ösztöndíjat alapít, akkor nyilván azt szeretné, ha azokról és arról lenne szó, amiért a díj alapult, és nem pedig feltétlenül róla, bár fontos a név. Nagyon fontos, hogy milyen nevet viselünk, és kinek a neve alatt kapunk elismerést, bírálatot, vagy éppen elutasítást. Az mindig számít. Hogyha negatívan akarok fogalmazni: azt szokták mondani, nem azt kell nézni, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja. Most itt szerintem érdemes nézni azt is, hogy kiről neveztük el ezt az ösztöndíjat, meg azt is, hogy miért is neveztük el, mi is az oka ennek valójában. A díjazottakról majd a laudáció fog szólni, én hagy beszéljek egy kicsit a díjról és annak az üzenetéről.

Emlékszem, amikor 80. éve felé közeledett Vásáry Tamás, akkor gondolkoztam rajta, hogy mégis mit adhat a magyar kormány valakinek, aki már minden kitüntetésért megszolgált – merthogy valóban szolgálat az ő művészete. Akkor mégis hogyan fejezzük ki azt, hogy Vásáry Tamás fontos számunkra, hogy egy ilyen kincse van Magyarországnak, mint ő, aki ezért az országért nagyon sokat tett, nagyon sok áldozatot hozott. Akkor jött ez a gondolat, hogy valahogy az ajándékkal, amit neki adunk, fejezzük ki azt, ami az élete lényegének tartunk. Születésnapján ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az ő életének lényege az adás gesztusa.  Akkor be is jelentettük, hogy egy kétrészes ösztöndíjat alapítunk: egy zenei ösztöndíjat és egy önkéntes ösztöndíjat. Támogatni szeretnénk a közösségért, az országért, a nemzetért, a társadalomért tenni vágyó fiatalokat és az ifjú zenei tehetségeket, olyan embereket, akiknek az életében az adni, legalább olyan fontos, mint a névadónak az életében.

A zenei ösztöndíj célja természetesen az, hogy az ifjú zenészek szakmai munkáját, művészeti tevékenységét ösztönözze. Az önkéntes ösztöndíj célja pedig az, hogy a kiemelkedő önkéntes tevékenységet végző személyt támogassuk. És meg van határozva a cél is, hiszen elég furcsa egy önkéntest ösztöndíjjal támogatni. Az ösztöndíjnak az a célja, az a tartalma, hogy dokumentálja azt a munkát, amit végez, tehát bemutassa az önkéntes munkát a nagyobb közösségnek, a társadalomnak, hogy másokat is ösztönözzön az önkéntes tevékenységre.  Ezeket a díjakat évente egy-egy személy kaphatja meg, és a havi összege nettó százezer forint fejenként. Különbözőnek tűnhetnek ezek az ösztöndíjak, mégis kapcsolódnak egymáshoz.

És akkor térjünk vissza az üzenet lényegéhez: adni, amiről az embernek a jó értelemben vett szolgálat jut eszébe. És ha eltérő formába is, mindkét mai díjazott is abban sikeres, hogy ad valamit az embereknek, a nagyobb közösségnek. Azon dolgoznak, hogy az egyéniből közösségi legyen, és az egyszeriből többszöri legyen. Hogy a pozitív érzések és értékek ne szigetelődjenek el, ne maradjanak magántulajdonban, hanem váljanak egyre inkább közösségi üggyé, általánossá, mondjuk így: a mindennapi élet részévé.

Önök közül az egyik a művészettel, a zenével, annak minden meghatározó erejével ad, és – hogyha szabad ezt itt szóba hozni – azzal is, hogy annak ellenére, hogy fogyatékkal, de mégis teljes életet él. Ez egy nagyon fontos példa, ami mindig megszégyeníti azokat, akik úgy gondolják, hogy ők teljesen egészségesek, és közben meg nem képesek teljes életet élni, ez nagyon fontos tanítás lehet és egy nagyon fontos üzenet lehet. Hiszen a művészet csak az azonosuláson keresztül közelíthető meg, mint ahogyan az önkéntességnek az alapja is az azonosulás. Az, hogy tudjunk azonosulni a feladattal, és – ahogy szakzsargonnal mondják – a célcsoporttal. Az azonosulás minden emberi érzelemnek az alapja; felülírja és megszünteti a közönyt, és értelmet, értéket ad az emberi kapcsolatoknak. Azonosulás nélkül nincs szeretet, szerelem, barátság, kötődés, de még igazán jó kollegiális kapcsolatok sincsenek. Az azonosulás hatására túllépünk saját határainkon, új értelmet nyer földi tevékenységünk. Nemcsak magunkért, hanem másokért is élünk, és ha lehet megfogalmazni így az adásnak az értelmét, az adománynak az értelmét, azok az adományok, azok az ajándékok, amiket azért adunk, hogy magunkat helyettesítsük, vagy magunkat kiváltsuk, hogy nehogy már magunkból kelljen valamit adni, azok a hamis ajándékok, azok elidegenítenek. Karácsonykor szoktak ilyen problémái lenni az embernek; benne vagyok az ajándékban, amit adok, vagy nem vagyok benne, csak letudtam ezt a dolgot, valamilyen módon kimentettem magamat. És ha tovább megyünk ezen az úton, akkor végül is kiderül az adománynak a lényege. Végső soron, ha belegondol az ember, akkor tulajdonképpen semmit sem tudunk adni a másiknak önmagunkon kívül. Vagy adjuk magunkat, vagy nem adjuk. És ha nem adjuk, akkor hiába adunk ajándékot.

Úgyhogy, ha szabad ezt a művész úr nevében is mondani – a pohárköszöntőnél majd kiigazít, ha ez nem így lenne – , vegyék önök is úgy ezt az ösztöndíjat, ahogy mi, a minisztérium, a kormány is veszi, hogy ezzel Vásáry Tamás kicsit saját magát adja, azt, ami az ő lényege. Így szól az önéletrajzi kötetének a címe: Üzenet. Azt jelzi – mert ez a másik része az adománynak, meg az ajándéknak –, hogy aki ad, aki igazán ad, az mindig kap is. Ha nem is rögtön, ha nem is azonnal, ha nem is pont azt, amit szeretne, de valamikor egyszer mégiscsak eljön a visszaszolgáltatás. Tehát aki ad, az kap is. És ez az üzenet azt hirdeti, hogy rengetegen vannak ma ebben az országban, akik segíteni akarnak és ezen a segítségen keresztül szeretnék jobbá és szebbé tenni mások életét. Úgyhogy hagy mondjam azt, hogy egyúttal ez az önkéntességnek a felértékelése is. 50 óra közösségi munka, amit várunk azoktól, akik érettségizni szeretnének Magyarországon. Hogy ehhez kedvet csináljunk, és ez a kötelező valóban önkéntes legyen, valóban szívből jöjjön, ahhoz nagyon fontosak az önkéntesek teljesítményei, fontos, hogy erről minél többen meggyőződjenek.

Végül egy kicsit azokra a szellemi területekre kalandozva, amikről Vásáry Tamással beszélgettünk, egy Gandhi-idézetet hoztam, amiben szerintem benne van a mai nap lényege; egy helyen azt írja: „Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában.”

Köszönöm, hogy meghallgattak, és köszönöm, hogy ezt teszik!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter