Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a XXXI. Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) záróülésén

2013. nov. 18. Beszédek | Hozzászólások

Elnök Úr, tisztelt Elnökség! Kedves Díjazottak!

Amikor alkalomról alkalomra elzarándokolunk a Magyar Tudományos Akadémia épületébe és intézményeibe, és a köszöntők protokollárisan is mindig érdekesek, hogy ki mindenki is van itt jelen, akkor a jelenlétünkkel azt próbáljuk kifejezni egyrészt, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi történik itt, másrészt pedig azt, hogy tudomány nélkül egy ország nem tud sikeres lenni, tudomány nélkül nem tud valóságos eredményeket létrehozni. Ezért volt olyan jó hallgatni, hogy hány területről vagyunk itt együtt. Hiszen a gazdaság sem tud természetesen tudomány nélkül sikeres lenni, még azt is megkockáztatom, hogy még bölcsész, humán tudományok nélkül sem. De az iskola sem tud természetesen működni, a GDP sem lesz jó. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy még igazán jó kormányzati teljesítmény sincs tudományos háttérmunka nélkül, a tudomány alapjainak tiszteletben tartása, komolyan vétele, a tudomány kontrolljának és előrevivő erejének a használata nélkül. Ezért most, amikor a gazdaság szereplői itt vannak és számos más területről vagyunk itt együtt, akkor ezt is kifejezzük, a tudománynak a súlyát, a rangját, az elismerését, és azt az igényünket, hogy a munkákhoz szükség van erre – még úgy látom, itt van az Alkotmánybíróság elnöke is, aki nemcsak életművével, hanem jelenlétével is kifejezi, hogy talán még bíráskodni sem lehet tudományos háttér nélkül. Úgyhogy itt mindannyian egy hajóban evezünk. Fontos, hogy arról ezen az ünnepi alkalmon néhány szót váltsunk, elgondolkozzunk, hogy melyik is a jó tudománypolitika. Milyen elvek szerint kell működnie egy tudománypolitikának, és ezen belül – hiszen ma erről van szó – tehetséggondozásnak, hiszen itt tehetséget ismerünk el, és olyan embereket, akik a tehetséget gondozzák, és éppen ezért maguk is tehetségesek. Tehát érdemes erre irányítani a figyelmünket.

Van egy régi történet – remélem, megbocsájtják nekem -, egy régi, több mint kétezer éves könyvben hagyományozták, és különböző változatokban ismert; van ahol talentumnak, van ahol mínának nevezik azt a tehetséget, amit az ember az életére kap. Ismerik a királynak a példázatát, aki elmegy egy messzi országba, és otthagyja a sáfárainak, a megbízottjainak a kincset, a vagyonát, és azt kéri, hogy gyarapítsák. És aztán amikor visszajön, akkor számon kéri őket, akinek tíz talentuma volt, vagy tíz mínája, az azt mondja, hogy tízet gyűjtöttem hozzá, és akkor azt mondja, hogy legyen az övé mindaz, amit gyűjtött. A következő az öt mínához ötöt gyűjtött, ő is megkapja ezt, aztán a további életére elismerésként. És akinek egy volt, az közli, hogy én tudom, hogy te gonosz ember vagy, és ott is aratsz, ahol nem vetettél, úgyhogy én nem csináltam mást, minthogy betakartam egy kendőbe ezt a pénzösszeget, és vigyáztam rá, hogy ha visszajössz, akkor odaadom neked. Tessék, itt van: egy. Akkor haragra gerjed a király, és azt mondja, hogy: vessétek az örök sötétségre, az egy mínát vegyétek el tőle, és adjátok át annak – és itt jön a történetnek egy izgalmas fordulata –, akinek egyébként tíz volt és most már húsz van. Ha elgondolkozunk rajta, hogy hogy is van ez, miért nem annak adja, akinek öt volt és most tíz van, akkor kiderül, hogy ez a fajta hamis egalitárizmus a tehetségek világában nem működőképes. Még egy ilyen mondat is ott van, hogy akinek sok van, annak adatik, akinek kevés, attól az is elvétetik, amije van. El lehet ezen gondolkozni, de mindenképpen azt fejezi ki ez a történet, hogy a tehetség az nem érdem. A tehetség az adatik, és ennek a passzívumnak megvan a maga története. A tehetség az azért van, hogy jól sáfárkodjunk vele. Arról gondolkodunk, hogy hogyan is lehet jól sáfárkodni a tehetséggel, ami adatott az embernek, hogy aztán érdem legyen belőle, akkor érdemes azon gondolkodni, hogy milyen közeg segíti a minőséget, a tehetséget, milyen közeg segíti a teljesítményre, és milyen az a közeg, amelyik akadályozza. Nyilván, akik tudományos kutatóterületen dolgoznak, iskolában tanítanak vagy éppen felsőoktatási intézményben, az egyetem világába, tudják azt: nagyon könnyen, nagyon hirtelen ki tud alakulni egy olyan alaphangulat, hogy mindenki a minimumot teljesíti. Mindenki úgy gondolja, hogy fölösleges igyekezni, azt olyan különösebben úgyse díjazzák, úgyhogy maradjunk a középszernél, mert abból baj nem lehet.

Emlékszem még gimnáziumi tanárként, amikor egy ilyen osztályban tanítottam, ez volt az alapvélekedés, hogy minek tanulni, hiszen azt a közepes teljesítményt úgyis el lehet érni, és úgyse azon múlik, hogy milyen sikeres az ember az életben. Vannak ilyen példák is, de szerintem mi maradjunk a „mainstream”-nél, mi maradjunk a főutcán, és mondjuk azt, hogy valóságos teljesítmény csak a tehetségnek a valóságos kibontakoztatásával lehetséges. Valóságos eredményeket csak valójában szorgalommal, odafigyeléssel és igazi tanulással lehet elérni. Tehát ahol az a hangulat alakul ki, az a mentális környezet, hogy ennyi is elég, és fölösleges küzdeni többért, az gátolja a tehetség kibontakoztatását. Az szinte fáj az embernek, amikor azt hallja egy tehetséges, jól tanuló diáktól, hogy ő azért nem igyekszik nagyon, nehogy megszólják a többiek. Ez a mentális közeg nyilván egy pedagógusnak, egy tanárnak az egyéni képességeiről szól, vajon tudja-e lelkesíteni a diákjait, hogy előrelépjenek, és többet akarjanak, még azon túl is, ha elérték azt a maximális eredményt, amit el lehet egyébként abban az iskolában érni.

A másik viszont olyan kérdés, amiben közös felelősségünk van. A másik kérdés az a rendszerszerűségnek a kérdése, hogy rendszerszerűen úgy működjön egy köznevelés, rendszerszerűen úgy működjön egy felsőoktatás, hogy a tehetségek érvényesülése ne a rendszer logikája ellenére valósuljon meg, hanem a rendszerből következzen. Strukturálisan olyan szabályzók, olyan környezet legyen, amelyik valóban segíti a tehetség kibontakozását, a valóságos eredmények létrejöttét. Hogyha ezt rendszerszerűen nézzük – nem tudom, hogy az Országos Tudományos Diákköri Konferenciának a rendszerét lehet-e ennek a rendszer részének tekinteni, de – mindenképpen nagyon fontos momentum az elismerés, a visszajelzés. A visszajelzés a társadalom részéről, a szűkebb közeg részéről, magának az oktatási intézménynek a részéről, a kutatóintézetnek a részéről. Bízom benne, az sem lényegtelen, hogyan jelez vissza egy kormányzat, nemcsak a saját politikájában, hanem az elismerések rendszerében. Akiket az elején kihagytam; legalább olyan fontos, hogy a magángazdaság világa hogy jelez vissza. Ezt úgy hívják, hogy mecenatúra. Ebben is az elmúlt években sikerült előrelépni. Úgy gondolom, hogy egy nagyon nagy jelentőségű dolog, amikor azok, akiknek ehhez közvetlen érdekeltségük ugyan nem fűződik – szerintem a kormányzatnak fűződik ahhoz, hogy elismerje a tudományos teljesítményt és az ifjú tehetségeket -, a magángazdaság világa mégis úgy gondolja, hogy közvetett érdeke fűződik hozzá, és itt teljesíti azt, amit a talentumok hasznosítása jelent. Tehát ez az a közös cél, amin együtt kell dolgoznunk, hogy rendszerszerűen olyan felsőoktatási közeget teremtsünk, rendszerszerűen úgy alakítsuk a felsőoktatásnak a világát, hogy az valóban a minőséget és a tehetséget támogassa, vigye előre, adjon neki lehetőséget arra, hogy kibontakozzon, és valóságos teljesítményeket hozzon létre.

Ma itt az elismerések napján könnyű dolgunk van. Valójában nem üzenünk semmi mást, csak annyit, hogy érdemes többet akarni, mint az átlag, mert hogyha az ember többet akar, mint az átlag, akkor abból személyesen is profitál – miért kerülnénk ezt a szót ezen a helyen –, de abból profitál egy egész ország, egy egész nemzet.

Azt szeretném ma itt szerényen megköszönni önöknek!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter