Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde a zajtai római katolikus templom újjászentelési ünnepségén

2014. okt. 12. Beszédek | Hozzászólások

Főtiszteletű Püspök Atyák, Polgármester Úr, kedves Képviselőtársam, Elnök Urak, Zajtaiak, Mérkiek, Vállajiak, Szatmáriak, a határ mindkét oldaláról!

Északkelet-Magyarország, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye különösen gazdag középkori műemlékekben – hallottuk, és pontosan fogalmazott a moderátorunk. Én még pontosítanám egy kicsit; a mai Magyarország legkeletibb római katolikus temploma, hiszen nem a legkeletibb magyar római katolikus templom, csak a mai Magyarország legkeletibb római katolikus templomának a falainál állunk. Ez az ékszerdoboz jelzi, sejteti, hogy milyen gazdag volt itt valaha az élet. Gondoljanak bele, hogy amikor az őseink ilyen gyönyörű templomot építettek, akkor ez micsoda gazdagságról tanúskodott. Mondhatnánk, hogy itt mindig nagyon nehéz volt az élet, és itt mindig küzdeni kellett a túlélésért, én mégis azt mondanám, hogy a lelki gazdagság is gazdagság, sőt, lelki gazdagság nélkül nincs anyagi gyarapodás sem. Vagy, ha valaki lelki gazdagság nélkül akar anyagilag gyarapodni, akkor az előbb-utóbb rossz útra téved. Persze nemcsak azt üzeni ez a gyönyörű templom, hogy milyen gazdagság volt itt 700-750 évvel ezelőtt, hanem azt is, hogy milyen nagy szükség volt templomokra, milyen nagy szükség volt menedékre, milyen nagy szükség volt olyan helyre, olyan helyekre, ahol össze lehetett jönni, és meg lehetett erősödni testben-lélekben.

A mi feladatunk, a ma élő magyarok feladata, hogy az életet itt, Északkelet-Magyarországon – ahogy polgármester úr mondta – újra gazdaggá tegyük. Hogyha újra gazdaggá akarjuk tenni az életet Magyarországnak ebben a szegletében, három határ találkozásánál, akkor úgy tegyük ezt, hogy abból legyen a gazdagság, amiből itt a legtöbb van, amiben önök a legerősebbek: a legtöbb itt dolgos kézből van. Olyan szorgalmas emberekből, akik – ha van munkalehetőség – megfogják a munka végét, és úgy építenek, hogy ebből a közösség is jól járjon.

Talán egy kicsit ünneprontásnak tűnik – de bízom benne, hogy nem az –, még azt is szeretném mondani, hogy abból legyen gazdagság, amit itt a föld ad, amit a mezőgazdaság ad, amit a gyümölcstermelés ad. Abból legyen a gazdagság, amiből itt most a legtöbb van: almából. Az ünneprontás talán egy kicsit az, hogy amikor erre jön az ember, elindul úgy három és fél órával előtte Budapestről, akkor azt látja, hogy ott vannak az almák, ott hevernek a fák alatt, és akkor azt kérdezi, hogy mi a rosszabb, amikor több, sok van valamiből, vagy amikor kevés. Az is baj, ha kevés az alma, az is baj, ha túl sok az alma.

Azt a jó hírt hoztam – erről már hallhattak az elmúlt hetekben –, hogy egy olyan rendszert fogunk építeni itt Magyarországon, hogy a gyümölcsből sohase legyen túl sok. Mert milyen dolog az, hogy az élelmiszerből túl sok van? Abban az országban valami nincs rendben, ahol valakinek mindig fáj, valaki mindig vakarja a fejét; vagy a felvásárló, vagy a termelő, vagy a közvetítő – a politikusok általában. Miért nem lehet egy olyan rendszert teremteni Magyarországon, hogy ha sok van valamiből – élelmiszerből –, akkor azt odaadjuk azoknak, akiknek a legfontosabb, hogy legyen vitamin, hogy legyen egészséges táplálék? Úgy fogjuk alakítani a közétkeztetési szabályokat – sokat dolgoztunk ezen –, hogy valóban a legjobb magyar gyümölcs, a legjobb magyar élelmiszer jusson azoknak az asztalára – gondolok itt elsősorban a gyermekeinkre, az időseinkre, mindazokra, akik a közétkeztetésben részesülnek – akiknek erre a legnagyobb szükségük van. Hogy amikor valamiből sok van, az ne gondot okozzon, hanem örömet okozzon. A magyar állam átveszi, fölvásárolja, tisztességes árat fog ezért fizetni, és azoknak adja, akik örülni fognak annak, hogy értékes, gazdag táplálékban van részük.

Ha ezt az egészet együtt nézzük, a dolgos kezeket meg a föld gyümölcsét, az emberi munka gyümölcsét, ahogy azt a szentmisében hallani szoktuk, akkor mindez arról szól, hogy értékelődjön föl a vidéki lét, hogy jó legyen Magyarországon vidéken élni. Mondhatják azt, hogy könnyen mondja ezt valaki Budapestről, de én is vidéki ember vagyok, csak hát az embert előbb-utóbb valahogy a közélet szele Budapestre fújja, de az ember, ha legalább 10 vagy 20 évet leélt vidéken, akkor mindig vidéki marad. Én egy még nehezebb vidékről származom, Ózd környékéről, úgyhogy tudom, hogy miről beszélek, amikor a vidéki lét felértékeléséről szólok. Azt is mondhatnánk – a politikus urak hallják ezt a parlamentben –, hogy keleti nyitás, és akkor gondolunk Japánra, Kínára, Vietnámra, Délkelet-Ázsiára, Indiára, sőt gondolunk Oroszországra, Ukrajnára. Na, most a keleti nyitáshoz – hogyha az ember nem repülővel megy – át kell mennie Szabolcs-Szatmár Bereg megyén, úgyhogy a keleti nyitás a kormány politikájában ennek a vidéknek a felértékelődéséről szól.

Úgy különböztetem meg a kormány politikusait: aki szívesen megy vidékre, az jó ember, aki meg nem szívesen megy, az rossz ember. Ez a helyzet. Mert vidékre azért megyünk, hogy gazdagodjunk emberi erőforrásban. Mikor az ember körülnéz, és látja az itteni sváb hagyományok őrzőit – az én apósom is rendes vállaji sváb ember volt –, amikor látja az ünneplőbe öltözött, nemcsak embereket, hanem a lelkeket is, amikor elmondhatjuk, hogy itt van ennek a vidéknek a színe-java, akkor már utána jobb hazamenni Budapestre, és azt mondani – ma este az eredményvárón a miniszterelnöknek is –, hogy jó helyen jártam. Itt az emberek jó állapotban vannak, és annak örülnek, aminek érdemes örülni. Annak örülnek, aminek érdemes örülni: annak, hogy újra van gyönyörű szép közepe ennek a közösségnek. Mert a közösség az a kulcsszó. A közösség, a termelőközösség, a nevelőközösség, az építőközösség és a megtartó közösség. A megtartó közösség pedig nincs templom nélkül. Ezért épülnek templomok ezen a tájon. Ezer éve, hétszáz éve, de azt is mondhatnám, hogy ezek a templomok kétezer éves hitből épülnek, sőt azt is megkockáztatnám, a Biblia első sorait négyezer évvel ezelőtt írták, azt is mondhatnám, hogy örök értékekből épülnek.

A templomok örök értékekből épülnek, de a mának épülnek, és a jövőnek épülnek. Jókai Annának van két gyönyörű mondata a sok száz mellett. Azt írja egy helyen: „Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.” Most, amikor ezek a freskók üzennek nekünk a hétszáz és több évről, akkor azt is mondhatnánk, hogy nem szűntek meg azok, akik építették. Itt, Zajtán feltámadtak az építők, visszajöttek hétszáz év elteltével eleink, itt vannak velünk. Itt vannak velünk a csúcsívekben – tizenkettő van belőlük; a tizenkettő a teológiában a teljességet jelenti; hogy mindenki, akire szükség van, itt van. A tizenkét csúcsív az azt jelenti, hogy ne hagyjuk, hogy fogyatkozzon a közösség. Itt vannak a falak erejében, itt vannak a freskók szépségében, itt vannak a torony büszkeségében, mert hát nemcsak a tartógerendák erősödtek meg, hanem bízom benne, hogy önök is megerősödnek.

Ugyan kaptak már dicséretet a műsorvezetőnktől, de higgyék el, az igazi vizsga most kezdődik. A kormány kiállta az első vizsgát, mert végül is az anyagi eszközöket rendelkezésre bocsátottuk, de az igazi vizsga most kezdődik, hogy lesz-e ebben a templomban lélek? Eljönnek-e majd ide újra és újra? Hiszen most itt láthatóvá vált az az alap, amire nemcsak ez a templom épült, hanem az életünket építjük, melyre már építettek, és mi is építhetünk. A hétszáz év, az ezer év, a kétezer év, a négyezer év, a közös emberi, keresztény hit.

Azt kívánom, hogy tíz év múlva, húsz év múlva, száz év múlva is legyen még látható ez az alap, ahogy Jókai Anna olyan gyönyörűen mondja: ezekben a falakba legyünk ott mi is. Majd az utódaink lássák ezt az alapot, hogy mi is erre építettünk, lássák azt, hogy nekünk, 21. század eleji magyaroknak fontos volt az alap is, fontosak voltak a falak, és fontos a tartalom. Amíg eljutunk odáig, hogy majd az utódaink örülnek. Addig is: legyen itt élet! Na, ez a nagy vizsga: legyen itt élet! Legyen itt gazdag élet, legyen hitben gazdag élet, legyen reményekben gazdag élet! Bizony minden templom a kultúránk része. Minden templom annak az egyetemes magyar kultúrtörténetnek és kulturális jelennek a része, amelyikben annyi kincs és annyi gazdagság van – sok szegénység ellenére is. Legyen megélhetés is ezen a tájon!

A zajtai templom abban is különleges, hogy egy ilyen tágas környezetben áll, nincs beszorítva a házak közé, hanem van egy perspektíva, van egy rálátás. Úgyhogy – ha szabad egy újabb ajánlatot tenni a plébános atyának – a külső megvilágítást szívesen megtámogatom a minisztérium keretéből, hogy azok is, akik elmennek itt, lássák, hogy micsoda drágakő van ezen a vidéken. Hogy legyen rálátás. Hogy legyen rálátás az életünkre, az elejére is, a végére is, meg ami utána következik, ahhoz kell ez a perspektíva, ahhoz kell ez a templom. A templom biztosítja a rálátást, amit – bízom benne, hogy – nem veszítenek el, nem felejtenek el.

Isten éltesse a mesterembereket! Isten éltesse a híveket! Isten éltessen minden kézművest, minden művészettörténészt, szakembert, mindenkit, aki hozzájárult ahhoz, hogy nem a régi fényében, hanem annál még fényesebben tündököljön ez a templom! A 21. századnak az a plusz ajándéka, hogy úgy tudjuk ma megvilágítani és felépíteni a régi dolgokat, hogy azok még szebbek, mint annak idején voltak. Legyen a lelkünk is legalább ilyen szép – ezt kívánom önöknek!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter