Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde az 1943-as szárszói találkozó 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencián a Lakiteleki Népfőiskola Kölcsey Házában

2013. szept. 20. Beszédek | Hozzászólások

„A kétharmados többség a szociális népszavazás következménye.”

Tisztelettel köszöntöm a jubileumi találkozó résztvevőit, akik együtt gondolkodnak arról, hogy ami 1943-ban történt – de nyilván elhangzott ez már itt, azért sokkal korábban indult, de a ’43 az a mágikus szám vagy a szimbolikus szám –, annak mi a jelentősége a mai Magyarország, és a holnapi Magyarország számára.

Én úgy próbálok erről néhány gondolatot elmondani – inkább csak gondolatébresztőnek, mintegy kész, tézisszerű előadásnak, hogy valóban az álljon előtérben, ami a jövő. A múlt inspirál bennünket, de nekünk a jövőt kell építenünk.

Hogyha szabad, akkor egy nagyon konkrét helyzetből indulnék ki: azt kérdezte tőlem a miniszterelnök úr, amikor elvállaltam az Emberi Erőforrások Minisztériumának a vezetését – amit akkor még Nemzeti Erőforrások Minisztériumának hívtak -, hogy van-e esetleg egy olyan szimbolikus intézkedés, ami azt is jelzi, hogy új kezdet van, de amit meg lehetne tenni anélkül, hogy megbántanám az elődömet. Nehogy bárki azt gondolja, hogy az elődöm azért távozik, merthogy nem jól végezte volna a munkáját, hiszen volt egy megállapodás, miszerint két évig fogja a miniszterséget végezni, és aztán majd visszatérnek rá.. Ugye ez egy sokkal finomabb dolog, minthogy azt mondjuk, hogy sikerült az ellenfelet legyőzni, most mi újat akarunk, és megváltoztatjuk azt, amit ők elrontottak. Akkor egy spontán helyzetben én azt mondtam, hogy meg kellene változtatni a minisztérium nevét Nemzeti Erőforrások Minisztériumáról Emberi Erőforrások Minisztériumára. A miniszterelnök úr egy darabig gondolkozott, és azt mondta: rendben van.

Amióta ez a döntés megtörtént, azon gondolkodom, amikor van időm, hogy mi is az értelme ennek a névváltoztatásnak. Nyilván én gondoltam erről valamit, és a Lezsák Sándor elnök úr által adott cím is ebbe az irányba mutat: „Nemzeti önismeret és emberi erőforrások”. Ha a mélyére megyünk annak a kérdésnek, hogy is van a „nemzeti” meg az „emberi”, hogy azok az erőforrások, amiket az országunk területén, a Kárpát-medencében mi használni szeretnénk, amik nekünk rendelkezésünkre állnak, vagy szeretnénk, ha a rendelkezésünkre állnának, azokat hogy is nevezzük: nemzeti erőforrásnak vagy emberi erőforrásnak.

Egy kicsit azokra a gondolatokra is építek, amik itt az elmúlt négy-öt évben Lakitelken egy nagyon jó együttműködéssel kialakultak a Lakitelek Népfőiskola és a Polgári Magyarországért Alapítvány között, aminek én vagyok a vezetője. Körülbelül háromezer-nyolcszáz fideszes és KDNP-s önkormányzati képviselő különböző hétvégéken átesett egy olyan képzési folyamaton, amit Lezsák Sándorral együtt készítettünk elő és vittük véghez. Azok a gondolatok, amik megfogalmazódtak, valamilyen módon visszaköszönnek arra, ami Szárszón is történt valójában.

A „nemzeti” ma Magyarországon az – és ezzel szembe kell néznünk -, ami „különös”. Az „emberi” meg az, ami az általános. Ezért változtattuk meg a minisztérium nevét. Akárhogy is nézzük, a „különös” azoknak az embereknek a közössége, akik tudják, hogy hova tartoznak, és tudják, hogy miért tartoznak oda, ahova tartoznak. Ez a „miért tartoznak oda”, több mint egyszerűen ok és okozat, ez egy cél kérdése. A magyar nyelvben a „miért” kérdőszónak kettős értelme van: rá tud kérdezni az okra is, hogy miért tartozunk ide; meg rá tud kérdezni a célra is, hogy mi okból, mi végre, miért tartozunk oda, ahova tartozunk, mit is jelent a nemzeti közösség.

Azért mondom, hogy „különös”, mert van általános, amelyikben nem jellemző vagy nem kötelező, vagy nem természetes az, hogy érték alapon vagyunk együtt. A „nemzeti” számomra egy értékjelző, és értékalapon együtt lenni a „különös”. Az általános az, hogy az emberek együtt vannak, a maguk természetes vagy természetellenes állapotában. De az, hogy „nemzeti”, az, hogy azok az erőforrásaink, amelyek vannak, azok nemzeti erőforrások legyenek, azok sokkal inkább – mondjuk így, hogy – félig filozófiai kategóriának nevezett „Sollzustand”-hoz lépnek, ami a lehetőséget jelenti. Azt szeretnénk, hogy minél többen, ha lehet, akkor az egész „nemzeti” legyen, miközben az emberi az az általános, az az adottság, az „Istzustand”, azaz a már meglévő.

Nemeskürty Istvántól kölcsönvéve a megjelölést: ami van, azok az „országlakosok”, emberek, akik ebben az országban laknak, ide születtek. De ha valaki ide született ebbe az országba, az tudja automatikusan, hogy miért született ide? Lehet, hogy a génjeibe ott hordoz valamit, de ha azt nem segít a környezete kibontani a nevelés, a tanítás által, a kultúra által, akkor az benne marad, vagy ki se jön belőle soha, és akkor csak „országlakos” marad, és nem tudja sem azt, hogy mi okból született ide, se azt, hogy mi célból született ide. A „mi okból” után a „mi célból” már egy minőségi kérdés, amikor úgy tekintünk a saját létünkre magyar emberként, meg egyáltalán emberként, hogy annak valami célja van, és azt meg kell keresni, aztán azt a célt be kell teljesíteni.

Tehát a nagy kérdése a nemzeti oldalnak ma Magyarországon az, hogy honnan közelítsünk a nemzetihez. Közelítsünk belülről, hogy azt mondjuk: a nemzeti az, ami ma a különös, amihez szeretnénk közelíteni az általánost, tekintsük az egészet nemzetinek, nevezzük nemzeti erőforrásnak, amit erőforrásnak látunk, és akkor azt mondjuk, hogy ebben természetesen benne van mindenki. Ez tulajdonképpen nem rész, hanem az egész. Ebben benne vagy te is; van itt valami, amiben benne vagy te is. Ez az egyik lehetőség, hogy így közelítsünk.

A másik lehetőségünk pedig az, hogy azt mondjuk: nem. Az átfogó, az általános, az egész az az emberi erőforrás. Itt van mindenki valahogy valamiért, és ezen belül van egy lehetőség, ahová tartozhatsz. Ezen belül van egy lehetőséged arra, hogy ezen a nagy halmazon belül megtaláld azt, ami – én különösnek nevezem – egy lehetőség, ahová tartozhatsz. Hogyha ez a különös zavar bennünket, merthogy ebből az ember rögtön arra gondol, hogy ez valami kivétel, ez valami alternatíva, ez valami kisebbség, akkor az, amiben nem a több meg a kevesebb gondolata határoz meg bennünket, hadd mondjam azt, hogy kristályosodási pont. Tehát a „nemzeti” az az egész, vagy a „nemzeti” az az egésznek a kristályosodási pontja. Ebben a minisztériumi névváltoztatásban az van benne, hogy kijelöljük azt a kristályosodási pontot, amire azt mondjuk, hogy „nemzeti”, és hogyha az oldatnak a sűrűsége eléri azt az arányt, amikor kicsapódik rajta a tartalom, akkor ott elkezd kikristályosodni a lényeg. Vagy pedig egyszerűen mindenre rámondjuk azt, és én sok kritikát kaptam nemzeti barátaimtól ezért, de vállalom azt a mondatot, amit utána egy interjúban is mondtam a Heti Válasznak: ahol minden nemzeti, ott előbb-utóbb semmi sem lesz nemzeti.

Ahol minden keresztény, ott előbb-utóbb semmi sem lesz keresztény. Tehát az általánosnak és a különösnek, a résznek és az egésznek egy olyan dinamikájáról van itt szó, amit ha nem tisztázunk magunkban, akkor a végén be fogjuk magunkat csapni. Akkor egy olyan durva és csúnya felébredésünk lesz, mint – emlékezzenek csak vissza – 2004. december 5-én, mikor rá kellett döbbennünk arra, hogy ennek az országnak a többsége vagy nem akarja tudni, vagy tényleg nem tud arról, hogy a határainkon kívül magyar közösségek vannak, akik hozzánk tartoznak. Egyszer csak ránéztünk a számokra, és megdöbbentünk azon a népszavazáson a magyarok állampolgárságáról, hogy ezt a többség nem így gondolja. Jó esetben nem érdekli, rossz esetben nem is akarja.

Ez a „különösnek” meg az „általánosnak” a viszonya. Hogyan is viszonyulnak egymáshoz? Mi a veszélye annak, hogyha azt gondoljuk, legyen minden nemzeti, és mindent elnevezünk nemzetinek anélkül, hogy ennek a belső tartalmát tisztáznánk. Elkezdünk maszatolni, nem lesznek világosak a határok. Ahhoz, hogy egy valóban erős identitás legyen, ahhoz világosnak kell lenni a határoknak. Ez nem jelenti azt, hogy a határokat nem kellene átjárni, vagy nem kellene átjárhatónak lenni, de azért van egy régi jó magyar mondás – szerintem ezt mindannyian értjük –, a jó szomszédságnak a legfőbb garanciája a jó kerítés. A kerítés az nem arról szól, hogy nem engedem oda magamhoz a másikat, azon vannak természetesen kapuk, meg át lehet kiabálni a kerítés fölött, és el lehet beszélgetni, de hogy én tudjam, ki a másik, meg hogy én tudjam, hogy ki vagyok, ahhoz világosnak kell lenni a határoknak. Mi az, ami nemzeti, és mi az, ami nem nemzeti. Tehát, ha mindenre ráhúzzuk azt, hogy nemzeti, akkor elmaszatoljuk ezeket a különbségeket, és az előbb-utóbb identitászavarhoz vezet, de legalábbis felvizezését jelenti annak, hogy mi is a „nemzeti” tulajdonképpen.

De természetesen a másik oldalnak – miért ne legyünk önkritikusak is -, amikor az emberiről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy minden emberi – és látom a szemükön, hogy ezért zavarja önöket, amikor a nemzetit különösnek nevezem, különlegesnek nevezem -, annak az a veszélye, hogy ezek után majd a „nemzeti” valamilyen alfejezet lesz. Az valamilyen a minden emberiből, aminek a lényege az, hogy nincs konkrét, meghatározott tartalma, hanem azt szokták mondani, hogy van az emberi mindenek fölött, és alatta van a sokszínűség. És ebben a sokszínűségben vannak nemzeti identitások, kulturális identitás, hobbi-identitások, ami a 21. századra jellemző, hogy az emberek a saját identitásukat tulajdonképpen a szórakozásuk felől definiálják, tehát, amivel eltöltik a szabadidejüket, azt teszik a saját identitásukká. Csak egy példát hagy mondjak erre: az úgynevezett fogyasztói csoportok az interneten; amikor emberek azt gondolják, hogy azért közösség, mert mindegyik ugyanazt a fajta fogkrémet használja. Tehát az áru felől, a hasonló fogyasztási szokások felől definiálja valaki az életének a lényegét, hogy: én az vagyok, aki. Tehát a minden emberiben az a veszélyes, hogy az emberit egy semleges kategóriának bélyegezzük, amibe mindenki belefér, és utána jönnek a derivátumok, a különböző alternatívák, és egy alternatíva a sok közül, amit mi nevezhetünk különösnek, az lenne a nemzeti.

Ez egy valóban veszélyes dolog. Miért? Mert mi az alapeset? Az alapeset az a semleges. Hogyha ezt a történetet valaki hallotta tőlem, akkor elnézést kérek; Lezsák Sándor már egészen biztos, de el kell mondanom azt a nagyon tanulságos, számomra megvilágosító történetet – mindannyiunknak vannak ilyen történetei -, amikor egyszer csak egy esetben az egész megvilágosodik: hogy is van ez. A következő a történet: 1990-es évek elején a protestánsok kezdeményezésére az egyesült Berlinben összegyűltek a keresztények – természetesen a katolikus testvérekkel együtt -, hogy a Brandenburgi kapunál, ami a kommunizmus végének, a közös, szabad világ kezdetének a szimbóluma, kellene egy olyan emlékhelyet állítani, ahol az emberek el tudnak gondolkodni a történelem menetéről. Ha valaki úgy gondolja, akkor hálát is tudjon adni, hogy a történelem ura megadta nekünk nemcsak a német egységet, hanem Európa egységét is, a szabadságot. Akkor úgy gondolták, hogy úgy szép ez, ha hálaadásról van szó az Istenünk felé, akinek köszönhetjük a kommunizmus összeomlását. Akkor azért úgy illene, hogy ne zárjuk ki ebből a más vallásúakat sem. A Biblia és a feszület mellett legyenek ott más vallások szimbólumai is, hogy ők is hálát tudjanak adni. Legyen ott egy Tóra-tekercs, legyen ott egy idézet a Koránból, legyen ott egy mandala, amivel a hinduk imádkoznak és így tovább. Ezzel a tervvel megkeresték Berlin kulturális szenátorát, aki egyébként egy zöld képviselőasszony volt. Ő azt mondta, hogy ez egy nagyon jó terv, támogatja, finanszírozza is, de hadd vitassák meg. Megvitatták és azt mondta, hogy azért ez egy veszélyes dolog, mert aki sem nem keresztény, sem nem zsidó, sem nem muszlim, sem nem buddhista, sem nem hindu, azt megsértenénk azzal, hogyha ezek a szimbólumok ott lennének, mert akkor neki milyen szimbólum jut? Mondták, hogy van ott egy gyönyörű szép kő, még ahhoz ő is imádkozhat, de ez nem győzte meg a képviselőasszonyt, és azt mondta, hogy akkor legalább a többségi vallást, ezt az „arrogáns” keresztény vallást ne próbáljuk meg jó pozícióba tenni, legalább a Bibliát meg a keresztet vegyük ki belőle. Aztán tovább gondolkoztak: hogyha jön valami provokáció, például a zsidók, muszlimok ellen, hát az se volna jó. Legjobb lenne, ha Korán-idézet sem volna, mert azt ott valaki még meggyalázza. A Tóra tartotta magát a legtovább, de a legvégén a Tórát is kivették a kínálatból. Tudják, hogy mi maradt abban a teremben? Semmi.

Talán nem véletlen – én nem vagyok nyelvész -, hogy a semleges szó, az a semmi szóval, legalábbis hangulatilag közös. Ami semleges, az semmi. Hogyha a különleges a fő, amit aztán még ráadásul elnevezünk az általános emberinek, akkor attól kedve a sokszínűség meg a nemzeti, az egy alváltozat lesz, ami megengedett mindaddig, ami nem zavarja a „semmit”. Amikor elkezdi zavarni a „semmit”, ami ott van középen, akkor egyből veszélyesnek bizonyítják, akkor máris nacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus és így tovább.

Ezért önkritikusan mondom: az Emberi Erőforrások Minisztériumának a nevében is van egy provokatív, veszélyes elem. Hogyha úgy gondoljuk, hogy az a mindent átfogó az „emberi” – én tudatosan vállaltam azt, hogy a „nemzeti” egy misszió, az „emberi” meg az általános -, akkor viszont ilyen veszélyeket hozunk magunkra.
De hogy elmondjam a történetnek a jó végét: a terem megvalósult a Brandenburgi kapunál. Úgy hívják, hogy a „Csend terme” – „Raum der Stille”. Ott valóban nincs semmi. Nagyon szép kövek vannak, és van egy gyönyörű szőnyeg. Azt a gyönyörű szőnyeget Hager Ritta magyar textilművésznő alkotta. Most megkérem a református püspök urat, hogy ne figyeljen ide olyan nagyon – a szőnyeg egy stilizált erdőt ábrázol faszerű vonásokkal, és mintha kelne fel a nap. Azt még a zöld szenátorasszony is elfogadta, hogyha a nap felkel, az nem arrogáns, az nem sérti az ateisták, muszlimok és a többiek érzékenységét. Gyönyörű, kerek, fehér nap kel fel az erdő mögött. Hager Ritta mindenkinek, aki megkérdezi, megsúgja, hogy az tulajdonképpen az eukarisztia, az ostya a szent áldozáshoz. Tehát a magyarok megint csak kitrükközték az Európai Uniót ott, Berlinben a Brandenburgi kapunál – ezt tudom jelenteni.

De ugye értik az alapkonfliktust, és visszatérek a kiinduló ponthoz: a mi kérdésünk, a nemzeti tábor kérdése az, hogyan tudunk minél több embert nemzetivé tenni? Hogyan tudjuk növelni a táborunkat, nemcsak numerikusan – bár az sem árt a választások megnyeréséhez -, hanem valóságosan, tartalmilag? Hogyan lesz abból, ami most kevés, sok? Mondjuk meg őszintén a kétharmad ellenére, hogy azok, akik az igazi nemzeti tábor tagjai Magyarországon, még numerikusan is körülbelül az egyharmada azoknak, akik elmennek szavazni. Az egyharmada. Ebből nem lesz kétharmad! Ebből még ötven százalékos többség sem lesz, ha nem tudunk legalább egy másik harmadot, vagy egy másik húsz százalékot megnyerni ahhoz, hogy érdemes a nemzeti oldalra szavazni.

A nemzeti oldalra szavazni, meg a nemzeti oldalhoz tartozni két különböző dolog. Ezt a két oldalt közelíteni a mi feladatunk, és ne úgy, hogy csökkenjen a szavazók száma, hanem úgy, hogy növekedjen, vagy legalábbis megmaradjon. Ezért gondoltam én azt, hogyha üzenni akarunk Magyarországnak – és érdekes módon sok pozitív visszajelzést is kaptam erre -, akkor azt a minisztériumot, amelyik felforgatja az egész iskolarendszert, egészségügyi rendszert, szociális rendszert, még a kultúra ügyeiben is változtat, a romaintegrációban is új utakat próbál járni, a sportról nem is beszélve, azt ne nemzetinek nevezzük, hanem nevezzük emberinek. Egy kicsit a kerítést lejjebb vegyük, és beszéljünk arról, hogy az emberin belül mégiscsak mi a nemzeti. Ha azt mondjuk, hogy az emberin belül a nemzeti az nem egy aleset, nem egy alternatíva, hanem kristályosodási pont, akkor már tudjuk, hogy mi a feladatunk. A kristályosodási pont vonzerejének minél erősebbnek kell lennie ahhoz, hogy növekedjen azoknak a tábora, akik nemzeti módon gondolkodnak Magyarország jövőjéről, a magyarság jövőjéről. Azt mondanám, hogy a rész vagy az egész viszonyát ne boncolgassuk tovább filozófiailag, ahogy a „különösnek” és az „általánosnak” a viszonyát. Egy a lényeg, amit úgy hívnak: bevonódás, hogy lehetőség legyen átjárni a kerítésen, és lehetőleg kívülről befelé.

Hogy ez mit is jelent pontosan, azt ugye ezeken a kurzusokon, amiket Lezsák Sándorral együtt tartottunk, úgy fogalmaztuk meg, hogy vannak a „szívmagyarok”, akik azért szavaznak a nemzeti oldalra, mert tudják, hogy ők hova tartoznak. Nemcsak, hogy miért, milyen okból tartoznak ide az őseik jogán és okán, hanem, hogy milyen célból tartoznak ide. Azokat nevezzük most leegyszerűsítve „szívmagyaroknak”, és azokat, akik ránk szavaznak, de nem azért, mert nemzetiek vagyunk, hanem azért, mert azt látják, hogy amikor mi kormányzunk, akkor a gazdaságot rendbe tesszük, akkor megszilárdul a szociális helyzet, akkor csökken az adósság, és akkor lehet az államra számítani, mert az egy erősödő állam lesz. Ezeket nevezzük, mondjuk, „hasmagyaroknak”.

Bízom benne, hogy tőlem senki sem azt várja, hogy bizonyos embercsoportokat degradáljak. Természetesen a két csoport között az átjárás nagyon világos, mert minden „hasmagyarnak” – és ezt ne felejtsük el, ezt kell nekünk megtanulni – van szíve is. Csak ahhoz el kell jutni, és lehet, hogy a szívéhez a rezsicsökkentésen keresztül lehet eljutni, akkor, ha a rezsicsökkentés nem csak egyszerűen egy költségvetési trükk, konstrukció, iparpolitikai vagy ellátáspolitikai intézkedés, hanem annak van valamilyen üzenete. Olyan üzenete van, ami eljut az embereknek a szívéhez.
Mert gondolom, azt senkinek nem kell bizonygatni, hogy a „hasmagyaroknak” van szíve, de ugye azt sem kell bizonygatni, hogy a „szívmagyaroknak” – bízom benne – van pénztárcája.

És mi is azt szeretjük, ha ez a pénztárca vastagabb – minek legyünk képmutatóak – és nem vékonyabb.
Vagyis a jelenlegi kormánynak meg a következő kormánynak – adja Isten – az a feladata, hogy azt, amit úgy hívunk, anyagi alapú megközelítés, meg amit úgy hívunk, hogy érték alapú megközelítés, vagy szellemi, lelki, kulturális alapú megközelítés, azt közelítsük egymáshoz, minél szorosabb legyen ez a kapcsolat, mert akkor ezt a szavazói tábort nem lehet egymástól eltávolítani.

Ne felejtsük el, hogyan lett az egyharmadból kétharmad a szociális népszavazással! Akkor hitte el a Magyarországon baloldali érzelműnek vagy szocialista szavazónak nevezett tábor, hogy mi az ő oldalán állunk. Mi nem valami „úri elit” Magyarországot akarunk, ahol neki mindig szégyellnie kell magát, mert ő joggingban jár, szappanoperákat néz a televízióban, meg körülbelül egy üveg sörrel jól is érzi magát, és hát ő egyébként is a panelban lakik, és mi ezt valamilyen módon nem tartjuk elég értékesnek, és mi nevelni akarjuk őt, hogy legyen már olyan, mint mi, akik igényesek vagyunk, méltósággal élünk és így tovább.

Ezért nagyon erős volt az a kerítés, nem tudtak átjönni hozzánk, és el kell mondani önkritikusan, hogy 1998 és 2002 között ezt a kerítést megerősítettük. Ránk húzta azt a szocialista, balliberális tábor, hogy mi egy elit, úri Magyarországot akarunk. Ebben a számunkra legfontosabb – legalábbis nekem a legkedvesebb emlékem – a négy évből a milleneumi ünnepségek voltak, az országzászlók, a településeknek adott zászlók, a milleneumi zászlók – pontosan ez növelte köztünk a távolságot. Mert ők úgy érezték, hogy: abban mi nem vagyunk benne.
Aztán ellenzékben eljutottunk odáig, hogy amikor szociális alapon azt mondtuk, hogy mi védünk meg titeket az úgynevezett baloldaltól, amelyik tőled elvenni akar, és nem adni, akkor elhitték először, amikor a népszavazáson megbuktattuk mindazon intézkedéseket, amiket a Gyurcsány-kormány akart. Akkor érzelmileg először álltak át, hogy tulajdonképpen lehet az Orbán Viktorékat is választani. Nem értjük pontosan ezt a nemzeti dolgot, de hát mindegy, az a lényeg, hogy ők nekünk jót akarnak, mert ők szociális biztonságot akarnak.

Nyilván akkor, amikor ezeket a nagy ellátó rendszereket, emberi erőforrásokat át kell alakítani, akkor ez nagyon nagy kihívás, hogy továbbra is az az üzenet maradjon meg, hogy ez nektek, ha nem is rövidtávon, de középtávon mindenképpen jó.
És őnekik hiába mondjuk azt – a püspök úrral épp egy óvodát nyitottunk meg Kecskeméten, egy gyönyörű régi szép épületet tökéletesen felújítottak, és ott voltak a kisgyermekek -, nekik hiába mondjuk azt, hogy hát neked még lehet, hogy nem lesz olyan jó, meg le kell mondanod bizonyos dolgokról, de majd az unokádnak jó lesz.
Miért? Mert ennek a gondolkodásnak, ennek a materiális alapú gondolkodásnak pont az a jellemzője, hogy nem érdekli a következő generáció.

„Nekem most kell, most!” – ez egy rövidtávú gondolkodás, egészen odáig, ha belegondolnak, hogy Magyarországon eltérően Nyugat-Európától milyen havi jövedelemről beszélünk – eddig terjed a gondolkodásuk: ezt a hónapot éljem túl, aztán ezt a hetet, ezt a napot éljem túl, de hogy mi lesz holnapután…
Nyugat-Európában éves jövedelemről beszélnek minimum, de még nagyon távlatokban is gondolkodnak. De a következő generációval hiába él velünk, az ilyen típusú beállítottságnál az őt már nem fogja érdekelni. Nekünk lehet azt mondani, hogy mi lemondunk majd azért, h a gyermekeinknek jobb legyen, de valakinek ezt nem lehet mondani. Tehát hogyan tudjuk bevonni ezeket az embereket, hogyan tudjuk megszólítani akkor, ha mi magunk sem gondoljuk ezt egy kizárólagos ellentétnek?
Hogy vannak akik – hogy ne mondjuk ezt a csúnya kifejezést, hogy „hasmagyar”, bár miért ne szeretnénk mi is a jó ételeket -, vannak, akik szociális anyagi alapon gondolkodnak a jövőikről, meg hogy kit támogatnak, és vannak, akik kulturális érték alapon gondolkodnak.

Ha mi ezt kizárólagos ellentétnek tartjuk, és valóban gőg van bennünk azokkal szemben – és akkor itt egy nagyon fontos dologra szeretnék rámutatni -, akik nem tartoznak közénk, hogy: micsoda alakok ezek, akiknek nem jelent semmit az, hogy magyar, az hogy kereszténység, semmit nem jelent az, hogy hit; hogyha így gondolkodunk erről – és ebben vagy egy bizonyos gőg, vagy legalábbis elit tudat -, akkor szerintem érdemes mindenkinek egy kicsit kritikusan, önkritikusan visszaemlékezni saját életének fejlődésére.

Mi minek köszönhetjük azt, hogy ezen az oldalon vagyunk? A saját zseniális eszünknek, vagy a saját csodálatos lelkünknek vagy a szívünknek? Hát mi nem az édesanyánknak vagy a nagyanyánknak vagy a nagyapánknak, vagy egy csodálatos történelemtanárnak, vagy egy nagyszerű lelkipásztornak köszönhetjük? Hát mi is kaptuk. Na, most ha valakinek ez nem adatott meg az élete során, kimaradt ebből, most miért őt tesszük ezért felelőssé?
Nem az inkább a dolgunk, hogy pótoljuk ezt nála? Nem az a dolgunk, hogy neveléssel, mert ő még csak emberi dimenzióban tud gondolkodni, odavigyük azt a nemzeti nevelést, nemzeti alaptantervet, amitől majd ő is bekerülhet ebbe a körbe?

Tehát nem kizárólagos ellentét a szociális anyagi alapú és a kulturális érték alapú megközelítés. Hogyan nem kizárólagos ellentét?

A szociálisnak és a gazdaságnak is üzenete van, minden intézkedésnek, ami a szociális világban meg a gazdasági világban történik, annak van egy üzenete, mert miközben pénzt adok az embereknek – mert a rezsicsökkentéssel pénzt adok az embereknek -, egyúttal üzenet is van, és az a fontos, hogy ez az üzenet megérkezzen. Mi ez az üzenet?

Az üzenet az az, hogy te, kisember fontos vagy. Tudjuk azt, hogy Magyarország versenyképessége ma még azon múlik, hogy nem engedjük elszállni a béreket, tehát, hogy legalább olyan színvonalon dolgozunk, mint egy német szakmunkás, de a fizetésünk az tizedannyi vagy harmadannyi – aközött változik, és ez a mi versenyképességünk most, akkor legalább az állam vállalja azt a feladatát, hogy az élethez szükséges alapszolgáltatásokhoz – víz, gáz, hulladék, lakás és így tovább – olyan módon lehessen Magyarországon hozzájutni, hogy az ne tegye lehetetlenné az életet. Ez van a mögött, hogy mi állami feladatnak tekintjük ezen szolgáltatásokhoz való hozzáférés megkönnyítését, és ez van az egész rezsicsökkentés vagy a szolgáltatások árának csökkentése mögött. Ez egy gazdasági, népgazdasági érdek. Tehát miközben tudjuk, hogy a gazdaság növekedése miatt, növelése miatt nem tudjuk a nyugat-európai színvonalú béreket megadni az embereknek, aközben nem felejtjük el azokat, akiknek emiatt áldozatot kell hozni. Ez az üzenet van mögötte.

De, ha továbbmegyünk, milyen üzenet van az egykulcsos adó mögött? Az egykulcsos adó, amiről mindenki azt mondja, hogy antiszociális, igazából szegényellenes és a többi. Az az üzenet, hogy e nélkül a gazdaság nem tud újra beindulni.
Miközben azt mondjuk, hogy a gazdaság beindításához kell ez az úgynevezett flettex, 16 %-os adó, aközben mit teszünk Európában egyedülállóan? Egy olyan családi adókedvezményt teszünk ehhez hozzá, ami miatt az elmúlt évben 180 milliárd forint maradt a családos emberek zsebében.

Akkor azt lehet mondani, miért van az, hogy azokat támogatjuk inkább, akik gyermeket nevelnek, és akkor máris ott van az üzenet: ha te gyermeket nevelsz és dolgozol -, mert ezt a 180 milliárdot ki lehet osztani úgy is, hogy minden gyerek után adunk egy összeget a családoknak, de mi azoknak adjuk, akik dolgoznak -, ha te gyermeket nevelsz és dolgozol, akkor te vagy a legértékesebb állampolgár, téged segítünk.

Ebben volt valóban, vagy még mindig van egy olyan üzenet, ami viszont nem egy jó üzenet, mert az alsó középosztály egy olyan 200 000 Ft jövedelem alatt már nem tudta igénybe venni, csak akik fölötte voltak.

Emiatt valóban lehetett mondani, hogy antiszociális. Most ezt kiterjesztjük, ami azt jelenti, hogy mindegy, hogy milyen keveset keresel, ha te dolgozol és gyereket nevelsz, neked ez az adókedvezmény jár.

Többről van szó: tulajdonképpen ez nem adókedvezmény, csak úgy nehezebb elmagyarázni – de itt végülis értelmiségi társaság van együtt -, ez nem adókedvezmény, hanem azt mondjuk, hogy határozzuk meg, hogy Magyarországon minimálisan egy gyermek neveléséhez mennyi havi összegre van szükség, Ezt vegyük ki a jövedelemből, és csak a maradékot adóztassuk meg. Mi ebben a logikában gondolkodunk, ezt másképp is számolják. Ez azt jelenti, hogy az állam azt az összeget, amit te a gyereked nevelésére fordítasz, nem adóztatja, csak a maradékot adóztatja, és ez gyakorlatilag a 200 000 alatti tartományban nullára fogja kifuttatni az adót, de ez egy jó befektetés még akkor is, ha – hangsúlyozom – 180 milliárd. Ezért van ma Magyarországon reálbér-növekedés. A nagycsaládos munkát vállaló családoknál ennek üzenete van.

A bankadónak is üzenete van, nemcsak az az üzenete, hogy szégyelljék magukat a bankok – a bankokat sajnálni, azért ahhoz nagyon durva lelkűnek kell lennie valakinek. De az üzenet az az, hogy a munka és a tőke vitájában a munka mellett döntünk.

A spekulatív jövedelem – mert a banki jövedelem az egy spekulatív jövedelem – helyett a valóságos termelői jövedelemre tettük a súlyt, és ez egy emberkép, ezek mögött egy emberkép van, aminek az üzenetét nekünk tovább kell adni, mert különben az emberek azt mondják, hogy most akkor jó ennyivel van több a számlámon, mint a múltkor, de miért van ennyivel? És neked miért van kevesebbel vagy többel, mint a másiknak? Azért, mert te gyereket nevelsz, azért, mert te egyébként termelő munkából próbálod eltartani a családodat?

Hogyha szabad itt már a médiának az érdeklődését is csigázni egy kicsit, most gondolkozunk egy olyan intézkedésen, amióta a miniszterelnökség átvette a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, egy nagy vitánk volt a legutóbbi kormányülésen Lázár Jánossal, egy nagyon érdekes, izgalmas vita volt. Ő azt szeretné a kormányfővel együtt, hogy mostantól azokat, akik az európai uniós pénzekkel foglalkoznak Magyarországon, és 30-70 %-kal többet keresnek, mint az ugyanolyan munkát végző belföldi forrásokkal foglalkozók, azokat továbbiakban ne Brüsszelből kapott pénzből fizessük, hanem belföldi forrásokból.
Nem tudom értik-e, hogy mi az üzenet a dolog mögött. Kinek tartozol? Ki a te munkáltatód? Ki az, akivel te viszonyban állsz? A magyar állam, a magyar költségvetés, vagy pedig Brüsszel? Ha te közvetlenül Brüsszelből kapod a fizetésed, annak üzenete van, ha közvetlenül Budapestről kapod, annak is üzenete van.

Én voltam a pragmatikus oldalon, Lázár János a maga szellemi-lelki statútumával érvelt amellett, hogy magyar forrásból kell fizetni, én azt mondtam, hogy ez több százmilliárd veszteség a költségvetésnek, mert Brüsszelből is lehet fizetni. De neki volt igaza ebben az ügyben, mert valóban ez egy elvi kérdés, hogy a te hivatásoddal, a te munkáddal kivel tartozol elszámolással? Kinek tartozol felelősséggel? Brüsszelnek vagy Budapestnek? Aztán természetesen a megoldás az, hogy azt az összeget, amit Brüsszel ezeknek a hivatalnokoknak a bérére szán, ahhoz más módon is hozzá lehet jutni korrekt módon, tehát ezt majd meg kell tenni, de maga az elv – ugye értik, hogy miről van szó?

E mögött is egy emberkép van, tehát azt is mondhatnám, hogy így tudjuk az emberi erőforrásnak, akinek adunk valamit így tudjuk a nemzettudatát erősíteni vagy fölkelteni. Aminek lényege egyrészt a kristályosodási pont, hogy legyen egy olyan kristályosodási pont, amihez lehet közelíteni.

Hogyha szabad, akkor végül felolvasok ezzel kapcsolatban egy idézetet, mert a kristályosodási pont – és így talán elfogadják – az mindig különös, az mindig eltér a környezetétől, mert ha olyan színű, mint a környezete, akkor nem lehet észrevenni. Hagy olvassam fel – most azért mégiscsak Szárszó – az SDG-nek az alapító iratából, hogy mit is szeretett volna az SDG annak idején elérni. Ezt írja, hogy: „Bibliás, imádkozó és szolgáló hű sáfár életet élő kálvinista magyar diákjellemek nevelése, akikről sugárzik a Krisztussal járás öröme, akik hitüket és hazájukat ismerik, és halálig híven szolgálják iskolában otthon mindenütt, az Isten dicsőségére.” Ugye milyen gyönyörű?

Most képzeljék el, hogy én ezt egy lakótelepen felolvasom a választási gyűlésen, hogy szeretnénk, ha titeket áthatna a Krisztussal járásnak az öröme. Ez különleges, de ez a kristályosodási pont. Tehát, amikor megkülönböztetjük a nemzetit meg az emberit, akkor arra adunk magunknak esélyt, hogy az, ami bennünket megkülönböztet attól, ami úgy általánosan emberi és semleges, azt karakteresen meg tudjuk fogalmazni, és ez karakteresen van megfogalmazva. Önökben – bízom benne – ez lelkesedést vált ki, meg a magyar fiatalság egy részében még mindig lelkesedést vált ki. A másik része meg azt sem tudja, hogy milyen nyelven mondják, neki ez kínaiul van, de nekünk ezt el kell mondani kínaiul is – már bocsánat, mert ez az igazi magyar nyelv természetesen -, el kell mondani olyan nyelven is, amit mi értünk, mert ha tudjuk, hogy mit jelent a kristálytiszta – nem véletlenül mondjuk, hogy kristálytiszta -, el kell mondani úgy is, hogy ők is megértsék.

Töltési Zoltán, a szövetség első vezetője négy alapelvet fogalmazott meg a magyar ifjúság számára, azt mondta, hogy a mi célunk az, hogy okosabb fej, jobb egészség, gazdagabb lélek és test, eredményesebb szolgálat. Ez sem olyan érthető ma már talán, de az okosabb fej, hogy jobb iskola kell, a jobb egészség, egy olyan emberi, ami mindenkit összeköt, a gazdagabb test és lélek, ebben benne van az anyagi gyarapodás és a szellemi gyarapodás, tehát össze lehet ezt hozni a különöst és az általánost. És akkor úgy gondolom, hogy elvégezzük megfelelő módon a feladatunkat, tehát a kristályosodási pontokat megteremteni és megfogalmazni – Szárszó egy kristályosodási pont volt, Lakitelek egy kristályosodási pont -, ilyen kristályosodási pontokra van szükség. A népfőiskola egy kristályosodási pont, és ugyanakkor pedig az általános emberiben, a kormányzati intézkedésekben világos legyen az üzenet, világos legyen az emberkép.

Még úgy is fogalmazhatnék – mert itt most már a református identitást emeltem ki nagyon -, II. János Pálnak az egyik leggyönyörűbb enciklikája, ugye ő azért a reformátusoknak is pápája, hiszen mégiscsak egy lengyel antikommunistáról van szó, meg egyébként is keresztény alapon is -, ő azt mondta, hogy az egyház legfontosabb feladata, hogy meghívás legyen. Tehát azok az intézkedések, amiket hoz a kormány, a mi dolgunk az az, ez ne csak egy intézkedés maradjon, amivel valaki jól jár, valaki rosszul jár, hanem az meghívás legyen, az vonzó legyen, annak mondjuk el az üzenetét. És ennek semmi más üzenete nincs, hogy jó magyarnak lenni.

Magyarnak lenni jó! Nekünk ezt kell sugározni, akkor leszünk vonzóak a többiek számára, nem akkor, ha azt mondjuk, hogy szégyelljétek magatokat, hogy rossz magyarok vagytok! Magyarnak lenni jó, gyertek próbáljátok ki! És ehhez még hozzátenném az SDG szellemében, hogy jó magyarnak lenni, hát még, ha az ember keresztény is közben – na, az a legjobb.

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter