Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen

2014. okt. 21. Beszédek | Hozzászólások

Miniszterelnök Úr! Kedves Boros Péter! Államtitkár Hölgyek és Urak! Rektor Úr! Szabadságharcosok, Ötvenhatosok! Kedves Fiatalok és Diákok!

Akár hisszük, akár nem, akár tudjuk, akár nem, mi, mai magyarok 1956 hőseinek áldozatából élünk. A szabad és független Magyarország az ő életükre és halálukra épül, abból táplálkozik, s ahhoz méri, ahhoz kell mérnie magát és nem érheti be kevesebbel.

Akár hisszük, akár nem, akár tudjuk, akár nem. De jobb lenne inkább hinni, és jobb lenne inkább tudni, hogy 1956-ból, 1956 örökségéből élünk. Ezért ünneplünk minden év október 23-án. Ezért emlékezünk, hogy ne felejtsünk, és ezért emlékeztetünk, hogy azok is megtudják, akik talán ma még úgy tekintenek 1956-ra, mint egy fontos történelmi dátumra, de nem hiszik és nem tudják, hogy a jövőnkre, hogy a mindennapi életünkre 1956 örökségének bármilyen hatása vagy jelentősége lenne.

1956-ban sokan sokfélét akartak, de két dolgot mindenki akart: szabadságot és függetlenséget. Ez számunkra 1956 öröksége és ez az alapja a mai Magyarországnak. Még akkor is, ha sokan nem tudják, sőt még olyanok is vannak, akik megtagadják, saját körben gyalázzák mindazt, amit akkor 1956 hősei tettek az utcán, a Parlamentben, a gyárakban, a falvakban, az egyetemeken, az egyházi közösségekben, az írók köreiben, a magyar élet számos körében és területén, mindenütt. Mindenütt volt, ahol megmozdult valaki. Ebből élünk és erre a szabadságra és függetlenségre alapozunk. Ők, önök harcoltak érte, de mégis elbukott.

Mi 1990-ben szinte ajándékba kaptuk a szabadságot és a függetlenséget, mert az 56-osok harcoltak és áldoztak érte. Mint a német munkások 1953-ban, mint a cseh diákok 1968-ban, mint a lengyel katolikusok 1981-ben és még sok alkalommal. Nekünk és Európának a legfényesebb harc 1956, egy valóságos és felszabadító háború. Felszabadító, mert belülről szabadította föl a magyar népben rejlő titkos energiákat, az emberi erőforrást, a magyar erőforrást. Ezekből az áldozatokból élünk. Ők szabadok és függetlenek akartak lenni. Szabadok a diktatúrától, az ideológiai kényszertől, a pártokráciától, a cenzúrától, a beszolgáltatástól, a hazugságtól, a börtöntől és függetlenek a Szovjetuniótól, a Varsói Szerződéstől.

Szabadok és függetlenek. Ezt elérni, ezért küzdeni micsoda történelmi lehetőség. Ezért olyan nehéz megérteni a mindennapi embereknek, hogy hogyan lehet úgy leélni 40-50-60 évet, hogy aztán abból a néhány napból él tovább az ember. Még akkor is, ha elbukott, vagy talán éppen azért, mert elbukott. Mert bár sokáig valóban úgy van, hogy a szabadság nem virul a holtnak véréből, de azután mégis eljön az idő, amikor kivirágzik a szabadság. Lehet, hogy már nem azoknak, akik elmentek, a ritkuló soroknak, de nekünk, kései utódaiknak mindenképpen. Ha vannak olyanok, akik őrzik a küzdelem emlékét, ha vannak, akik őrzik a küzdők emlékét, akkor eljön az idő, és ahogyan lett 1848-ban is egy kicsit valamivel több szabadság, egy kicsit valamivel több jólét, egy kicsit valamivel erősebb Magyarország, úgy 1956 után 33-34 év múlva lett valóságos függetlenség és szabadság.

Mi, mai magyarok azt mondjuk erre, ami 33 évvel 1956 után, és úgy 25 évvel ezelőtt, 1989-90-ben kezdődött, hogy akkor jött a neheze. ’56 leverésének terhét kevesen viselték méltósággal. Miért ne mondjuk ezt itt ki? Hány embernek – kényszerből, félelemből, gyávaságból – hátat kellett fordítania a saját örökségének, a saját fiatalságának és a legfontosabb napjainak. A terhet méltósággal kevesen viselték, a hasznát meg sokan látták. Sokan látták azok is, akik lehet, hogy a másik oldalon voltak. Aztán, amikor eljött 1989-90, akkor mi ajándékba kaptuk a szabadságot. Ennek az ajándékba kapott szabadságnak és függetlenségnek mégis van terhe és ez a teher most már nem keveseké, hanem mindannyiunké. Ez a teher azoké, akik szabadságban és függetlenségben élhetnek. Nekünk már nincs kibúvó és mi már nem fordíthatunk hátat a szabadságnak, és annak, amivel együtt jár a szabadság, a felelősségnek.

Akik szabadok, azok felelősek. Akik felelősek, azok szabadok. Azok, akik vállalják a szabadságban a felelősséget önmagukért, a másikért, a hazáért, a nemzetért. 1956-ban valamitől kellett megszabadulni, és – ahogy Sinka István gyönyörű verse mondja – „ehhez vér kellett, és vas”, 25 évvel ezelőtt pedig valamire kellett megszabadulnunk. Valamitől megszabadítani a nemzetet – igazi áldozat kell hozzá -, de a szabadságot jóra használni se könnyű dolog. Megtölteni a szabadságot igazsággal, megtölteni a szabadságot igazságossággal, megtölteni a szabadságot nemzeti érdekkel, megtölteni a szabadságot közjóval. Mert a szabadság arra adatik, hogy a hozzáértő, okos nép gyülekezetében hányjuk és vessük meg száz bajunk, a szabadság arra adatik, hogy a jognak asztalánál mindenki egyformán foglaljon helyet. Ez is harc, ha nem is olyan látványos, de mégiscsak harc. Harc a szabadságért.

Engedjenek meg egyetlen aktuálpolitikai utalást – ha már az eddigiek nem lettek volna azok. Megszabadítani embereket attól a fogságtól, amit a hitelek jelentenek, amit az a becsapás jelent, ami több millió magyart taszított a függőségbe, ez a harc is szabadságharc. Szabadságharc, amiben együtt kell dolgoznunk, amiben a magyar bíróságok mégiscsak egyszer jól döntöttek, és talán jogtörténetileg a mindennapi életünkre való jelentőségét még fel se fogtuk ezeknek a döntéseknek, hogy létezik olyan, amikor a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás egybeesik. Ez is a szabadság lehetősége.

Szabadság és igazságosság. 1956 azt kérdezi tőlünk, hogy számon kértük-e az igazságot és az igazságosságot? Számon kértük-e a felelősöket és a bűnösöket? 1956 azt kérdi most tőlünk, hogy adtunk-e esélyt az esélyteleneknek? 1956 azt kérdezi tőlünk: megkaptuk rá a szabadságot, megtanítottuk-e? Megtanítjuk-e a családban, az iskolában, a közösségeinkben, megtanítjuk-e 1956 igazságát és továbbadjuk-e 1956 örökségét?

Hogyan éltetek a szabadsággal? Kérdezik tőlünk az ötvenhatosok. Hogyan éltünk és élünk a szabadsággal – kérdezzük mi ezt saját magunktól és ez a mi kérdésünk. Annak idején mindenütt volt valaki, aki megszólalt, aki a szabadság oldalára állt, aki elindult, aki tett, aki küzdött, aki harcolt. Ma is mindenütt kell lenni valakinek és ha nincs is ott mindenki, de valakinek lennie kell, aki a köznevelésben, aki a politikában, aki a kultúrában, aki a gazdaságban a szabadság mellett dönt, a szabadság örökségéért vállalja a felelősséget. Ez sem könnyű válasz.

Az ötvenhatosok még valamit mondanak nekünk: együtt. Együtt kell válaszolni, együtt kell küzdeni, együtt kell felelősséget vállalni. ’56-ban mindenki együtt mozdult a szabadságért és a függetlenségért. És, az hogy aztán ki hány irányba ment volna el, ha győznek, az már a történelem titka marad. A szabadságért együtt mozdulni – ez a mi dolgunk is ma is. Az állam önmagában kevés, a kormány önmagában kevés, az önkormányzatok önmagukban kevesek, az iskola önmagában kevés, a család önmagában kevés, a gazdaság erősödése önmagában kevés. De együtt elég lehet arra, hogy a szabadság és a függetlenség eredménye, gyümölcse egy gazdagabb és egy erősebb Magyarország legyen, polgárainak jó otthona.

Ezért emlékezünk, ezért dolgozunk. Emlékezzünk együtt, dolgozzunk együtt.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter