Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde az Ágota Alapítvány rendezvényén

2014. ápr. 3. Beszédek | Hozzászólások

Főtisztelendő Püspök Atya! Kedves Képviselőtársaim! De mindenekelőtt kedves Ágotások, ha meg lehet önöket így szólítani.

Van egy olyan régi görög mondás, hogy Athénba nem szabad baglyokat szállítani, mert ott van belőlük elég. Ez azt jelenti, hogy az athéniakat nem kell kioktatni, mert ők úgyis jobban tudják. Én is úgy jöttem ide, hogy nem szeretnék baglyokat hozni, plusz tudást sem, hiszen amit itt hallottunk Kothencz Jánostól, az valóban kifejezi annak a munkának a lényegét, amit önök végeznek. Úgyhogy én nem okoskodni jöttem, hanem köszönetet mondani azért a munkáért, amit végeznek. Hogyha komolyan vesszük azt az alapelvet, hogy az életünk egyik legfontosabb, sőt a legfontosabb, induló közössége a család – ezt az alaptörvényünk is határozottan rögzíti -, és hogyha meggondoljuk azt, hogy családból indul az életünk, és mi magunk is arra törekszünk, hogy saját családot alapítsunk, és hogyha a gyermeknek a helye valóban a családban van, akkor nem lehet más törekvésünk, minthogy azok a gyermekek is családban nőjenek fel, akiknek nem jutott család. Mert bizony vannak ilyen helyzetek ma Magyarországon, és önök ilyen helyzetben sietnek a segítségükre.

Találtam egy nagyon szép idézetet Szabó Magdától, amiben benne van valamilyen módon a nevelőszülői hivatás lényege is. Azt írja Szabó Magda: „Az nagy szó, ha egy gyereket nevel valaki. A gyerek elkezdi figyelni azt a felnőttet, apróra szétszedni a jellemét, próbára tesz, mennyire lehet neki hinni, bízhatik-e benne, igaz ember-e vajon? S ha olyan, amilyennek reméltem, egyszeriben úgy érzi, megtalált valakit, akit már régen keresett.” Ez valójában egy klasszikus családra talán nem is annyira igaz – ez a megtalál valakit, akit már régen keresett -, mint a nevelőszülőkre, a nevelőszülők által alkotott családra. És ez azt a felelősségét húzza alá minden szülőnek, meg különösen a nevelőszülőnek, hogy példák a szülők. Én még ilyet is olvastam annak idején a valláspszichológiai tanulmányaim keretében, hogy a gyermeknek az első elképzelése arról, hogy milyen is a Jóisten, az édesapjáról mintázza. És akkor az ember belegondol, hogy ennek az úgynevezett apáknak a társadalom adja az apaképet és az istenképet, akkor ez micsoda felelősség, ez micsoda kockázatot hordoz. De valóban az a legnagyobb felelősségünk, hogy olyan képet tárjunk a jövő generációja elé szülőként, emberként, hogy ők méltónak tartsanak bennünket arra, hogy kövessék a példánkat. Az ezeket érintő kormányzati intézkedéseket röviden összefoglalta Kothencz János. Hadd mondjak annyit még az Ágota Alapítványról, az ágotásokról, hogy büszke vagyok arra egy kis alapítvány elnökeként, hogy évente kiadjuk a Fiatalok a Polgári Magyarországért Alapítvány Díjat, és 2006-ban – majd tíz éve – az Ágota Alapítványt díjaztuk. Akkor még kevésbé voltak ismertek. Most már mondhatom azt, hogy országos módszertani tekintélyük van. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd miniszterként fogok itt találkozni Jánossal – akkor még egy alapítványi elnök voltam. Úgyhogy legyenek büszkék arra, amit elértek!

Történt egy olyan kormányváltás, ahol a kormány számára a család, a klasszikus család került középpontba. Emlékszem egy találkozásra – akkor még lelkipásztor voltam -, amikor bejött egy fiatalember, és azt mondta, hogy házasságkötést, esküvőt szeretne bejelenteni, de nem baj-e, hogy ez egy nagyon konzervatív esküvő lesz. És akkor megkérdeztem, hogy ez mit jelent? Azt mondta, hogy egy férfi és egy nő. Úgyhogy a klasszikus családmodell, a házasság intézménye, ahogy az alaptörvényünkben rögzítettünk, az egyik legfontosabb feladata a kormánynak. Ismerjük azt a gyönyörű Karinthy-novellát, amelyik arról szól, hogy van egy kisgyermek, aki gyönyörűen tud hegedülni, de ezt csak a cirkuszban tudja bemutatni. A cirkuszigazgató újabb és újabb akadályokat állít elé, mert csak úgy hegedülni a manézsban, nem jelent semmit. De hogyha föláll egy asztalra, arra egy egylábú székre, arra rátesznek még egy széket, arra egy trapézt – meg ki tudja még micsodát -, és ha annak föl tud menni a tetejére, és ott fönn el tudja hegedülni a saját dallamát, na, az már valami, az már teljesítmény. Kicsit ilyennek érzem a kormányzati tevékenységet is; mire eljutunk addig a dallamig, amit szeretnénk Magyarország polgáraival együtt eljátszani, mire megszólal az a zene, amiben harmónia van, addig nagyon sok egylábú széken kell úgy egyensúlyozni, hogy nehogy összedőljön az egész. Említhetném az adósságállomány-kezelést, a gazdasági krízis, a pénzügyi krízis kezelését, a közigazgatás rendszerének az átalakítását, amely eljutott a működőképességének határáig, nem beszélve az oktatási rendszerről, a szociális rendszerről – nagyon sok mindent tudnának mondani. Kormánymegbízott úr nagy munkája van abban, hogy úgy sikerült átalakítanunk a közigazgatás rendszerét, hogy az most már valóban azokat az állami szolgáltatásokat segíti, amelyek a polgárok jólétét szolgálja. Lassabban jutottunk el odáig, hogy végre szembenézzünk a szociális ellátórendszer kihívásaival, hogy valóban azokat az ügyeket húzzuk alá, azokat támogassuk, amik nekünk a legfontosabbak. Át kellett alakítani egy egész iskolarendszert, hogy most végre fel tudjuk tenni a kérdést, hogy mit is tanulnak a gyermekeink az iskolában? Mit tanulnak, mi az a tartalom, ami őket versenyképessé teszi a 21. században, ugyanakkor pedig megtanítja nekik azt, hogy honnan is jönnek, milyen világból, melyik az az ország; milyen történelme, milyen kultúrája van, annak az országnak, ahol ők születtek, hol vannak a gyökereik. Ez a kettő együtt: a gyökerek és a szárnyak, amit egy oktatási rendszernek adni kell.

Ugyanez volt a helyzet az egészségügyben; hogy végre jobban tudjunk gyógyítani, ahhoz át kellett állítani az egész betegellátási rendszert, annak sem vagyunk még a végén. És aztán beszélhetnék újra a szociális rendszerről, az önkormányzati rendszer átalakításáról. Mindezek kerekek. Mindezek eszközök. És végre ezek a kezünkben vannak, hogy most vegyünk egy nagy levegőt, egy nagy lendületet, és akkor azt mondjuk, hogy nézzük meg a tartalmat, hogy mi is történik. Mi történik egy családban, mi történik a nevelőszülői hálózatban, mi történik a szociális ellátórendszerben. Valóban olyan rendszer ez, amelyik az embereket segíti kijönni a nehéz helyzetekből, segít kilépni a nyomorúságból, vagy inkább bent tartja? Motiválja őket arra, hogy ők is akarjanak valamit, ők is vállaljanak felelősséget, vagy inkább kiskorúságban tartja őket? A nevelőszülői hálózat valóban olyan-e, hogy képes a családból kiesett gyermekek hátrányait pótolni? A közigazgatási rendszer valóban a polgárokat szolgálja-e? Szóval ott vagyunk a tartalmi kérdéseknél végre. Ezeknek fogunk nekifutni. És természetesen nagyon fontos, hogy azoknak, akik ebben a rendszerben dolgoznak a presztízse, a megbecsültsége növekedjen. Ha ide vesszük a közigazgatást, az államigazgatást, akkor a négy nagy állami szolgáltató rendszerben bizony a szociális rendszer az, amelyikben még most készülünk arra, hogy életpálya legyen, hogy presztízsnövekedés legyen. Úgyhogy a jó példákat majd át kell ültetnünk. Itt a szociális kerekasztal tárgyalásokon vannak, akik erősen kopogtatnak az asztalon, ha nem is verik az asztalt – az mégsem lenne illendő ebben a világban -, de olyan példákat tudok mondani, amiket önök majd át tudnak venni és alkalmazni tudnak. Hogy egy apró példát mondjak: át kell gondolnunk azt, hogy mennyi szociális munkásra van szükség ma Magyarországon. Sokan vannak vagy kevesen vannak? Összefügg-e ez a megbecsültségükkel? Mik azok a feladatok, amiket valóban önöknek kell ellátni? Milyen bérezéssel, milyen szakmai standardokkal? Hadd mondjak egy példát, ami alkalmazható akár a szociális rendszerre is. Mi azt mondtuk, hogy túl sok tanárt képeznek ma Magyarországon, de nem ez a luxus, hogy túl sok tanárt képzünk, hanem az, hogy ezeknek a tanároknak a 40 százaléka aztán nem tanárként helyezkedik el, ahogy megszerzi a diplomáját, hanem – ezt szokták mondani – egy késleltetett felnőtté válási folyamat miatt tanulnak pedagógusnak, és aztán valahol máshol helyezkednek el. Ez egy luxus, azt is mondhatnám, hogy pazarlás az adófizetők pénzéből. Azt mondtuk, hogy fele annyi tanárt fogunk fölvenni 2013-ban, mint 2012-ben. Viszont minden negyediknek olyan ösztöndíjat kínálunk – függetlenül az egyetemi ösztöndíjaktól -, amelyik közelít a minimálbérhez. Gondolják el azt, hogy 2013-ban, ha valaki matematika-fizika szakos tanárnak jelentkezett, akkor mi vállaltuk azt, hogy öt éven keresztül minden hónapban nettó 75 000 forintot adunk a képzés ideje alatt, és ezen kívül még más juttatások is járnak neki, mint minden más egyetemistának. Egyet kell vállalnia: hogy valóban Magyarországon, magyar iskolában tanít utána éveken keresztül. Erre az ösztöndíjunkra több mint hatszázan jelentkeztek, és több mint négyszáznyolcvanan kapják az ösztöndíjat. Valaki egy kicsit kevesebbet. Ezzel az egy intézkedésünkkel elértük, hogy míg 2012-ben nyolc, azaz nyolc fiatal jelentkezett fizikatanárnak, az elmúlt évben 130. Ilyen gyorsan lehet a fiatalokat egy szakma megbecsültségéről meggyőzni. És ebben nem csak a pénz van benne! Hadd mondjak egy példát – és bízom benne, hogy majd ki fogják találni, hogyan lehet ezt alkalmazni a szociális pályán: amikor azt mondtuk annak a 480 diáknak, aki megkapta ezt az ösztöndíjat, hogy át lehet venni személyesen a Művészetek Palotájában a minisztertől, vagy meg lehet kapni postán is – úgy is megjön a pénz , akkor több mint a fele az ösztöndíjasainknak Nyíregyházától Sopronig, Pécstől Miskolcig feljött Budapestre. Volt, aki az édesanyjával, volt, aki a nagyapjával, hogy személyesen vegye át ezt az ösztöndíjat, mert érezte, hogy többről szól, mint csupán a pénzről. Ez a megbecsültségről szól, a pedagógus szakma presztízsének az emeléséről. A következő lépés az, hogy azok, akiknek más végzettsége van, szintén tisztességes bért kapjanak. Tehát a bér, a megbecsültség, a tartalom a lényeg, hogy mi is történik ebben a szakmában – ezek nagyon komolyan összefüggenek. A terepeket tisztáztuk, az eszközök a kezünkben vannak. Most már lendületet kell venni, és akkor az önök segítségével el fogunk jutni oda, hogy a szociális szakmának is nagyon komoly presztízse lesz. Én ezt azért mondhatom, mert tapasztaltam, ugyanis az én eredeti szakmámban nem lehet úgy diplomát kapni, hogyha az ember legalább három hónapon át nem dolgozott egy szociális intézményben. Ez nem olyan hosszú idő, de azért emlékszem arra, amikor az őrbottyáni – mi így mondjuk – szeretetotthonban dolgoztam fogyatékos gyermekekkel. Ugye ismerik azt az érzést, amikor a nyolc óra után hazamegy az ember, és aztán még az álmaiban is előjön a szenvedő, rászoruló ember arca. Meg leginkább a visszajelzése. Emlékszem rá, egy 16 éves lány gondozása volt rám bízva, őt kellett etetnem naponta háromszor. Ez a 16 éves lány összesen 1 méter 20 cm magas volt, de azért nem volt magas, mert egész életében feküdt, és így kellett etetni. Mariannak hívták, és emlékszem az érzésre, amikor először két hónap után úgy éreztem, hogy nem mindegy, ki adja neki az ennivalót, pedig semmilyen módon nem tud reagálni, és mégis azt érzi az ember, hogy kapott valami visszajelzést. Nem tudtam, hogy sírjak vagy a hálától örüljek annak, hogy észrevette, hogy nem én etetem, és nem akarta elfogadni a reggelit, és három hónap után arra gondoltam, hogy ki fog ott állni, és hogyan működik majd az a kapcsolat, ami kialakult ebben az irányban. Azt hiszem, önök értik. Egyelőre ez a visszajelzés a bérkiegészítés, aztán persze ennek anyagiakban is meg kell mutatkoznia.

Tehát még egyszer köszönöm önöknek a kormány nevében azt a munkát, amit végeznek! És külön a Szent Ágota Alapítványnak, hogy valóban módszertani segítséget adnak nekünk, mert ki adná az igazán jó visszajelzéseket és javaslatokat, ha nem azok, akik a terepen dolgoznak? Számunkra a legfontosabb szövetségesek ebben az ügyben az egyházak, az egyházi közösségeink, az egyházi vezetőink. A püspökség élen jár abban, hogy ezekben az ellátórendszerekben: az oktatásban, a szociális ellátásban meg akarja mutatni, meg akarja adni azt a pluszt, amit hozzá tudnak tenni hívő, elkötelezett emberek ehhez a munkához. Azt tudom mondani, azzal tudom bíztatni mindazokat, akik ennek örülnek, hogy mi, a magyar kormány, abban vagyunk érdekeltek, hogy még több egyházi részvállalás történjen mind az oktatásban, mind a szociális rendszerben. Akik meg ettől tartanak, azokat ezzel tudom ijesztgetni. Szerintem ez egy jó dolog, hiszen az az alapelv, hogy ami jó az egyháznak, jó az egész országnak, az egész magyarságnak – és fordítva: ami jó az országnak, az jó az egyháznak. Ez az alapelv az, ami bennünket ebben az együttműködésben vezet, úgyhogy külön örülünk annak, hogy ez a módszertan, és ez a gazda, a fenntartó, az egyház, egymásra találtak. Most már csak mi jövünk, a kormány, hogy csatlakozzunk ehhez. És hogyha ezt így tudjuk folytatni, nagyobb baj nem lehet Magyarországon.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter