Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde az „Aktívan a tudásért!” konferencián

2014. máj. 22. Beszédek | Hozzászólások

Elnök Úr, Államtitkár Úr! Tisztelt Főigazgató Asszony! Tisztelt Megjelentek!

Nagyon jó, hogy a délutánra ezzel a kis filmmel tudtunk hangolódni, hiszen – bízom benne, hogy – nem vagyok egyedül, sőt biztos vagyok benne, hogy többségében olyan emberek vannak itt, akik azt mondják, hogy milyen kár lenne ezekért az emberekért. Ugye milyen kár lenne, ha elkallódnának, ha elvesznének, vagy ha tovább maradnának abban a létállapotban, abban az életállapotban, amiben most még vannak? És látjuk az arcukon, hogy mit jelent kijönni ebből az állapotból.

Tavaly is voltak már, akik megkérdezték, hogy ilyen programokkal – közfoglalkoztatás, kompetenciafejlesztés, romák fölzárkózása – mit keresünk mi a Tudományos Akadémián. Szerintem egyszerű a válasz: ebben az országban minden, ami összefügg a tanulással, minden, ami összefügg a munkával, legalább olyan fontos, mint a Magyar Tudományos Akadémia. Azzal, hogy mi ma itt vagyunk, azt szeretnénk kifejezni, hogy Magyarországnak akkor van jövője, ha nem lesz majd valamifajta elit világ, ami ott valahol fönn, a felhők között, a mennyország meg Magyarország között éli a maga kiválasztott életét. Ott pedig alul ki tudja, hányan – ezren, százezren, millióan. Ha Magyarországon nem lesznek szakadékok azok között, akik egyszerű életet élnek, és azok között, akik elmondhatják magukról, hogy akadémikusok, hanem vannak hidak egymáshoz, nemcsak emberi módon – az a legfontosabb –, hanem a társadalmi struktúrákban is, akkor valóban sikeres ország leszünk. Mi úgy gondoljuk – és szerintem ez itt a filmből nyilvánvalóan kiderül -, hogyha valaki tisztességesen dolgozik, de csak hat osztályt vagy nyolc osztályt végzett vagy érettségije van, annak is helye van a Tudományos Akadémia dísztermében, hogyha, amit csinál, azt tisztességgel csinálja, ha odaszánva teszi mindezt. Ez legalább olyan fontos ennek az országnak, mint az a munka, amit egy akadémikus végez. Örülök annak, hogy vannak itt egyetemi tanárok, akadémikusok is, akik osztoznak velünk ennek az ügynek a gondjában és – ahogyan láttuk – a sikereiben is.

Többek között Levente Péter is itt van, akivel szívesen találkozok Csucsán is, amikor Ady Endrének visszaszerezzük az emlékházát. Nagy dolog azzal a népszerűséggel, ami neked van, kedves Péter, szerepet vállalni ebben a dologban. Ez számunkra nagyon fontos. Bár sokan követnék a példádat! Úgyhogy légy szíves biztasd a művésztársaidat, hogy itt még van terep arra, hogy a népszerűségünket növeljük, mert szerintem mi az ilyen embereket nagyon szeretjük, és örömmel látjuk a magunk körében!

Amiért együtt vagyunk, az, hogy visszatekintsünk egy egyedülálló programra. Egy olyan programra, amelyik nem is tudom, hogy mikor volt Magyarországon, de hogy az elmúlt huszonöt évben – szerintem – nem volt, az egészen biztos. Az elmúlt huszonöt évben bizonyára nem került sor arra, hogy egyszerre ötvenezer embert vonjunk be egy olyan típusú képzésbe, ahol még nem szakmáról beszélünk, ahol még nem arról beszélünk, hogy valakit munkahelyhez juttatunk, hanem azokat az akadályokat bontjuk le, amelyek akadályozzák őt abban, hogy szakmához jusson, hogy munkahelyhez jusson. Hogy valóban úgy érezze magát ebben az életben – ahogy azt az egyik szimpatikus hölgy mondta -, hogy ne kelljen szégyellnie magát azért, hogy ő itt és így él Magyarországon, ahogy él. Ennek aztán egy olyan nevet adtunk, amit még kimondani is nehéz: kompetenciafejlesztés, képességszint-felmérés. A kompetencia arról szól, hogy hogyan tudod az ismereteidet hasznosítani, amit megtanultál, abból hogyan lesz valóságos eredmény; a személyes értékeid, amire te képes vagy, amit te tudsz, amihez te legjobban értesz, azokat hogyan tudod hasznosítani, milyen hozzáállásod van a munkához, milyen hozzáállásod van az élethez, és mi az, ami téged hajt, mi az, ami téged mozgat. Ezeket úgy hívjuk, hogy motiváltság, attitűd, személyiség, készségek, jártasságok. Vannak ennek pedagógiai szakkifejezései, amik persze fontosak, de végső soron mégiscsak arról van szó, hogy képessé tegyünk embereket arra, amire egyébként képesek lennének, csak akadályaik vannak. A feladatunk az akadályok lebontása a képességek, a tehetség útjából, mert biztosak vagyunk abban, hogy minden ember tehetséges, minden ember ért valamihez, minden ember tud valamit tenni magáért és a közösségért, csak hozzá kell segíteni. Van, akit ehhez hozzá kell segíteni.

Valóban úgy van, hogy azok, akik soha nem tapasztalták meg a szegénységnek és a kiszolgáltatottságnak azt a szintjét, ami ezek mögött az életsorsok mögött van, akik nem ismerik Magyarország rideg valóságát, azok persze fintorogtak, azok persze finnyáskodtak. Olyan mondatokat hallottunk – nem is mondom, hogy melyik politikus mert ilyet nyilatkozni, mert szerintem szégyellné magát, ha most itt lenne ezen a konferencián, persze ide nem jön el, csak sajtótájékoztatót tart, ilyeneket mond –, hogy megszégyenítő teszteket kell kitölteni, óvodai szintű képzésben részesülnek, vagy sok esetben nevetséges feladatokkal bízzák meg őket. Mondta ezt egy politikus, aki azt mondta magáról a pedagógusoknak, hogy kollégák meg kolleginák, aztán kiderült, hogy még nincs ugyan diplomája, de azért véleménye az volt ezzel kapcsolatban. A Parlamentben van egy ellenzéki képviselő – most nem akarnám az ellenzéket bántani, de hát nyilván az ellenzéki képviselők interpellálnak, kínos kérdéseket tesznek föl a kormánynak –, van tehát egy kedves ellenzéki képviselő, aki mindig így kezdte a hozzászólását: „Tudja, miniszter úr, mi járjuk az országot, és hát azt látjuk az országban, hogy ez van, az van, ez is baj, az is baj, az is rossz, amaz is rossz.” És erre a mi államtitkárunk azt válaszolta, hogy lehet, hogy önök járják az országot, mi meg élünk benne. Ez egy nagy különbség. Élni az országban.

Önök, akik itt vannak, ebben az országban élnek. Ez egy nagyon fontos dolog, és erre hívja föl a figyelmet ez a kis államtitkári riposzt, hogy a politikai elit az sohase szakadjon el azoktól az emberektől, akik nemcsak járják az országot, hanem élnek benne. Tehát a valóságos életből vett tapasztalatainkra, és azoknak – egyébként miért értékelnénk ezt le – a tudományos, szakmai feldolgozására van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk azokat a programokat, azokat a fejlesztéseket, azt a politikai irányt, amivel a legtöbbet tudunk egymásnak segíteni. És bizony az új foglalkoztatáspolitika a való életből veszi a tapasztalatait, és az irányokat is úgy jelöli ki. Nem a segélyre nevelésben jeleskedik, bár hallottuk, hogy arra is jó az írásbeliség, hogy ki lehet tölteni egy kérvényt, de ne zárjuk ki azt, hogy segélyt is lehet természetesen teljes joggal kérni. De nem sokkal jobb, ha az ember valódi teljesítményt mutat föl, valódi értéket teremt? Mi a munka alapú társadalmat állítottuk a politikánknak a középpontjába, és ahhoz, hogy munka alapú lehessen a társadalom, bizony szükséges azoknak az embereknek a bevonása, a felzárkóztatása, akik kiszorultak a munka világából, és emiatt kiszorultak számos olyan jótéteményéből ennek az országnak, ennek a világnak, ami egyébként nekik is járna, hiszen ők is Magyarország polgárai.

Mindig elmondtuk azt, hogy a közfoglalkoztatás természetesen nem lehet cél. Mondjuk meg őszintén: vannak olyanok, akiknek már nincs esélye arra, hogy egyszer majd a szabad munkaerőpiacon elhelyezkedjenek. Azoknak még mindig jobb, ha közmunka van, mintha csak a segély lenne. Mi mégis azt szeretnénk, hogy jelentős része – a számokon még vitatkozunk –, jelentős része ezeknek az embereknek aztán el tudjon jutni oda, hogy a versenyszférában is érvényesüljön.

Ötvenezer ember, ahogy említettem, képzeljék el, hogy milyen mélyre kellett nyúlni ahhoz, hogy megtaláljuk azt az ötvenezer embert, akit egyébként a statisztikák nem is igazán tudnak befogni Magyarországon. Mert mondjuk ki ezt a nagyon csúnya szót, amiről úgy gondoltuk, hogy már a felvilágosodás után hadat üzent ennek a modern civilizált Európa, és már biztos nincs is közöttünk, ez a – nem mondom népbetegségnek, mert az talán túlságosan csúnya lenne, de – mindenképpen egy olyan jelenség, ami kizárja az embert az életnek az élvezetéből, ezt úgy hívják, hogy analfabetizmus.

Az analfabetizmust már fel se mérik Magyarországon, nincsenek erre konkrét adatok, merthogy tudjuk, hogy van olyan analfabetizmus, ami megmaradt, merthogy valaki el se kezdte az iskolát. Hallottunk itt olyan, egyébként nagyon szimpatikus emberről, aki közölte, hogy ő életében nem járt iskolába. Ilyen is van, meg hát van az a fajta gyakorlati vagy funkcionális analfabetizmus, amikor valaki iskolába jár, de mégsem jutott el odáig hat, nyolc osztály után sem, hogy le tudja írni a nevét. Mit gondolnak, hogy Magyarországon mennyire becsülik a szakértők a funkcionális analfabétáknak a számát, akik lehet, hogy valamit tudnak a tollal kezdeni, de valójában az írástudást nem tudják használni, és az olvasásuk sincs azon a szinten, hogy bármit valóban értelmesen magukévá tegyenek olvasás által? Huszonöt százalék. Minden negyedik ember. Gondoljunk bele! Magyarországon a 21. században minden negyedik ember – a szakértők szerint – funkcionális analfabétának bizonyul. Ez persze nem egy homogén csoport. 1,9 millió emberről van szó. Ezeknek az embereknek a munkaerő-piaci esélyei, hogy valóban munkából tudják magukat fenntartani és építeni Magyarországot, azok minimálisak.

2009-ben – azóta már eltelt néhány év – készített a Központi Statisztikai Hivatal egy ilyen felmérést: azt mondják, hogy 200 ezer azoknak a 15-74 éves közöttieknek a száma, akik nem végezték el a nyolc osztályt. Ez a szám 2013-ra már 130 ezerre csökkent. Ez részben azért van így, mert az idősebbek, akik nem jártak iskolába, kikerülnek ebből a statisztikából, mondhatnám azt, hogy biológiai úton, de én bízom benne, hogy ebben a képzési programok is segítenek. Az elmúlt ötven évben kevesebb, mint ötödére csökkent azoknak a száma Magyarországon minden korcsoportban, akik az általános iskola első osztályát sem végezték el. Ezek száma még a 2011-es adatok alapján is 50 ezer körül volt. 50 ezer ember Magyarországon, akik az első osztályt sem végezték el. Még a 25-59 év közötti korcsoportban, ami a foglalkoztatás szempontjából fontos, találunk körülbelül 24 ezer embert. Na, ezeket az embereket célozza meg az, amivel mi foglalkozunk. Mert mondjuk meg őszintén, ezek szörnyű számok, és milyen ostobaság lenne azon vitatkozni, hogy melyik kormánynak a felelőssége ez. Minden kormány felelőssége, aki nem tesz ez ellen. A téli közfoglalkoztatási programban, ebben a bizonyos alapkompetencia-, készség- és képességfejlesztésben éppen ezeket az embereket céloztuk meg. Ötvenezer embert tudtunk így elérni, és ezek az emberek írni, olvasni, számolni tanultak. Nemhogy munkaszerződést, de eddig még egy képeslapot sem tudtak elolvasni. Ez most már másként lesz.

Aztán a következő lépés az, amikor lebontjuk ezeket az akadályokat, hogy ezek az emberek valóban tudjanak valamit tenni a saját életükért. Tízmillió embert kellene eltartani. Tudják, hogy mennyien tartottak el bennünket az adóikból? 1,8 millió ember. Nem egészen minden ötödik ember fizetett adót négy évvel ezelőtt Magyarországon. Tudják, hogy ma hány adófizető van? Több mint négymillió. Na, ez az igazi eredmény. Több mint négymillió! A közfoglalkoztatással, azzal, hogy nem segélyt adunk, hanem kötünk egy munkaszerződést, adót kell utána fizetni, tb-járulékot, nyugdíjjárulékot, azaz nyugdíjjogosultságot jelent. Mindez azt jelenti, hogy komolyan van véve az, akivel törődünk. Nemcsak adtunk valamit, mert jobb, ha nem segélyt adunk, hanem úgy teszünk, mintha munkáért adnánk, hanem egy munkaszerződéssel ő egyenrangú partnerként szerződött a Magyar Állammal. Ennek van egy nagyon fontos lelki, mentális jelentősége: mondhatja, hogy: bocsánat, lehet, hogy közfoglalkoztatott vagyok, de én is adófizető állampolgára vagyok Magyarországnak. Szerintem ennek a programnak a jelentőségét nem lehet eléggé túlbecsülni, merthogy valódi teljesítményekre ad lehetőséget. Aki megkérdőjelezi ennek a jogosultságát – nyilván lehet vitatkozni a részleteken, lehet ezt is még sokkal jobban csinálni –, az úgy gondolom, hogy az egyébként sokat szenvedett embereket értékeli le, és az ő teljesítményüket vonja kétségbe.

Erős gazdaság nincs erős emberek nélkül, erős társadalom nincs erős gazdaság nélkül, erős gazdaság viszont nincs olyan erős, munkabíró, teljesítőképes emberek nélkül, akik nem tengetik az életüket, hanem a valóságos munkával foglalkoznak. Ezért a felzárkózásban sokféle eszköz van, de ebből az egyik legfontosabb eszköz a foglalkoztatás és a mellé tett tanulás. Mondjuk el, hogy megkapták a közfoglalkoztatottaknak járó bért azok, akik egyébként iskolába jártak. Ötvenezer embernek fizettünk néhány hónap plusz iskolát mindannyiunknak a közös pénzéből – szerintem ezt így kell tekinteni. A következő lépés pedig az lesz, hogy megteremtsük a kapcsolatokat. Hiszen ezek az emberek nem egyedül vannak; vannak gyermekeik, vannak szüleik, van házastársuk, laknak valahol, ahol fejlesztési programok vannak, ahol teleprendbetétel vagy éppen telepfelszámolás zajlik, ahol van valamifajta családpolitika, ahol van iskolapolitika. Tehát nagyon fontos, hogy a közfoglalkoztatás rendszerét beillesszük az egész – mondjuk így – társadalomfejlesztő politikánkba, és ehhez kapcsolódjon családpolitika is, hogy a gyermekeket, a szülőket együtt tudjuk segíteni. Ebben nagyon komoly civil segítőink vannak, én büszke vagyok arra, és nagyon örülök neki, hogy az egyházak is egyre inkább bekapcsolódnak ebbe a munkába. Arra is büszke vagyok, hogy ma már van egy olyan felnőttképző rendszerünk állami kézben, ahol végigkísérjük a tanulókat a kiválasztástól elkezdve egészen a tanfolyam elvégzésén át a munkához jutásig. Ez a Türr István Képző és Kutató Intézet – ezúton is gratulálok az új főigazgató asszonynak, meg a réginek is, meg az Országos Roma Önkormányzatnak is, hogy jó az együttműködésünk ezzel a szervezettel. Ott vagyunk regionálisan, ahol egyébként az emberek nemcsak járják az országot, hanem élnek is benne, és valóságos esélyt adunk arra, hogy a társadalom széléről, a perifériáról el tudjanak mozdulni ezek az emberek. Ez kapcsolódik mindahhoz, ami a munka alapú társadalomban lényeges. Hadd emlékeztessek a Munkahelyvédelmi Akciótervre, ami azoknak segít, akiknek legtöbb hátránya van a foglalkoztatásban. Ilyenek a fiatalok, a képzettséget nem igénylő munkát végző emberek, a gyermekgondozási szabadságról visszatérők, a tartós álláskeresők, valamint az 55 év felettiek. Ezeknek a foglalkoztatására külön kidolgoztunk egy akciótervet.

Ha az egészet nézzük, itt emlékezzünk meg erről a bizonyos PISA-felmérésről, ami nem azonos azzal a méltán népszerű olasz étellel. Azt a felmérést hívják így, amelyik a kompetenciákat méri, a tanulásnak, a tanultságnak a fokát méri a fiataloknál, ebben bizony Magyarország nagyon rosszul áll. De hát, akik ilyen rossz számokat produkálnak a PISA-felmérésekben, azok a tanulók hova tűnnek, akiknek az iskolai teljesítménye még 1-2 évvel ezelőtt ilyen alacsony volt? Hát ők lesznek a potenciális résztvevői a felnőttkori kompetenciafejlesztő programoknak, a felnőttképzési programoknak, mert előbb-utóbb azt, amit az iskolában elmulasztottunk, azt meg kell tanulni, valamikor meg kell tanulni. Legjobb lenne – itt jön a köznevelés –, ha az iskolában tanulnánk meg. Mi azért jelentős erőfeszítéseket teszünk, hogy azt az ollót, amelyik egyre nagyobbra nyílik – hadd mondjam így, hogy – a Rózsadomb és Északkelet-Magyarország között, azt szűkítsük. Tehát ne legyen az, hogy Magyarországon van egy nagyon jól teljesítő réteg, hogy a diákolimpiákon mindig kiválóan szerepelünk, és egyébként pedig mi vagyunk az az ország, ahol az iskola nem ad esélyt arra, hogy a legszegényebbek, a legmélyebbről jövők előre tudjanak törni, föl tudjanak kapaszkodni, föl tudjanak zárkózni. Ezért bizony fejleszteni kell, ezért itt kell fejleszteni a köznevelést, hogy ezeknek az embereknek is valóságos esélyük legyen, hogy amikor 6-8 év múlva igazgató asszony – aki még van olyan fiatal – meghirdet ilyen programokat, akkor majd ne legyen rá jelentkező. Az lenne a legjobb, hogyha az iskolában sikerülne mindezt már kiküszöbölni.

Hadd mondjam el, hogyan illeszkednek egymáshoz ezek a programok. A másik ötvenezer, aki mezőgazdasági ismereteket tanul, alapvető ipari munkákban használható ismereteket tanul, ahova tud kapcsolódni? A családok tudnak kapcsolódni ma már Magyarországon a Biztos Kezdet Gyerekházak hálózatához. Tizenhárommilliárd forintot költöttünk erre magyar és európai forrásból. Tizennyolcezer hátrányos helyzetű gyereknek és családjának nyújtunk segítséget, hogy azok az édesanyák, akik még nincsenek 18 évesek, talán még 16 évesek sem, a gyermekükkel egyáltalán tudjanak mit kezdeni. Hogy majd háromévesen, amikor az óvodát kezdik, vagy hatévesen, amikor iskolába kellene menni, akkor ne induljanak hátránnyal, ezért a születéskor kell kezdeni. Vagy, ahogy Kodály Zoltán mondta, hogy a gyerek zenei nevelését a születéstől visszaszámolva kilenc hónappal kell elkezdeni. Tehát az se mindegy, hogy mit énekel a megszületendő gyermeknek a várandós anyuka.

A gyermek, a család, és aztán a szociális földprogram; ahol a megtanult ismereteket hasznosítani lehet, hogy az ember ki tudja számolni, hogy az a pénz, amit kapott, valóban az jár neki, vagy esetleg több járt volna, ahogy itten egyszerű népiesen hallottuk, hogy nehogy átvágják az embert, ha netán akarnák. Hát ilyen Magyarországon nincs, hogy mi át akarjuk vágni egymást, de ha netán véletlenül be akarnánk csapni a másikat, akkor most már egy írástudó ember erre hamar rá fog jönni. A család van a középpontban a szociális gazdaságban is. Az Arany János Kollégiumi Programban, a tehetséggondozó programban 18 ezer hátrányos helyzetű diáknak adunk ösztöndíjat. Beszélhetünk az óvodafejlesztésekről, hiszen jövő szeptember 1-jétől minden hároméves gyereknek kötelező lesz óvodába menni, de ehhez óvodákat is kell építeni. Ötezer új férőhelyet építettünk az elmúlt három évben – ezek számok, amik azt mutatják, hogy elmozdultunk, elindultunk a jó irányba.

Hadd számoljak be a Farkas Flórián elnök úrral közös kedves programunkról, az pedig nem más, mint a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat. Ma már öt történelmi egyház öt helyszínen, nagy egyetemi városokban fölkarolja azokat a cigány származású egyetemistákat, felsőoktatásban tanulókat, akiknek nem lenne hol lakni, és nem lenne miből megélni. Komoly ösztöndíjjal, internátusi elhelyezéssel, komoly kulturális, lelki, egyéb programokkal, ami megerősíti őket a roma identitásukban és a magyar identitásukban, de leginkább a keresztény identitásukban. Ma már több mint 150 fiatal tanul így. Tehát azt is mondhatnám, hogy a megszületés pillanatától egészen az egyetemi diplomáig ki van kövezve egy – még nagyon keskeny – ösvény; de hát a keskeny úton is lehet járni. Tehát egy nagyon keskeny ösvény még, de azért aki keresi a lehetőséget, aki keresi a segítséget ma már meg tudja találni az életnek a legkülönbözőbb helyzeteiben azt az állami segítséget, ami arra szolgál, hogy aztán utána saját magán is tudjon segíteni.

Tehát mondhatjuk azt, hogy valóban elindult a fejlődés. Külön szeretném megköszönni azoknak a pedagógusoknak a munkáját, akik részt vettek ebben a tanításban, hiszen a magyar oktatási rendszer egy nehéz átállási időszakban van, változik az iskolának a belső rendje, változik a fenntartója, nagyon sok minden változik, és eközben mégis vállalkozni arra, hogy tanítsanak az iskolán kívül is, ez valóban nagyon szép dolog. Örülök, hogy a képző központ arra is gondolt, hogy az ő munkájukat is elismerje egy díjjal.

Bízom benne, hogy önök, akik részt vettek ebben a munkában – bármilyen oldalon, akár a tanítandó oldalon, akár a tanító oldalon –, érzik azt az ősi mondást, hogy adni valahol, az örömet jelent, és van, amikor adni több örömet jelent, mint kapni, és hát adni pedig ott a legjobb, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Önök ezt tették, köszönet érte!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter