Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde az Apa is csak egy van! konferencián

2014. okt. 27. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit!

Különösen is Kopp Mária unokáját, aki – úgy látom – időben elkezdi a képzést az édesanyján keresztül.

Ma reggel, amikor elindultam a munkába, akkor próbáltam a reggeliző asztalnál a feleségemen letesztelni – akivel öt gyermeket neveltünk –, hogy milyen apa is vagyok én. Nem számolnék be az eredményről, szerintem este folytatjuk majd a beszélgetést – ha időben hazaérek. A gyerekeket már meg se mertem kérdezni, ők már kirepültek, de majd talán eljutunk idáig is.

Valóban, ennek a konferenciának a fő üzenete az élet egy nagyon érzékeny területére irányítja a figyelmünket. Hiszen annál személyesebb ügy nem is nagyon van az életben, hogy valaki apa vagy anya lesz, és hogy hogyan válik azzá. A legmélyebb érzelmi, értelmi és egzisztenciális világunkat érinti ez a döntés, ezért ha egy kormány ebben az ügyben valamit mondani akar, vagy egy kormányzat bele akar szólni, vagy üzenetet akar megfogalmazni, akkor itt kötelező a visszafogottság. Kötelező a visszafogottság, az óvatosság, nemcsak azért, mert az ember esetleg rögtön apaként a saját személyes kudarcaira és hibáira gondol, amiket elkövetett, hanem azért, mert valóban egy olyan területe az életnek, amelyik autonóm, személyes döntéseket hoz és feltételez.

Ez az egyik része a dolognak. A másik része, amiért mégis itt vagyunk, az az, hogy egyáltalán nem mindegy a jövő szempontjából, az ország jövője szempontjából, a nemzet jövője szempontjából, egyáltalán nem mindegy a saját személyes élettervezésünknek, életperspektívánknak a szempontjából. És ez az életperspektíva nem velünk kezdődik, és nem velünk ér véget, még csak nem is nagyapánkkal meg a nagyanyánkkal – ki tudja, meddig tudunk visszamenni. Nem kizárólag a mi ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, vagy ki tudja hány évünkről szól ez a dolog, hanem sokkal többről – én magam is már nemcsak öt gyermeknek vagyok az édesapja, hanem öt gyermeknek a nagyapja is. Ezért nem mindegy, hogy milyen társadalmi környezet, milyen kormányzati környezet, és milyen kormányzati döntések veszik körbe azt a legszemélyesebb döntést, hogy én gyermeket akarok, mi gyermeket akarunk. Ebből a szempontból a magyar nyelv kényszerítő erővel hat az apákra, hiszen a szülő, az mégiscsak apa és anya, tehát ha az apák is méltók a szülő névre, az azt jelenti, hogy ők nem csak nemzők – ezt egyébként például a német nyelvben megkülönböztetik: az apák nemzik a gyermeket, az anyák meg szülik. Persze ez nálunk is így van, de azért a szülő névre mégiscsak méltók az apák, és ezért lehet tenni, ebben lehet segíteni, hogy valóban méltók is legyenek.

A teológiai tanulmányaim alatt az etika kurzusban az volt az egyik legfontosabb mondat, amit megtanultam: anyává nem azáltal lesz az ember, hogy megszüli a gyermekét, hanem, hogy megtanítja élni – és nyilván ez az apákra is vonatkozik. Megtanítani élni a gyermekünket: ez az anyaság lényege, és természetesen ez igaz az apaságra is, még, hogyha mi egy kis hátránnyal is indulunk ebben az ügyben, hiszen úgy érezhetik a férfiak, az apák, hogy kicsit később kerülnek képbe a gyermeküknél, de ennek egyáltalán nem kell így lennie.

Mint ahogy általában az ilyen típusú konferenciákon, amelyek a népesedéssel, a családdal kapcsolatosak, csak Kopp Máriától tudunk elindulni; a vágyott gyermekek megszületésével kapcsolatos kutatásaitól, vizsgálataitól, receptjeitől, felhívásaitól, tanácsaitól. Fogalmazzunk az ő stílusában: a vágyott gyermek megszületéséhez két igen kell. Két igen kell, és ma az apáknak, a szülőpár egyik tagjának az igenjéről lesz szó. Aztán majd még egy kicsit konkrétabb számokról is beszélnek a szakemberek: arról az örvendetes tényről, hogy a boldog apák, akik sok időt töltenek a gyermekükkel, és harmonikus kapcsolatban vannak a gyermekükkel, azoknak az életesélyei négyszer nagyobbak, mint azoké, akik nem apák, vagy éppen nem boldog apák. Ez egy jó hír.

1963-ban megjelent egy – mondhatom azt, hogy – korszakalkotó könyv Mitscherlich tollából, melynek az a címe, hogy Auf dem Weg zur vaterlosen Gesellschaft, magyarul: Útban az apátlan társadalom felé. Elérkezett a nagy erkölcsi, részben gazdasági, részben szociális, de leginkább egzisztenciális krízise a II. világháború utáni európai társadalomnak, az 1968-as diáklázadások korszaka; minthogyha ez a könyv előre látta volna, hogy mi is történik egy olyan világban, amelyik elveszti a pozitív tekintélyeket, amelyik – így fogalmaz Mitscherlich – búcsút mond a szimbolikus példaképeknek és világoknak. Azoknak a pozitív tekintélyeknek, amelyek nélkül – Mitscherlich szerint – nem lehet egészséges és harmonikus társadalom. Hogy milyen pszichoszomatikus betegségek következnek ebből, amiket ő felsorol, talán nem mondanám el. Ő azt a pozitív szerepét emeli ki a generációs konfliktusoknak: még ha összetűzésben is áll a gyermek az apjával, de jelen van a gyermek életében, akkor az apával való küzdelemben is kialakítja saját későbbi férfi és apaszerepét. Ez plusz hozadékot jelent egy közösség összetartozása szempontjából.

Ezzel kapcsolatban mit is tehet egy kormány? Az én feladatom erről beszélni. Nem elsősorban a személyes rész; arra azt kell mondanom, hogy a pozitív figyelem nagyon sokat jelent. Amikor kettéválasztottuk a Szociális és Családügyért Felelős Államtitkárságot, akkor egyrészt sok ostoba, másrészt sok okos bírálat érte ezt a kettéválasztást. Azt szoktam mondani, hogyha valahol egy államtitkárságból kettő lesz, az azt jelenti, hogy a mind a kettőre dupla figyelem jut, mint eddig. Mert ez mindenképpen egy pozitívum, és természetesen semmi köze nincs ahhoz, mint, hogyha ugye azokat, akik a szociálpolitikába fókuszában vannak, leértékelnénk, vagy kevésbé tartanánk értékesnek, ellenkezőleg; dupla figyelem jut rájuk a szociálpolitikában is. Amikor ezt az önálló Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárságot létrehoztuk, fontos volt az a pozitív üzenet, hogy igen, itt vannak azok az emberek, itt vannak azok a családok, akikre a jövő társadalma épül. Ez nem a mi döntésünk, hanem az a döntés, amelyik szeretné, hogyha a család nem kizárólag problémaként jelentkezne a kormányzati politikában.

Amikor azt mondjuk, hogy szociál- és családpolitika, akkor rögtön fölmerül a kérdés, hogy itt azok az emberek vannak, akik bajba vannak, akik rászorulnak, akiken valamilyen módon segíteni kell? Ez egyrészt természetesen így van, ez egy nagyon fontos kötelezettség. De van ennek egy olyan pozitív része, ahol azok a családok, akik egyébként eltartják ezt az országot, eltartják ezt a nemzetet, azt a plusz és több figyelmet úgy tudják meghálálni, hogy még többet tesznek bele a közösbe. Vannak olyanok, akik még nem tudnak beletenni a közösbe, akik még nem tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy ők és a gyermekeik majd ennek az országnak – miért ne mondjuk ki – tisztességes adófizető állampolgárai legyenek – bízunk benne, hogy onnan is vezet kifelé út. És vannak, akik már régen abban a helyzetben vannak, hogy egyre több segítséget igényelnek. Vannak olyan országok – Magyarország is ebbe a kategóriába tartozott még nem is olyan régen, bízom benne, hogy ebből kifelé megyünk –, ahol a gyermekvállalás szegénységi kockázat. Ha valaki gyermeket vállal, akkor azt is be kell kalkulálnia, azt is ki kell számítania, hogy olyan jelentősen esik az életszínvonala, az életesélyei, ami miatt bizony át kell gondolnia, hogy hogyan és mikor hozza meg ezt a döntést.

Tehát az, hogy a családpolitika egy kiemelt területévé válik a második kormányzati ciklusunknak, vagy a harmadik kormányzati ciklusunknak, attól függ, hogyan számoljuk – ezt szerettük volna egy önálló államtitkársággal is kifejezni. Ragaszkodott hozzá a miniszterelnök, hogy ezt az államtitkárságot nő vezesse, és legalább három gyermeke legyen; ezt a minimumfeltételt Novák Katalin államtitkár asszony teljesíti, hiszen három szép gyermekük van. Gyermekük, hiszen az apáknak is van szerepe; amikor azt mondom, hogy nekem öt gyermekem van, akkor a feleségem fölhívja a figyelmemet arra, hogy: nekünk, nem? És ez a nőkre is igaz; volt már, amikor azon kaptam édesanyákat, hogy a saját gyermekükről beszélnek, nem a közös gyermekükről.

Miközben megadjuk a választás szabadságát, aközben kormányzati intézkedésekkel szeretnénk segíteni azt, hogy minél több vágyott gyermek megszülessen. Mindenfajta okos vizsgálatok vannak ezzel kapcsolatban, amikre itt vannak a szakemberek. Egy újabb jelentős gondolat ezen a területen, hogy azért nem születnek meg a harmadik gyerekek – képzeljék el ezt a mély felismerést –, mert nem születnek meg a második gyermekek. De hát erre a logikára mi magunk is rájöttünk. 2015-ben még nem fogjuk tudni bevezetni – hiszen eldöntöttük, hogy olyan támogatási rendszereket építünk, amiket nem hitelből finanszírozunk, hanem az ország valóságos bevételeiből –, de 2016-tól nagy esélyünk van arra, hogy a második gyermek után járó adókedvezményt elkezdjük növelni, és 2019-ig meg tudjuk duplázni. És akkor valóban az a perspektíva, hogy a második gyermek megszületése előtti küszöb alacsonyabb legyen, akkor ott valóban eljutunk egy olyan ösztönzőhöz, amivel egy valóságos, jó tervezést tesz lehetővé.

Tehát az első gyermek megszületésének buzdítása az, amire egy szerény, de határozott üzenetet megfogalmaztunk azzal, hogy az első házasságban élőknek, a friss házasoknak egy olyan ötezer forintos kedvezményt, juttatást adunk, amit havonta felvehetnek, és ez két évig tart. Eddig tart a türelmi idő. Hogyha két éven belül nem vállalnak gyereket, akkor megszűnik ez a plusz ötezer forint havonta, de hogyha vállalnak, akkor természetesen átmegy a családtámogatási rendszerbe, és az többszörösét jelenti a gyermekneveléshez.

Az is nagyon fontos – igazából nem szeretjük ezt a szót a kormányzatban, csak nem találtuk még meg a jó szót –, amit úgy hívnak, hogy családi adókedvezmény. A családi adókedvezmény nem egy olyan juttatás, ami kedvezményt ad azoknak, akik egyébként gyereket nevelnek, hanem a logikája ennek az egésznek az, hogy a gyermeknevelésre fordított költség ne legyen része az adózott jövedelemnek. Ez egy egészen más logikát jelent, még ha így mondjuk is, tehát leírhatja mindenki az adójából, vagy különválaszthatja, és adózatlan, megadózatlan jövedelemnek tekintheti azt, amit aztán később a gyermekei nevelésére fordít. Itt nagyon jelentős lépések voltak, és akkor, amikor mi már alig bírjuk ezt a tempót, amikor újra és újra kérdezik jóindulattal, meg részben provokatívan a Népesedési Kerekasztaltól elkezdve más nagyon komoly szervezetek, hogy: akkor mi a következő, családpolitikát erősítő lépés, akkor azt szoktam mondani, hogy vegyünk azért levegőt is közben, és ne rohanjunk előre. Gondoljanak bele, hogy 2014. január 1-jétől érvényes az a rendszer, ahol valóban – mondjuk így – az alsó középosztály is abban a helyzetben van, hogy le tudja írni az adójából – most megint így mondtam –, igénybe tudja venni a családi adókedvezményt, az is, aki korábban nem tudta: aki a száz-kétszázezer forintos jövedelemsávba esik bele. Ez százmilliárdos plusz juttatást, költséget és forrás igénybevételét jelenti. Az elmúlt években ez a plusz, amit gyermeknevelésre fordíthattak az egygyerekes, kétgyerekes, három- és többgyerekes családok – ezt soha nem értettem, hogy Magyarországon három gyerek miért számít nagycsaládnak, de ezt el kell, fogadjuk. Azért ez egy óriási összeg, ami nem folyik be a költségvetésbe, hanem ottmarad azoknál, akik munkát vállalnak, dolgoznak, és emellett gyermeket nevelnek.

A legutolsó üteme ennek január 1-jén indult, nyilván érdemes végigvárnunk azt, hogy mi is ennek az eredménye, hogyan növekszik. Most már megvan az a több tízezres szám, akik ilyen alapon veszik igénybe a különböző kedvezményeket. Hozzájött ehhez a rugalmas gyed is, és egyéb más intézkedések is. Látnunk kell, hogy milyen hatása lesz ezeknek, és aztán érdemes a következő lépésről gondolkodnunk. A gyed, a gyes, mindaz, ami az édesapák által is igénybe vehető – mondjuk így –, a rugalmas gyed, és aztán az, hogy egyéves kor után vissza lehet menni dolgozni. Ez az apákra is érvényes, ez mindenfajta kombinációkra ad lehetőséget. Ajánlom az édesapáknak, hogy gondolják végig, hogy elmennek-e gyedre, és aztán utána mennek vissza dolgozni egy év után. Nem beszélve az ötnapos apasági szabadságról.

Tudják talán azt, hogy mit jelent ez a borzalmas rövidítés: tgyás; ez a terhességi és gyermekágyi segély. Gondoljanak ebbe bele: terhességi, gyermekágyi, segély – három olyan rossz üzenet, amit nagyon gyorsan el kell törölni, úgyhogy január 1-jétől ugyan nem tűnik el ez a segítség, ez a juttatás, ez a díj, de megváltozik. Államtitkár asszony pontosan tudja: a terhességi helyett várandóssági lesz, a gyermekágy helyett – amit már nem is pontosan tudunk értelmezni – pedig csecsemőgondozási díj. Várandósági és csecsemőgondozási díj, amiben a díj talán egy kicsit furcsán hangzik, de miért ne díjaznánk azt, hogyha valaki gyermeket vállal. Ez egy nagyon fontos területe a népesedéspolitikának, és amit az egész minisztérium, és különösen itt, az Emberi Erőforrások Minisztériuma különösen előtérben lát, az egész minisztérium szempontjából nagyon fontosnak tartom. Hogyha társadalmi mozgalomként nekünk abban tudnak segíteni, hogy mindent úgy nevezünk el, ahogyan az életben van, azért nagyon hálásak vagyunk. Mert minden a nyelvi háborúval kezdődik. Ha valamit rosszul nevezünk el, akkor az rossz gondolatokat ébreszt, és rossz irányba viszi el az embereket. Mindaz a dolog, ami a gyermekneveléssel kapcsolatban segélyként jelenik meg, egy rossz konnotációt, egy rossz asszociált értelmet ébreszt az emberekben. Habár itt köthetjük ezt mégiscsak a szociálpolitikához, azért nagyon fontos, hogy olyan támogatási rendszer legyen, amelyik világossá teszi egyrészt azt, hogyha adunk valamit, akkor azért el is várunk valamit azoktól, akik kapják, másrészt pedig, akik pluszban tesznek hozzá az állam, az ország erőforrásaihoz, azok ezért valamifajta díjazást, ellenszolgáltatást kaphatnak. Ebben a logikában gondolkodva a segélyrendszer arról szól, hogy te bizonygasd azt, hogy rászorult vagy. Vagyis te bizonygasd a saját szegénységedet. Egy olyan rendszert szeretnénk építeni, amiben nem a saját rászorultságunkat és szegénységünket kell bizonygatni, hanem azt kell észrevenni, hogy hol vannak azok a támogatási formák, amelyek esélyteremtést jelentenek.

Ezért például nem esélyegyenlőségről beszélünk, hanem esélyteremtésről. Mert az esélyegyenlőség alatt, mögött az a szocialisztikus elképzelés van – és ez most nem pártpolitikailag, hanem ideológiailag fontos –, hogy vannak, akiknek a társadalomban több esélye van, és van, akinek meg kevesebb. Na, most ahhoz, hogy kiegyenlítsük, a többől el kell venni, a kevesebbhez meg hozzá kell tenni. Egy olyasfajta egalitarizmus, amit nem tudunk elfogadni, hiszen aki jobban megragadja az esélyeit, vagy több esély jutott neki, abból nem elvenni kell, hanem bátorítani arra, hogy ragadja meg a rendelkezésre álló esélyeket. Akinek meg kevesebb jutott – mert ilyenek is vannak önhibájukon kívül, vagy akár önhibájukból is –, azoknak esélyt kell teremteni. Nem másoktól elvenni, és odaadni. A vegyük el, és adjuk oda másnak, egy olyan társadalomképet jelent, amitől elég sokat szenvedtünk negyven év alatt, és szeretnénk ettől elbúcsúzni.

Számos olyan más területe van a szociálpolitikának, ahol átnevezzük a dolgokat, ami azért fontos, mert üzenetet hordoznak ezek a szavak, és lényeges, hogy az üzenet olyan pozitív legyen, hogy aktivitásra serkentse azt a világot, amelyben ezek az emberek élnek.

Aztán majd beszélünk a nemek közti egyenlőségről, a nemek közti esélyteremtésről, a genderről. Itt is nagyon fontos, hogy úgy nevezzük el az életnek a különböző jelenségeit, hogy azok valóban a valóságos életről szóljanak, és azok megfeleljenek annak az értékvilágnak, amiről mi gondolkodunk.

Aztán jön a következő lépés a gyermekek megszületése után, ami megint csak legalább annyira érinti az apákat: az otthonteremtési támogatás kiszélesítése, amit szintén elkezdünk a következő évben, hiszen a második legnagyobb probléma a megélhetésen túl a lakhatási kérdés. Nyilván a kettő össze is függ valamilyen módon a fiatal házasok életével. A házassági adókedvezményről, az ötezer forintról már beszéltem, és miután az itt lévő szakemberek témája leginkább az apaszerep változása, ezért én erről kevesebbet szeretnék mondani.

Talán még egy pont, ami lényeges lehet itt: a köznevelés kérdése; hogy hogyan nevelünk, hogy milyen ideálokat állítunk a gyermekeink elé, és hogy a megújuló köznevelésben, a kötelező erkölcstanoktatásban – amit majd hamarosan etikaoktatásnak fognak hívni – a családmodelleknek, a család szerepének az erősítését, amelyet a Nemzeti Alaptantervben egyértelműen leszögeztük. Nyilván az egyházak saját autonóm köreikben szuverén módon döntenek arról, hogy a hit- és erkölcstanban mit és hogyan tanítanak. Azzal az intézkedéssel kezdtük a kormányzást, hogy eltöröltük azt az előírást, amely alapján az óvodai nevelésben a nemi szerepek erősítését tiltották. Éppen ellenkezőleg – egy olyan Nemzeti Alaptantervünk van, és az óvodákban is olyan pedagógiai programok készülnek, amelyek ezeknek a szerepeknek az erősítéséről szólnak. Az egészséges és erős férfi- és női szerep és szerepfelfogás az, ami a mi képünk, mert abból lesznek olyan apák, akikből példaképek lehetnek, és olyan anyák, akik szintén példaképek lehetnek

Az előbb említett vizsgálatról szeretnék még mindenképpen egy mondatot mondani: az a férfi, aki gyermekével jó kapcsolatot ápol, négyszer akkora eséllyel éri meg a hetvenedik életévét, mint a többiek. Kopp Mária kutatásai mellett a KSH adatsorai is megerősítik ezt a megfigyelést. Egy 2009-es kiadvány szerint egy harmincéves házas férfi várható élettartama – nem egészen tíz évvel ezelőtt – 2006-ban nyolc évvel, egy ugyanilyen korú nőé hat évvel volt magasabb, mint egy hasonló életkorú hajadon, nőtlen társáé. Az elváltakhoz képest pedig a férfiaknál kilenc év, míg a nők esetében szintén hat év volt a különbség. Az elmúlt mintegy harmincöt évben a házas férfiak harmincéves korukban várható hátralevő átlagos életkora mintegy két évvel, a nőké öt évvel nő – a nők már megint jobban járnak. Míg a hajadon és elvált nőknél a növekedés csupán két év volt, a férfiaknál pedig egy, illetve másfél évet csökkent a várható élettartam.

Tehát apák, vállaljatok gyermeket! Ez itt az üzenete ennek a felmérésnek is, és bízom benne, hogy a szociálpolitikának, a családpolitikának is ebbe az irányba fognak mutatni az intézkedései az elkövetkező években.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter