Close
2017. augusztus
H K S C P S V
« júl    
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031  

Balog Zoltán beszéde az Arany János Tehetséggondozó Program jubileumi ünnepségén

2015. márc. 19. Beszédek | Hozzászólások

Köszöntöm az ünnepség résztvevőit, a Nemzeti Pedagógus Kar elnökét is, és mindannyiukat, akik eljöttek erre a fontos megemlékezésre, erre a fontos napra!

Az Arany János Tehetséggondozó Program 15 éve azt bizonyítja, hogy érdemes és szükséges plusz erőforrást biztosítani azoknak, akik hátránnyal indulnak, de tehetségesek. Érdemes és szükséges. A tehetség az persze nem érdem, így születik az ember, de a tehetség, az kötelez. Hogyha abból indulunk ki, hogy valamiben mindenki tehetséges, akkor kétféle fő feladatot látunk magunk előtt: kötelezi a tehetség azt, aki kapta, és a szűkebb környezetét, a családját, hogy ne kallódjon el az a képesség, az a tehetség, ami neki éppen adatott; és természetesen kötelezi a tehetség a tágabb közösséget is, egészen az államig, a kormányig elmenően, hogy vegye észre a tehetséget, vegye észre a képességet, támogassa azt, és aztán tartsa is számon.

Valahol nehezebb. Ma Magyarországnak vannak olyan vidékei, vannak olyan területei – meg az életünknek is vannak olyan részei –, ahol nehezebb. Ahol nehezebb boldogulni akkor is, ha tehetséges az ember, és ezért plusz segítségre van szükség. Ezt az ünnepi alkalmat is kihasználnám arra, hogy arról a vállalkozásunkról beszéljek – az Emberi Erőforrások Minisztériumában –, amelyik éppen azt célozza, hogy Magyarországon a területi hátrányokat úgy is próbáljuk leküzdeni, hogy az állami közszolgáltatások, az állam közszolgálata területileg differenciált legyen. Egy nagy és komoly kísérlet lehet az állami ellátás, az állami szolgálat rugalmasságával kapcsolatban, hogy képesek vagyunk-e egy ilyen közepes méretű országban különböző módon reagálni, különböző módon szolgáltatni, különböző módon fejleszteni azokban a térségekben, amelyek hátrányos helyzetűek, vagy éppen leghátrányosabb helyzetű térségekhez tartoznak, és azok között, ahol magasabb a fejlesztési, a fejlettségi szint.

Három adatot emelnék ki egy nálunk készülő munkából, tanulmányból – amelyek az államtitkárságok együttműködésében alakulnak – azzal kapcsolatban, hogy milyen különbségek vannak ma egy közepesen kicsi országnak az életében. Vannak olyan megyék, ahol a gyámhatóságok által nyilvántartási védelembe vett gyermekek száma között – 1000 gyermekre számítva – ötszörös különbség van, tehát van olyan megye, ahol ötször annyian vannak, mint az átlag. Aztán egy másik nagyon jellemző szám: rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülők között 35-szörös különbségek vannak a járások között. És ami leginkább érinti a mi programunkat, az a hátrányos helyzetű tanulók aránya az általános iskolában 2013-ban: 8-szoros különbség van az ország különböző részei között járási szinten. Mondhatjuk azt általánosan – ezek a Központi Statisztikai Hivatal adatai –, hogy Magyarországon a gazdasági feltételekben jellemzően 7-szeres, a társadalmi feltételekben pedig 25-szörös, van olyan mutató, ahol 48-szoros eltérés mutatható ki a különböző területi egységek között. Nahát ezért van szükség az élet bizonyos területein, és Magyarország bizonyos területein olyan plusz segítségre, amit csak az állam tud megadni.

A program névadója – Arany János – nagyszalontai ember volt. Nem tudom, hogy annak idején Nagyszalonta a hátrányos helyzetű térségek közé tartozott-e, de ma egészen biztosan oda tartozik. Ott a határ mindkét oldalán bizony nagyon nehéz az élet, úgyhogy a névadó nemcsak a saját életminősége és teljesítménye szempontjából fontos, hanem azt is példázza, hogy egy olyan vidéki világból jött, ahonnan bizony el lehet jutni Magyarország élvonalába nemcsak az irodalom, hanem a tudomány területén is.

Egy Szent-Györgyi Albert-idézetet hoztam az iskoláról: „Az iskola arra való – írja Szent-Györgyi Albert –, hogy az ember megtanuljon tanulni, felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, megtanulja szeretni, amit csinál, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog”. Úgy gondolom, hogy a programnak az eszmeiségét nagyon jól kifejezi ez az idézet.

Egy fiatal munkatársam maga is az Arany János Tehetséggondozó Programnak a kedvezményezettje volt – tehetséggondozós, ahogy ők szokták mondani –, személyesen tapasztalhatta meg, mit jelent ez a program, és a mai napig szeretettel és hálával emlékszik vissza, amit azalatt kapott. Ahogy ő fogalmaz: öt év alatt megtalálhatta, amiben tehetséges, olyan készségeket és képességeket fejleszthetett ki, amikkel a legjobb eredményeket érhette el. Sikeres, tevékeny felnőttként dolgozhat – hiszen a mi minisztériumunkban dolgozik, úgyhogy valóban megtalálta a sikeres utat. Mindehhez a program biztosította a feltételeket, a támogatást, és ami a legfontosabb – hiszen önöket fogjuk ma itt elismerni – olyan pedagógusokat, akik számára nagyon fontos dolog, talán a legfontosabb a tehetséggondozás.

A tehetséggondozó program valóban komplex program, pontosan tudjuk, hogy milyen fontos a sokirányú fejlesztés és támogatás a szunnyadó tehetségek felismerésében; egyénre szabott tehetséggondozás, nevelési-oktatási program, kulturális és szociális tevékenységek együttesével támogatva. Azt is mondhatnánk, hogy a mai nap a tudás ünnepe, részben az elsajátított tudásé, részben pedig azé a tudásé, ami által tudunk élni azzal a tudással, amit megszereztünk; meg egyáltalán, hogy tudunk élni, az életminőségünkről szól. És ez megint csak két dolgot jelent az Arany János Tehetséggondozó Programban: egyrészt magát a tudást, másrészt a tudás felismeréséig vezető út, ahogyan eljutunk ehhez a tudáshoz. Minden nemzedéknek megvan az egyedi és sajátos feladata, és hát természetesen az elődeinktől, az őseinktől tanulunk, de azért elmondhatjuk – ebben a világban közhely a felgyorsulásról, a gyorsaságról beszélni –, hogy talán nem volt még olyan nagy a generációk közötti különbség, eltekintve egy-két történelmi kataklizmától, amikor az egyes generációknak külön-külön kell megtanulni élni; amikor azok az életreceptek csak részben működnek, amelyeket az elődeinktől örököltünk. Valóban, ma a gyermekeknek nagyon sok mindent kell megtanulni bizonyos szülői tapasztalat nélkül is ahhoz, hogy kiigazodjanak a világban, és leginkább elsőként azt, hogy akarni kell és akarni érdemes. Akarni kell a tudást, a tudás megszerzését, mert magától ez nem megy. A programba bekerült gyermekek ezt is megtanulják, és ez egy igen fontos dolog, hiszen ezzel megértik azt, hogy felelősek az életükért, tehát a tehetség az kötelez, lehetőséget kapnak, és rajtuk is múlik az, hogy mihez kezdenek ezzel a lehetőséggel.

A mi célunk az, hogy minden tehetséges tanuló – függetlenül attól, hogy az ország mely településén, melyik vidékén született, milyen anyagi körülmények között, milyen szociális helyzetben él – versenyképes tudáshoz jusson. Minden fiatalnak saját felelőssége – meg a szüleié –, hogy ki tudja bontakoztatni a tehetségét, az államé pedig az, hogy ehhez a feltételeket megteremtse és folyamatosan javítsa. Hogyha a tehetséggondozás a közös ügyünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy a közösségnek a közös erőforrásai a tehetségek. Az emberi erőforrás, amire mindenképpen szükségünk van, és mindannyiunknak szüksége van; óvnunk kell és gondoznunk kell! Mi egy olyan köznevelési rendszerben hiszünk, amely nem lenyesegeti a kiemelkedő fejeket, a kiemelkedő tehetségeket, nem valamilyen középszert próbál egyben tartani, hanem azokat, akik kiugróan tehetségesek, valóban segíti a kiugrásban is. Mert pontosan tudjuk, hogyha az igazán jókat fejlesztjük és segítjük, akkor azok húzzák magukkal a gyengébbeket is. Alapvető pedagógiai tapasztalat az, hogy a tehetségek magukkal ragadják a többieket is.

Az Arany János Tehetséggondozó Program a hátrányos helyzetű fiatal tehetségek támogatására indult 15 évvel ezelőtt kísérleti jelleggel. Egy nagyon kifinomult programot sikerült elindítani annak idején, és egy sikeres programmá nőtt az, ami kísérletként indult. A számok is ezt bizonyítják: 2000-ben a program tizenhárom középiskola 352 tanulójának a részvételével indult, a 2014-15-ös tanévben 4 000 hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű rászoruló tanuló vesz részt ebben a programban. Több ezerre nőtt tehát a résztvevők száma, több mint tízszeresére. 11 közös igazgatású középiskola-kollégium, 12 középiskola és 13 önálló igazgatású kollégium vesz még részt a programban. Az eredményességet mi sem bizonyítja jobban, minthogy a végzettek felvételi aránya 68 és 100 százalék között mozog a különböző intézményekben, átlagosan 80 százalék. És a túljelentkezés az mindig jó: 150-170 százalékos, régiónként erősen változó.

Önök tudják, de jó, ha a nyilvánosság is tudja: a program a felsőfokú tanulmányok folytatásához, az érettségihez és szakmaszerzéshez nyújt komplex támogatást egyéni fejlesztéssel, tanulási tervekkel, differenciált tudásszervezéssel, mérésértékeléssel. A program keretében folyamatos a visszajelzés az egyéni előrehaladásról. A pályaorientáció, a karriertervezés, a szociális támogatás, a rendszeres részvétel tanulmányi, művészeti és sporttalálkozókon, továbbá a családdal történő szoros kapcsolattartás is fontos eleme a programnak. Ebben a programban az évek során résztvevő 9 000 tanulóból 5 000 fiatal már eredményes érettségi vizsgát tesz, tett.

Tehát ünnepe ez a mai nap a diákoknak, ünnepe a pedagógusoknak, de hadd mondjam azt, hogy ünnepe az intézményeknek is. Merthogy egy intézmény tehetséggondozó és –támogató kultúrája is kell ahhoz, hogy egy pedagógus ne magányos harcosként fusson a tehetségek után, előtt vagy mellett, és hogy ne érezze magát valamifajta különleges teremtménynek az, akivel kapcsolatban tehetséggondozás folyik, hanem ez benne legyen az intézmény kultúrájában. A következő lépés az az, hogy ne csak az intézmények kultúrájában legyen ez benne, hanem az oktatásszervezés kultúrájában is.

Az a nagyon nagy lépés, az a nagyon nagy és jelentős változás – aminek bizony sok árnyoldala van, és sok probléma, nehézség kísérte és a mai napig kíséri, én bízom benne, hogy önök már látják a biztató jeleket – a központi oktatásszervezésben, amit a Klebersberg Intézményfenntartó Központ jelent. Mindenképpen az a kultúraváltás, az a kulturális előrelépés szükséges, hogy a bürokratikus működéstől a beleérző és valóban a tehetségeket és a működést támogató kultúra legyen jelen ebben az intézményrendszerben, mert ahogyan egy intézménynek is lehet intézményi-szervezeti kultúrája, úgy lehet egy oktatásszervezésnek is kultúrája. És akkor a program sokoldalúságának köszönhetően nemcsak középfokú nyelvvizsgát, nemzetközi számítástechnikai tanúsítvány, jogosítvány, önismereti és saját képességek, készségek ismeretét kapják meg a tanulók, hanem ezt a fajta kultúrát is. Kodály Zoltán mondta – és ez nem csupán a zenére vonatkozik: „Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége”. Köszönöm, hogy ebben segítenek bennünket!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter