Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Balog Zoltán beszéde az Egon Schiele kiállításmegnyitón a Szépművészeti Múzeumban

2013. jún. 25. Beszédek | Hozzászólások

Sehr geehrte Frau Leopold, sehr geehrter Herr Direktor, Exellenciás Hölgyek és Urak! Főigazgató Úr! Tisztelt Vendégek!

Schiele első fennmaradt gyermekrajzai vonatokat ábrázoltak. Mániás pontossággal tudott mindent a menetrendekről, és felnőttként is vonzotta a gyermekvasút. Aztán egy képzeletbeli vonat egy sötét alagútba vitte, hogy eljusson a lélek tájain keresztül az én legbensőbb titkaihoz. Közismert, hogy ő az, aki a művészettörténetben a legtöbb önarcképet festette: kereken százat.

Schiele kortársa Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényében megírt híres portrékép folyton változik, torzul, de maga a modell, Dorian Gray fiatal marad, és lelkével fizet ezért. Schiele képein is láthatóak az énfeltárás fokozatos változásai, melyek a lélek mély ismeretéből fakadnak. Azt írja Wilde híres regényében: „A világ igazi titokzatossága az, ami látható…” Schiele képein a láthatatlan válik láthatóvá, az ösztön mély világának sötét fénye, az a bizonyos asztrálfény, melyre a művész oly sokszor hivatkozott: „Én a fényt festem, amely a testekből árad.” – írta Schiele.

A most megnyíló tárlat Egon Schiele első, valóban nagyszabású magyarországi bemutatkozása, még hogyha Leopold asszony tájékoztatott is arról a bemutatkozásunkkor, hogy már 1910-ben illetve ’11-ben is volt Schiele-kiállítás Magyarországon, de az természetesen nem lehetett még ilyen teljes. Soha még ennyi műve nem volt látható hazánkban, mint most. Összesen 85 művet, ebből 53 Schiele-alkotást láthatunk.

Bécset és Budapestet az évszázadok során szorosan összekapcsolta történelmünk. Közismert a kultúra és a tudomány Budapest és Bécs közötti interferenciája és dialógusa, egymásra gyakorolt hatása.

Századforduló – annyiféleképpen hívják ezt a hihetetlenül izgalmas időszakot: szép korszaknak, boldog békeidőnek, amikor az izmusoknak a keveredése volt jelen, amiről még a mai napig sem döntötték el, hogy a 19. század összekuszálódott vége-e, vagy pedig a 20. század tisztázatlan kezdete. Önálló korszak. Schiele alkotói korszaka Bécs kulturális aranykorára, a századforduló idejére tehető, amikor ennek a városnak a művészeti életre gyakorolt hatása Párizséval vetekedett. 1890 és 1918 között páratlan gazdaságú tudományos és művészeti élet bontakozott ki a császárvárosban – gondoljunk csak Freudra, Hofmannsthalra, Dodererre, Mahlerra, Schnitzlerre vagy Schönbergre. És mi itt, Budapesten természetesen hozzátesszük a saját századfordulónkat, gondoljunk csak bele, hogy milyen és mennyi alkotás jött létre 1890 és 1918 között Budapesten, Magyarországon épületekben, művekben, művészi produkciókban.

„Képeimet templomszerű épületekben kell elhelyezni” – írta a messianisztikus szellemiségű Schiele, és akik láttuk ezt az előadást itt, talán kiérezzük ebből a mondatból is azt, hogy van ebben egyfajta provokáció. Ilyen műveket templomszerű épületekben? De ha már így van, ha ő így gondolta, van-e alkalmasabb hely, mint a Szépművészeti Múzeum templomszerű csarnokai, melyek tökéletesen megfelelnek ennek a célnak. Schielének minden bizonnyal tetszett a Szépművészeti Múzeum épülete, hiszen járt Budapesten, ki is állított, de tudjuk, még Győrben is megfordult. A bécsi festők nevei is sorban sorolhatók e falak között, ahol nemcsak időszaki kiállítások vendégeként, hanem mondhatni állandó lakosként állít itt ki a korszak néhány zsenije, többek között Klimt, Kokoschka vagy éppen Carl Moll.

Arthur Rössler Schiele barátja így ír egy 1913-as katalógus előszavában: „Schiele megfejtéséhez a vele való személyes kapcsolat sem ad segítséget.” Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a mániákus önmegfigyelő képein az arcok megrajzolása mellett sokszor csak a kezeket dolgozza ki, melyek nem egy esetben mintha ránk, a befogadókra mutatnának.

Paul Valéry, Schiele költő kortársa, aki a festő mellett a nárcisztikus énkép egyik legszebb lírai dokumentumát adja, ezt írja: „ A festőnek egyszerű a dolga; azt a képet kell megfestenie, amit majd látni fognak.” Schiele portréin a kezek a jövőbe is mutatnak, s a mi jelenünkbe is. Egy olyan korból üzennek, melyben Ady Endre – hogy a magyar századfordulóról is beszéljünk – és Hofmannstahl elemi erővel írják meg a minden egész eltörött élményét. Hofmannstahl szerint a részek újabb részekre estek szét. Schiele képeiből az én szétesésének stációiból nem lehet összerakni az egészet, nem lehet összerakni feltétlenül azt, amiből a hitet és a szépséget meríthetjük, de a vágyat fölébreszti bennünk. Régi nagy küzdelem ez a valóság, a realitás megmutatói, és a vágy, a remélt valóság megmutatói között. Hogy mi a fontosabb a tájékozódáshoz, az „ist zustand”, a való állapot vagy pedig a „soll zustand”, az, amit szeretnénk. És amikor azt látjuk, ami van, és annak is a mélyére látunk, és látjuk azt az összekeveredést, azt az egymásnak feszülést, a dolgok egymásra feszülését, amelyek tulajdonképpen összetartoznak, akkor persze fölébred bennünk a vágy azután a valóság után, ahol ezek a dolgok valóban megtalálják egymást.

Egon Schiele 1918 végén hunyt el 28 éves korában az Európán végigsöprő spanyolnátha áldozataként. Állítólag halála előtt így búcsúzott: „A háborúnak vége, s nekem is mennem kell.” Mintha csak azt mondta volna: a világ, ami most következik, már nem az enyém, abban nekem már nincs helyem. Visszakérdezhetnénk, ha ezt a párbeszédet Bécs és Budapest között mégiscsak folytatnánk: miért, abban a korban volt helye? Hiszen olyan sokáig nem volt helye, egészen addig nem, amíg el nem indult az a Leopold-gyűjtemény, amelyik újra odaállította a közönség elé Schiele nagyszerű alkotásait.

Az előbb említett Dorian Gray arcképében Oscar Wilde ezt írja: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Schielét természetesen ma már nem akarjuk sértegetni, sem börtönbe csukni, de lehet bátran rá illetve önmagunkba nézni.

Hálásak vagyunk a lehetőségért az életműve jelentős anyagát birtokló bécsi Leopold Múzeumnak, a gyűjtő-alapító Elisabeth Leopoldnak és Tobias Natter igazgató úrnak, hogy e tárlat révén a magyar közönség is belenézhet abba a tükörbe, amelyet Schiele művészete állít elénk.

Köszönet illeti Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját, aki hosszú évek óta szorgalmazta Egon Schiele budapesti bemutatását, most sikerült – egyszer minden sikerül. És természetesen hálásak vagyunk a törekvést nagyvonalúan támogató Erste Banknak, illetve az osztrák nagykövetségnek is, nagykövet úrnak. Köszönettel tartozunk a kiállítás megrendezéséért Bodor Kata kurátornak és Hudák Zsuzsa kiállításszervezőnek.

Gratulálok mindannyiuknak!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter